„Nos, ami a két új, 18 év után ismét a Warner lemezkiadónál megjelentetett lemezt illeti, nincs jó hírünk - persze igazán rossz sem. A három női kísérőzenésszel (…) 3rdeyegirl néven rögzített Plectrumelectrum rendes, feszes funk-pop-rock-album, sok karcos gitárral, vastag riffekkel, sok kiabálós énekléssel, néhány puhább soulos cuccal, némi garázsrock-hatással (…), s egy számmal - az albumzáró Funknrollal -, mely a másik lemezen, az Art Official Age-en is szerepel. Ez utóbbi a Prince-szólóalbum. Egy rendes Prince-szólóalbum. Egy kicsit kísérletezős, eljátszik a kortárs elektronikus tánczenével, még egy bizonytalan dubstep-betét is elcsattan az Art Official Cage című nyitószámban, de egyébként semmi olyat nem hallunk, amivel ne találkoztunk volna Prince-lemezen, főleg a nyolcvanas évek második felében, a Parade és a Lovesexy között. Az ugyanakkor kifejezetten szórakoztató, ahogy a művész itt-ott visszalopkodja követőitől a zenei fordulatokat - gondoljunk csak a Sign "O" The Timest idéző Breakfast Can Wait című dalra és Justin Timberlake-re.” Ezt írtuk az egy évvel ezelőtt megjelent Prince-albumpárról.

Azért gondoltuk felidézni ezeket a sorokat, mert ami az új Prince-lemezt illeti, abban, ha az ihletettség és a megközelítés felől nézzük, nincs őrült nagy változás – azzal a kivétellel persze, hogy a művész ez alkalommal csak egy lemezzel állt elő, s az inkább az Art Official Age folytatása akarna lenni (olyannyira, hogy van olyan szám, ami mind a két lemezen szerepel).

Persze nem pontosan ugyanaz a helyzet.

Ugyan bátran idézhetjük a tavalyi Prince-recenziót, most mégsem egészen az van, hogy „nincs jó hírünk - persze igazán rossz sem”. Azaz: inkább jó hírünk van, mint se ilyen, se olyan. Prince, aki a kilencvenes évek elejétől a kétezres évek közepéig nagyrészt addigi életművéhez méltatlan albumokkal állt elő, ám az elmúlt tíz évben tudott ismét működőképes (ha nem is kiemelkedő) lemezeket írni, most egy ugyan nem revelatív, de többnyire élvezetes számokból álló dalgyűjteményt adott ki, amely - megkockáztatjuk - a legjobb lemeze a kilencvenes évek eleje óta. Ami pedig a visszalopkodást illeti, továbbra is van honnan - elég ha csak Miguelre vagy The Weekndre gondolunk.

Az album, mely annyira idézni akarja a nyolcvanas éveket, hogy a Million $ Show című első szám elején még iskolásan az arcunkba is tolja a Purple Rain emblematikus nyitódala, a Let's Go Crazy kezdőmotívumát, többnyire ott jó, ahol nem, vagy csak visszafogottan, moderáltan és ízléssel akar modernkedő lenni. Ez többnyire sikerül is neki. Ahol pedig ezek az arányok - mármint a klasszikus Prince és a jelen idő - a leginkább stimmelnek, mint például a Shut This Downban, az Ain't About to Stopban, a Like a Mackben, vagy az 1000 X's & O's-ban, ott a HitNRun - melyen egyébként két kortárs pophősnő, Rita Ora és Lianne La Havas is vendégszerepel -  kifejezetten magasra emelkedik.

(N.R.)

New Order – Music Complete

Ahogyan nem lehet leválasztani Paul McCartneyt a Beatlesről (vagy Annie Lennoxot a Eurythmicsről), úgy húzza-vonszolja magával Ian Curtis stigmáját a New Order. Bármennyire furcsán hangzik is ez egy, a Joy Division énekesének öngyilkossága után 35 évvel megjelent stúdiólemezzel kapcsolatban. A Music Complete ugyan már rég nem a poszt-punk és korai, depressziós new wave vonalon fut, és a 11 számából nehéz visszahallani a’80-as évek elején kiadott Movement (1981) vagy a Power, Corruption & Lies (1982) világát, de azt egyértelműen, amivel a manchesteri zenekar a nyolcvanas évek közepétől úttörőként vonult át az egész akkor - nem kis részben általa formált – elekro-dance galaxison. A Low-Life (1985), a Brotherhood (1986), majd a Technique (1989) tucatnyi tétele be is íródott a brit popkultúra történelemkönyvébe, hogy aztán a Republic (1993) utolsó számával – Avalanche - pontot tegyen a szintetizátor+gitár szimbiózisból született fejlődési út végére.

Ugyanolyan törvényszerű volt Bernard Sumnerék alkotó munkájának befejezése, mint a Talk Talknál a Spirit of Eden (1988) esetében. Nem volt hova tovább – ismételgetni meg nem akartak. A Get Ready (2001) így annak tudomásul vétele is volt a dehibernált zenekarnál, hogy feladják a korábbi kalandozó, kísérletező zenélést - amihez talán csak a Sex Pistols menedzselése utáni Malcolm McLaren-stíluskaland volna mérhető. A New Order az ezredfordulót követően készterméke újracsomagolását és termékmenedzselést végzi. A Get Ready-t követő A Waiting for the Sirens (2005) esetében rosszul, a Music Complete esetében viszont meglehetősen jól dolgoztak.

