Magyar találhatta ki a gyilkos málenkij robotot
Nagy valószínűséggel egy magyar közgazdász, Sztálin hű kiszolgálója találta ki a málenkij robotot. A szovjetek által keletre hurcolt több mint százezer ember közül talán minden harmadik is életét veszthette, a többiek pedig szörnyű szenvedéseket éltek át. Az „ötletadó” Varga Jenő neve alig ismert a magyar történelemben, pedig kulcsfontosságú pillanatokban avatkozott be a magyar politikába.
A második világháború végén a magyar civil lakosságot legsúlyosabban érintő szovjet akció – 100-120 ezer polgári személyt vihettek el - az úgynevezett málenkij robot volt. Ez fogságot és az esetek nagy többségében a Szovjetunióban végzett kényszermunkát jelentett. Akit elvittek egy ilyen „kis munkára”, súlyos egészségkárosodás nélkül ritkán úszhatta meg a dolgot, de becslések szerint az elhurcolt civilek alighanem egyharmada sosem tért haza.
Gyilkos találékonyság
A málenkij robotot, ezt a korábban „szovjet találmánynak” gondolt, semmivel sem igazolható eljárást – hiszen nem háborús bűnösökről, nem törvénytelenségeket elkövetőkről volt szó, de még csak nem is fegyveres testületek tagjairól – egészen más megvilágításba helyezi egy frissen megjelent könyv, A Kreml árnyékában. A tanulmánykötet szerzője, Baráth Magdolna valószínűsíti, hogy Moszkvában nem egy orosz, hanem a magyar közgazdász, Varga Jenő volt az, aki először vetette fel: „a legyőzött ellenséges ország ne csak anyagi jellegű kártérítést fizessen, hanem munkaerejével közvetlenül is járuljon hozzá a háború utáni szovjet újjáépítéshez”. (Baráthhoz hasonlóan vélekedett Varga szerepéről 2006-ban Stark Tamás, a Magyar foglyok a Szovjetunióban című munka szerzője is.)
Varga volt az egyetlen személy, aki a szovjet külügyi népbiztosság emberein kívül bekerült abba az előkészítő-tervező testületbe, amelyet Sztálin egyetértésével állítottak fel a második világháború legkeményebb harcai idején. A szovjet „Politbüro” – ez volt az egyik legmagasabb hatalmi szerv akkoriban Moszkvában – 1942. január 28-án döntött egy bizottság felállításáról, amely a második világháború utáni rendezést készítette elő. A testületet Molotov szovjet külügyi népbiztos vezette.
Varga nem csupán tag volt a stratégiai fontosságú testületben: az általa vezetett munkacsoport 1942 februárjára készítette el részletes munkatervét. Baráth szerint „Varga arra fókuszált, hogyan lehet fedezni a Szovjetuniónak okozott károkat. Már ebben a tervezetben felvetődött az a gondolat, hogy az évenkénti jóvátételi fizetések mellett le kell szerelni azokat a német üzemeket, amelyek addig háborús célokra dolgoztak, illetve a német mérnököket, műszaki szakembereket és szakmunkásokat be kell vonni a szovjetunióbeli újjáépítési munkába.”
Vagyis ami nálunk málenkij robotként vált ismeretessé, arra Németországban is szervezetten készült a Szovjetunió. Ám a gyakorlati megvalósításban még sok minden változott, s erről a legrészletesebben Norman M. Naimark The Russians in Germany című könyvében lehet olvasni. Naimark a szovjetek által megszállt német keleti zóna történetét dolgozta fel, a nők megerőszakolásán át, a munkatáborok fenntartásán át a Szovjetunióba hurcolt emberekig. (A szovjet katonák által Magyarországon megerőszakolt nőkről Pető Andrea végzett itthon kutatásokat, és ő is megszólal a témáról szóló magyar dokumentumfilmben, az Elhallgatott gyalázatban, amelyet Skrabski Fruzsina készített.)
Ki volt Varga Jenő?
Az 1942-ben felállított moszkvai „tervezőtestület” egyetlen „nem szovjet külügyér” tagja volt tehát az eredetileg szociáldemokrata közgazdász, Varga Jenő, aki az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaság idején Kun Béla egyik népbiztosa volt. Varga – akárcsak többi népbiztos - elutasította például 1919-ben a földosztást, ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Tanácsköztársaság elbukjon, hiszen nem teremtettek tömegbázist maguknak. (Erről az 1976-ban megjelent, Ránki György főszerkesztésével készült „tízkötetes” Magyarország története kiadványsorozat vonatkozó része szól.) Varga 1919-ben előbb pénzügyi népbiztos volt, majd a szociális termelésért felelt az átalakított „Kormányzótanácsban”, többek között Rákosi Mátyással együtt birtokolta e népbiztosi posztot.
