szerző:
Hercsel Adél - Bicsérdi Ádám - Németh Róbert
Tetszett a cikk?

Grimes a hazug popikonok arcába dobja kesztyűt, és igazi one-woman show-t hoz össze új lemezén. De akad még mostani lemezajánlónkban a nyolcvanas évek gitárzenéjét idéző friss gitárzene, és egészen álomszerű csodaalbum is. De hogy szól egy feszült Polanski-thriller modern filmzenéje? Érdemes volt-e az Elbow frontemberének önálló útra lépnie? Hallgasson bele az elmúlt hetek legjobb lemezeibe!

Grimes: Art Angels

©

Vannak lányok – bár kevesen -, akik hiába öltöznek tetőtől-talpig pinkbe, beleértve a csipkés bugyit és a barbie-s hajgumit is, festik a hajukat szőkés rózsaszínre, akkor sem tűnnek ostoba libának: bármit csinálnak, a „cica” külső rajtuk akkor is csupán egy ironikus jelmez marad. Grimes, azaz Claire Boucher, a huszonhat éves kanadai dalszerző-énekesnő, a kortárs popzenei élet egyik legfeltűnőbb jelensége is ezek közé a lányok közé tartozik. Ez pedig nagy szó, hiszem a Nicki Minaj-ok, Miley Cyrus-ok, Lady Gagák és Taylor Swiftek színes, hivalkodó és precízen méretre szabott világában nem lehet egyszerű kitűnni.

Grimes leginkább abban különbözik tőlük, hogy korábbi lemezeinek zajain és legújabb albumának (jelentsem ez bármit is) barokkosan pop-os számain keresztül is átüt az énekesnőre jellemző finom intellektus. Ez pedig rendszerint, és nála is, remek ízléssel, kitűnő humorral és öniróniával jár együtt. Mindezt pedig most Art Angels című albumában sikerült a csúcsra járatnia.

Grimes új lemeze a producerek által kreált hazug popikonok arcába dobott kesztyű, hiszen a huszonéves kanadai zenész úgy ostromolja a csúcsokat, hogy valódi hálószoba zenészként, ingyenesen letölthető zenei szoftverekkel tanulta ki a zenekészítés alapjait. Az Art Angels egy igazi one-woman show, mert Grimes zenél rajta, ő volt a producer és a hangmérnök is egy személyben. Úgy tűnik, hogy a művésznő az elmúlt években igazi gyűjtögető életmódot folytatott, mert az Art Angels a legkülönbözőbb zenei hatásokból és műfajokból gyúr össze egy utánozhatatlan és eredeti zenei egyveleget: a szinti és a japán pop keveredik az R&B-vel, az elektropunkkal, és még ki tudja mivel. Egy biztos, hogy az év egyik legkiemelkedőbb popzenei albuma az Art Angels, amelynek mind a tizennégy száma ugyanazt az élvezeti értéket nyújtja, és egészen távoli vidékekre kalauzol: az irodalmat utolérve, megszületik általa a zenei mágikus realizmus. (HA)

U.S. Girls: Half Free

©

Mintha Nancy Sinatra valamelyik korai, fekete-fehér Polanski-thrillerre improvizálna egy késői órán. Nehéz körülírni, hogy mi is történik pontosan ezen a lemezen, az előbbi kép is csak gyenge próbálkozás erre. A Half Free hamar helyre teszi hallgatóját: a baljós kezdő dal (Sororal Feelings) egy az öngyilkossággal kacérkodó nőről szól, akit férje két lánytestvérével csalt meg. Aztán jön a súlyos basszussal megtámogatott lofi-hiphop, a Damn That Valley, amely egy férjét a háborúban elvesztő özvegy belső monológja. Egy ilyen nyitány után érkezik egy telefonbeszélgetés felvétele, melyben az U.S. Girls név mögött megbújó Meghan Ryan az önbecsülés nélküli nőkről süt el egy poént, erre kontráz rá a szitkomokból megszokott konzervnevetés, ami inkább hat ijesztőnek, mint viccesnek ebben a környezetben.