Az tévedés, hogy a friss adag attól lenne jó, hogy Sumner kirúgta a bandából az évek óta nyávogó baszusgitárost, Peter Hookot. A két lába között sípcsontig lelógatott gitárpengetésével a New Order-koncertek vizuális védjegyévé vált Hooknak ugyanis éppen az volt a legfőbb baja, hogy nem mennek tovább, előre. A helyére érkező Tom Chapmanről (aki az énekes-gitárossal játszott korábban a Bad Lieutenant nevű formációban) azonban csak annyi derült ki most, hogy észrevétlenül teszi hozzá hangzásban ugyanazt az egészhet, mint eddig Hook. Ha mégis a tagcserékben keresnénk a Music Complet minőségét, akkor az inkább fogható arra, hogy visszatért az együttesbe Gillian Gilber, és az eredeti billentyűssel komplett lett a kép is, a hangzás is.

A lemezcímben ott a megoldókulcs: ez egy konzum lemez, az „igazi”, New Ordertől - a Tutti Frutti vagy a Singulary pedig bármelyik 1985 utáni New Order albumon befutó lehetett volna. Ami új, azt a Plastic elemekre bontásával jól szemléltetni lehet: csíptek egy picit Donna Summer örökéletű I Feel Love-jából, rádarálták a 25 éve közel azonos ütemben lüktető dobgépüket, jó érzékkel adtak hozzá egy leheletnyi gospeles vokált, és pengettek hozzá némi new orderes gitárhangzást. Ennyi a recept, és kész is a végteleníthető, klubbokban táncolható, fülbemászó, valahonnan ismerős dallam.

A Music Complete így is megsüvegelendő teljesítmény. Akkor is, ha többszöri meghallgatásra azt a furcsán keserű szájízt hívja elő, mint az új Gillette reklám láttán a felismerés: ezt a „még jobb” borotvát a Phantogram zseniális When I’m smalljával akarják ránk sózni.

(SZ.M.I.)

Public Image Ltd: What The World Needs Now…

John Lydon (lánykori nevén Johnny Rotten) gyakorlatilag egyetlen albummal műfajt teremtett a Sex Pistols-szal 1977-ben. A zenekar viharos gyorsasággal szűnt meg, de a frontember egy évvel a Pistols-album megjelenése után - miközben nagyban pereskedett annak egykori menedzserével -, már egy merőben új, kicsit sem punkos, inkább a krautrockra és dub/reggae-re építkező albumot jelentetett meg új zenekarával, a PIL-lel. Ezen Lydon a groovos-dubos basszusból, a monoton, feszes dobból és az éles, idegtépő gitárhangzásból összeálló alapra kántált sikítós, a szóvégi mássalhangzókat viccesen megnyomó énekszólamokat. A PIL rögtön első albumával letette névjegyét, Lydon pedig a posztpunk korszakban is megkerülhetetlen figurává vált.

A punkban a dühből, a lázadásból, a rombolásból eredt az iszonyatos energia, a PIL-re inkább a mindenen való zsörtölődés, a mindennek fricskát mutató ironikus és önirónikus attitűd a jellemző. A közös halmaz az egzaltált, őrült hangulat, amit az énekes hangja mindig is közvetített és közvetít azóta is. A PIL lenyomott a nyolcvanas években nyolc – 2-3 nagyszerű és néhány felejthető – albumot, majd megszűnt 20 évre. 2012-ben újra bejelentkeztek a This is Pil-lel, amit most a nem szerénytelen című, What The World Needs Now… album követett.

Ha világ Lipótmezején egyszer bulit tartanának, az egyik fő fellépő egyértelműen a PIL lenne, és a legújabb albumról is biztos játszanának egy-két dalt. Ugyanaz a séma, szerencsére, mint a fentebb kifejtetett régi lemezeken. A zenekarban régi motorosok - Lu Edmonds gitáros, Bruce Smith dobos, és Scott Firth, multiinstrumentalista - segítik Lydont, hogy kiélhesse bosszankodásait, és hogy kikiabálhassa, minden baromság, és hogy semmivel nincs megelégedve. A karcos gitárhang, a feszes ritmusszekció most is működik, a frontember most is nyomja az őrült hanglebegtetéseket, valószínűleg ő tartja a szóvégi mássalhangzók hosszításának világrekordját. Nagyon értjük, hogy nincs semmi rendben a világgal. (De hát megmondták, hogy No Future: nincs mit csodálkozni, hogy a jelenen csak bosszankodni lehet.)

Mindez egyébként nagyon szórakoztató – egy ideig. A teljes album végighallgatása csak nagyon jó mentális állapotban lévő rajongóknak ajánlott, garantáltan felzaklat. Nem lehet állandóan röhögni (rajta). Aki állandóan röhög, ráadásul könnyen Lipótra kerül.

(B.I.)