Varga az 1920-as évektől döntő részben a Szovjetunióban tartózkodott, megszervezte ott a tudományos akadémia égisze alatt a világgazdasági és világpolitikai kérdésekkel foglalkozó kutatóintézetet. Nyolcvan könyvet és 500 publikációt tett közzé, elsősorban emigrációban.
Rákosinál is befolyásosabb
Később, amikor Varga és Rákosi a negyvenes évek elején, a világháború alatt Moszkvában tartózkodtak - Sztálin „védőszárnyai” alatt -, Varga keményen bírálta Rákosit, mert az elhamarkodottan beszélt a magyar kommunisták hatalmi törekvéseiről. Varga nem véletlenül lett ideges: Sztálin a háború alatt nem akarta elriasztani a nyugati szövetségeseket, valódi hatalmi terveit pedig végképp nem Rákosin keresztül akarta kommunikálni.
Baráth kutatásai igazolják tehát, hogy Varga sokkal befolyásosabb volt a Kremlben Rákosinál. Tulajdonképpen Varga „rendreutasíthatta” Rákosit, hiszen ő Sztálin előtt nagyobb tekintéllyel bírt, mint az ötvenes évek Magyarországának kommunista diktátora.
Amikor a negyvenes évek második felében Rákosi viszont Budapestre került, hiába próbálta elérni, hogy Vargát küldjék haza, a káderhiánnyal küszködő magyar kommunisták kénytelenek voltak a málenkij robot kitalálója nélkül beérni. Sztálin ugyanis nem engedte haza hű kiszolgálóját.
A magyar kommunisták így is megpróbálták azonban a sikeres, 1946-os pénzügyi stabilizá
ciót, a forint bevezetését a sztálinista közgazdász nevéhez kötni. Bár a nagyközönségnek természetesen Rákosi szerepét hangsúlyozták, szakmai berkekben Varga Jenő nevét emlegették.
A valóságban viszont a magyar pénztörténet egyik legsikeresebb akcióját Varga Jenő névrokona, Varga István – ő a Horthy-kori gazdaságkutató intézet első embere volt, 1946-ban pedig az anyag- és árhivatal vezetője – hajtotta végre. Igaz, Varga Istvánnak volt egy valódi segítője: a háború alatt még a jobboldalhoz, sőt a szélsőjobboldalhoz közelálló magyar közgazdász, az 1945-ben ügyesen a kommunistákhoz átálló Csikós-Nagy Béla is részt vett a hiperinfláció sikeres leküzdésében. Amúgy ebben Varga Jenőnek is volt tényleg némi szerepe, hiszen ő állapította a forint-dollár árfolyamot a stabilizáció utolsó fázisában.
Rajk-ügyben Sztálin és Rákosi egyeztetett
Varga Jenő és Rákosi viszonya rámutat arra, amit Rainer M. János és Baráth Magdolna kutatásaiból már korábban is tudni lehetett. Vagyis arra, hogy Rákosi korántsem volt olyan befolyásos a szovjet udvartartásban, mint ahogy azt ő maga beállítani próbálta. Hiába hangsúlyozta tehát Rákosi és az ötvenes évek magyar sajtója, hogy ő „Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa”, a valóságban Sztálin nem elsősorban Rákosival foglalkozott – bár a magyar ügyeket folyamatosan követte. Például a Rajk-per előkészítésekor minden iratot megkapott a szovjet diktátor. Rákosit is személyesen fogadta Sztálin ebben az ügyben: a Rajk-per előtt ketten egyeztettek Moszkvában – Baráth szerint.
Ám a magyar kommunista pártvezér a negyvenes évek második felében viszonylag kevésszer találkozott személyesen Sztálinnal, többnyire alacsonyabb rangú moszkvai tisztviselőkkel, pártfunkcionáriusokkal tartotta csak a kapcsolatot. Rákosi ezért is gyanakodott saját magyarországi munkatársaira, s indított ellenük időnként paranoiás hajtóvadászatot.
Előfordult azonban, hogy igaza volt Rákosinak. A Rajk-per katonai mellékperének vezető alakja Pálffy György altábornagy volt. Ő a Katpol, vagyis a katonai titkosszolgálat vezetőjeként számos törvénytelenséget követett el korábban, különösen a Kisgazdapárt felbomlasztásában, a szalámitaktika megvalósításában volt kulcsszerepe. A kommunista Pálffyt a kommunista Rajkhoz hasonlóan koncepciós perben ítélték halálra, és végezték ki. Ám letartóztatásakor találtak nála egy szovjet rádióadót és rejtjelkulcsot. Kiderült, hogy Pálffy a budapesti szovjet nagykövetség katonai attaséján, Malevszkijen keresztül kapcsolatban állt a szovjet katonai hírszerzéssel. Pálffy lebukása után az akkori szovjet nagykövetet és beosztottját, az attasét hazahívták Moszkvába.