Meghan Ryan nem újonc a kísérletező, lofi előadók között, de a Half Free vitán felül eddigi legjobb, napokig a fülbe ragadó teljesítménye. Dögös, mégis végig a felszín alatti sötét titoktól terhes dalai most kaptak igazán méltó körítést. Ez nagyban a Ryannel a lemezen együtt munkálkodó producernek, Onakabaziennek köszönhető, aki olyan beateket, hangmintákat, apró effekteket rakott Meghan Ryan fülledt, füstös éjszakai klubok hangulatát idéző számai mögé, hogy az egészet egy avantgárd night club lejátszási listájára követelnénk.

A legnagyobb siker valószínűleg a bólogatós Damn That Valley lesz, de egyszerűen nem lehet megunni a Gloria Ann Taylor klasszikus diszkóslágerét hangmintázó Window Shades-t sem, mely megint csak egy elég erős női vízió egy bebukott szerelemről. Vagy akkor mit mondjuk a punkos, karcos Sed Knife-ról, mely a lemez legegyszerűbb, de egyben leghatásosabb száma. A New Age Thriller már címével körbeírja ennek a közel háromnegyed órának az atmoszféráját: végig ott az orrunk előtt a feszültség, de szívesen üldözzük annak okozóját minden egyes percben a hősnővel.

Sokat dicsértük a Kate Bush-iskola tehetséges növendékeit (legutóbb Julia Holtert), Meghan Ryan azonban egészen más irányból lépett a legfontosabb női előadók közé. Olyan elementáris lemez a Half Free, hogy azt kis túlzással a St. Vincent-, Tune-Yards-, Grimes-rajongóknak kötelező tananyaggyá kellene tenni. (BÁ)

Guy Garvey: Courting The Squall

©

Nem nagy megfejtés, hogy egy jó ideje működő „established”, emblematikus – és még jelzőzhetnénk tovább a most következő főnevet - zenekar frontembere mikor és miért készít szólólemezt. Akkor, amikor azt gondolja, hogy olyan dalok pihennek a fiókjában, amelyek nem illeszkednek a zenekara világába, amelyeket nem a megszokott zenekari értelmezés szerint kívánna megközelíteni, vagy amikor egész egyszerűen úgy érzi, hogy az, ahogyan a zenekarral dolgozni szoktak, ebben az esetben nem volna érvényes. Vagy ha már elege van az egészből.

A nagyszerű angol Elbow frontembere, a Peter Gabriel-hangú, mackós Guy Garvey esetében szerencsére nem erről van szó. Azt mondja, hogy a most megjelent album elbow-s zenésztársainak teljes támogatását élvezi, nincs köztük konfliktus – inkább az van, hogy most éppen friss levegőre, új megközelítésre, új alkotótársakra, egy kis szabadságra van szüksége. Az Elbow legutóbbi albumáról egyébként itt írtunk, és egy évvel ezelőtt felpakoltuk őket az év legjobb lemezeit tételező listánkra .

Nos, a helyzet egyébként az, hogy igen, Garvey-nak megérte szólóalbumot készítenie. A Courting The Squall ugyanis egy többnyire nem-Elbow-lemez. Sőt - a nyilvánvaló rokonságok ellenére -, főleg nagyon nem az. Az olyan dalok, mint a címadó dal, a Harder Edges, az Unwind, a soulos Broken Bottles and Chandeliers, vagy az éteri Three Bells akár egy Elbow-lemezen is szerepelhetnének, de – és már magában ezekért is megérte volna szólólemezt csinálni – nem pont így hangzanának, az olyan dalok pedig, mint a Tom Waits-es Angela’s Eyes, a Jolie Holland énekesnő közreműködésével rögzített dzsesszes-füstös, szívszaggató Electricity, vagy a dörgő fúvósokkal turbózott Belly Of The Whale még messzebb merészkednek, és ezektől a daloktól lesz az összességében nagyszerű Courting The Squall még sokkal fontosabb és izgalmasabb. (NR)