Az ÁVH, azaz az Államvédelmi Hatóság helyettes vezetője, a Rajk-perben aktívan tevékenykedő Szűcs Ernő sem járt jobban saját áldozatainál, Rajknál vagy Pálffynál. Szűcs is – akárcsak Pálffy - Rákositól függetlenül jelentett Moszkvának (amúgy szovjet állampolgár volt). Őt 1950-ben Rákosi utasítására szó szerint péppé verték az ávósok – azaz saját beosztottjai. Hogy Rákosi agyonverésre vagy csak alapos leckéztetésre gondolt, amikor utasítást adott az erőszakra, azt utólag nehéz eldönteni.
Átalakították a szovjet hírszerzést Rákosi miatt
Baráth ennek kapcsán rámutat arra, hogy Rákosi gyanakvása rendszerszintű változásokat hozott a magyar-szovjet viszonyban, sőt az egész szocialista tömb országaiban. Miután ugyanis a szovjeteknek dolgozó magas rangú kommunista informátorokat agyonverték, kivégezték, átalakították a szovjet titkosszolgálat külföldi tevékenységét. Megtiltották a hírszerző munkát a népi demokratikus államokban (azaz a szovjet blokk államaiban) és a hírszerzés hivatalos képviseletét hozták létre a szovjet nagykövetségeken.
Már 1945-től jelen volt az alakuló politikai rendőrség Andrássy út 60. alatti épületében, a később államvédelmi központban, egy Orlov nevű szovjet tanácsos, de aztán egyre több moszkvai tanácsadó és szakértő jelent meg Budapesten. Ezek a specialisták a Rákosi-érában és a Kádár-korban beültek a belügy, az államvédelem, a honvédelem kulcspozícióiba. (A tanácsadók rangja és fontossága volt nagyobb, ők hatalmi pozíciókba kerültek, a szakértők inkább ipari, műszaki, kulturális területeken tevékenykedtek.)
Ezeknek a szovjet „delegáltaknak” a sorsáról Magyarországon Baráth Magdolna kutatásai olyan részletességűek, amelyek meghaladnák e cikk lehetőségeit. Csak kiemeljük a hosszú adatsorból, hogy az utolsó tanácsadók a rendszerváltáskor hagyták el Magyarországot, de közben rendkívül fontos szerepet játszottak Nagy Imre 1953-as enyhülési politikájának végrehajtásától kezdve (1953) Rákosi és Kádár terrorisztikus intézkedéseiig (1950-53, illetve 1956-58). Baráth külön foglalkozik a szovjetek szerepével az 1956-os forradalom leverése utáni megtorlásban és hatalomgyakorlásban, ezt a korszakot a „korlátozott szuverenitás” kifejezéssel illeti, Magyarország szempontjából.
De térjünk vissza Varga Jenőre és Rákosi Mátyásra! Hruscsov idején, Varga ismét kiszolgálta az aktuális szovjet pártvezért. Hruscsov rossz viszonyban volt ugyanis Rákosival, s ezt a lelkes moszkvai közgazdász azzal támogatta meg, hogy a szovjet pártlapban, a Pravdában Kun Bélát dicsőítő cikket írt 1956 februárjában, amikor Hruscsov a sztálini örökséggel próbált leszámolni a szovjet kommunista párt XX. kongresszusán. Ez kínosan érintette Rákosit, hiszen a Tanácsköztársaság meghatározó alakjaként saját magát emlegette mindaddig. Sztálin idején ezt nyugodtan megtehette, hiszen Kun Bélát a szovjet diktátor végeztette ki. Ám Kunt Hruscsov alatt rehabilitálták, amiről Rákosi itthon „elfelejtett” szólni, Varga cikke tehát rendkívül kínos helyzetbe hozta. (Rákosi hamarosan, 1956 nyarán meg is bukott, a szovjet pártvezetés azonban ekkor egy másik sztálinistát, Gerő Ernőt tett meg magyar pártvezérré, így Gerő állt az állampárt élén az 1956-os forradalom kitörésekor.)
Baráth Magdolna mindezen túl még számtalan érdekességet tárt fel a szovjet és a magyar levéltárakban végzett évtizedes munkája során. A Kreml árnyékában azonban nemcsak ezért rendkívül érdekes olvasmány, mert például Nagy Imre hatalomrakerülése vagy például Grósz Károly kiválasztása szempontjából fontos összefüggéseket tár fel, hanem azért is, mert közérthetően, túlzott ideologizálás vagy hangulatkeltés nélkül számol be az 1945-90 közötti magyar-szovjet viszony akár legtragikusabb pillanatairól is. A tárgyilagos ismertetés pedig lehetővé teszi az olvasó számára, hogy maga gondolja át a történteket.
S bár a szovjet tanácsadók 1990-ban már hazatértek, mindenki megfontolhatja magában, hogy milyen folyamatok játszódtak le 1945 és 1990 között Magyarországon, s ezek milyen – akár máig is ható - következményekkel jártak.