Lusts: Illuminations

©

A gitár-dob duókról, nyilván a White Stripes és Black Keys formátumdefiniáló tevékenysége végett az elmúlt bő tíz évben főleg, sőt leginkább a blues-alapú, nyers garázs-gitárzene juttott az eszünkbe. A Royal Blood óta a riffelős, harapós rockzene is. A Leicester-i testvérpárról, Andy és James Stone-ról, azaz a Lusts-ról azonban se ez, se az. Valami (ső: több minden) más viszont nagyon: a nyolcvanas évek atmoszférikus gitárzenéje, és a kilencvenes évek eleje: a Jesus and Mary Chain, az Echo and The Bunnymen, a New Order (idei lemezük kritikáját itt olvashatja), a House Of Love, vagy a noisy-popos Ride. Mi több: amikor ezt a lemezt hallgatjuk, olyan érzésünk támad, mintha a kilencvenes évek elején az MTV 120 Minutes vagy Alternative Nation című műsorait néznénk.

Ha persze ennyi lenne az egész, akkor az Illuminations lehetne tét és izgalom nélküli hommage vagy leckefelmondás, de szerencsére nem ez a helyzet. A Lusts izgalmas kortárs gitárpop-zenekar, az Illuminations pedig élvezetes bemutatkozó lemez jó dalokkal.

A megfejtés nem bonyolult: az a zenekar, amelyik a meglévő, nyilvánvaló hatások mellett olyan jelenidőben is értelmezhető lendületes és emlékezetes gitárpop-dalokat tud írni, mint a még a címével is a New Order előtt tisztelgő Temptations, a tényleg varázslatos címadó dal, vagy a cipőbámuló kora-kilencvenes évekbe visszahömpölygő (a dalkezdő effekttel a már említett, egyébként hosszú évek után idén összeállt Ride-ot megidéző) Waves, annak bármerre tekereghet a zenekari DNS-e. (NR)

Floating Points: Elaenia

©

Floating Points, azaz Sam Shepherd egyáltalán nem ismeretlen arc az elektronikus szcénában: az elképesztő kincseket előásó DJ-szettjei, vagy a legkülönfélébb stílusok közt is önfeledten cikázó EP-i után a többség igazi klubhimnuszokat várt tőle első önálló lemezén, ehhez képest valami egészen mással állt elő.

A Four Tettel, Caribou-val vagy Jamie XX-szel egy lapon emlegetett Shepherd egy szinte támpontok nélküli, végig a talaj felett lebegő elektro-jazz csodát hozott össze az egy madárfajtáról elnevezett első LP-jén. Ezek közül a számok közül egyik sem kifejezett tánczene, hanem valami egészen más: a kezdő Nespole még Four Tet dallamos minimalizmusát idézi, de a többtételes, több éven át finomítgatott Silhouettes (I, II, III) után jó értelemben megszabadul minden béklyótól Shepherd. Az analóg szintiket és élő hangszereket kombináló hangzás hol a Flying Lotust is megihlető avantgárd jazzre, hol nagyívű posztrockra emlékeztet, miközben az album közepén elhelyezett címadó dal egy egyetlen éjszaka alatt felvett ambientes, álomszerű improvizáció.

De ez az olvasva fura, elitista masszának tűnő stílus ne ijesszen el senkit, mert Shepherd szó szerint szívét-lelkét belerakta ebbe a hét szerzeménybe, amit doktori tanulmányai mellett hegesztgetett össze évekig. Kezdenek amúgy is egyre gyanúsabbak lenni a tudományos karriert befutó elektronikus zenészek. Korábban a matematikus Dan Snaith adott új löketet a műfajnak a Caribou-val és a Daphni-lemezekkel, ezúttal a neurológiában Phd-fokozatot szerző Shepherd készített a többiek számára is mérvadó albumot. Shepherd egyébként doktori kutatásában az emberi fájdalomérzettel foglalkozott behatóbban. Az Elaenia épp az ellenkezője mindenféle fájdalomnak. (BÁ)

Robert Forster: Songs To Play

©

Robert Forster veterán dalszerző-énekes, aki valamikor egy kifejezetten popos zenekarban, sőt, tulajdonképpen mondhatjuk, egy popzenekarban, a nyolcvanas évek egyik legfontosabb ausztrál gitárpop-együttesében a nemzetközi kontextusban is igen jelentékeny Go-Betweensben játszott. A zenekar életművét úgy ahogy van ajánljuk - azoknak, akik biztosra mennek, az 1988-as szakítós csúcslemezt, a 16 Lovers Lane-t javasoljuk (a zenekarban együtt zenélő két szerelmespár egyszerre ment szét, kábé mint az ABBA Visitors vagy a Fleetwood Mac Rumours című albumai esetében; itt egy kisfilm az albumról, itt pedig az album emblematikus dala, a Streets Of Your Town .

Ezzel a bizonyos lemezzel a zenekar jó időre visszavonult, majd a 2000-es években, továbbra is a Forster és szerzőtársa, Grant McLennan köré épülve, de teljesen más felállásban, kiadott még három lemezt. A történet e szálának McLennan 2006-os váratlan halála vetett véget.

Az idén 58 éves Forster ekkor már jó ideje szólóelőadó is volt: 1990-től 1996-ig négy szólóalbumot készített, aztán 2008-ban kihozott egy újabbat, The Evangelist címmel, melyet persze barátja-alkotótársa halála inspirált (párhuzamos szólókorszakukat egyébként egy Intermission című dupla lemez dokumentálja, melyen egyik korong egyiküké, a másik a másiké). Azóta a nagyszerű album óta pedig semmi. Persze nem meglepő, Forster azt állítja magáról, hogy nagyon "lassú" szerző, van olyan, hogy egy dal/év a tempója.

Nos, mindenesetre mostanra összejött egy csokorra való dal. Amikben definíció szerint tulajdonképpen semmi különös nincsen, mégis mindegyik tapad - pedig tényleg, Forster nem valami egyedülálló énekes-fenomén, nem "elképesztő fazon", a többnyire középtempóban zötykölődő dalok hangszerelése pedig takarékos és tradicionális. Mégis, ezek a dalok, amelyek egyben kiadják Forster mestereinek a tablóképét is - Leonard Cohen (hogy mást ne mondjuk: a lemez címe), Lou Reed, Bob Dylan, a Kinks-vezér, Ray Davies, a Talking Heads -, itt egy remek szövegfordulattal, ott egy apró dallammal, összességében pedig igen erős atmoszférájukkal fülbe, fejbe, szívbe másznak. (NR)

Eddig lemezajánlóinkat 2015-ből itt találja:

Ha ilyen lesz a jövő popzenéje, akkor még sokat kérünk belőle

Meneküljön jó zenékhez az esős idő elől

Nem kell hozzá se UV-szűrő, se napolaj: itt vannak a nyár legjobb zenéi

Ezeket a lemezeket vigye magával a nyaralásra

Ezektől a zenéktől lesz elviselhetőbb a hőség

Beengedjük a napfényt: ezek a zenék már a tavaszt ígérik

Friss, ropogós és nagyon ajánljuk

Nyolc igazi csemege: nyissa jó zenékkel a tavaszt

Mutatjuk január legjobb zenéit

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Gyurcsány Ferenc: "Nem lesz itt baj. Meggyógyulok"

Gyurcsány Ferenc: "Nem lesz itt baj. Meggyógyulok"

Rohammunka a törvénygyárban: 19 törvényjavaslatot tárgyal ma az Országgyűlés

Rohammunka a törvénygyárban: 19 törvényjavaslatot tárgyal ma az Országgyűlés

Elek István: Az ellenzéki ajánlat, 3. rész

Elek István: Az ellenzéki ajánlat, 3. rész