Aktualizálás, portörlés és alkimizálás helyett a világ legismertebb popmusicaljének Magyarországon még soha nem játszott eredeti változatát állítja színpadra Mohácsi János.
„Pazar, fincsi, friss, meredek, kész őrület!” – ezekkel a szavakkal emelte az égbe korának befolyásos kritikusa, Clive Barnes a The New York Timesban az „Év Musicaljét”, miután szó szerint bódultan kitámolyogva a színházból még éjjel írógépbe verte a Broadway legújabb attrakciójáról szóló beszámolóját. A londoni születésű Barnes, akiről állítólag az idei Oscaron taroló Birdman – a filmben női szereplőként ábrázolt – rettegett kritikusát mintázták, ezzel a hat szóval évekre megalapozta a Hair című musical hírnevét.
Kit érdekelt, hogy Barnes a marihuána–LSD-szubkultúrában a minőséget körülíró hippiszókincsből emelte át a jelzőit, amikor a musical harmadik dalában a hasis, az ópium és a kokain mellett szinte minden, illegálisan vagy receptre kapható drog neve elhangzik. A közönséget egyetlen dolog érdekelte, mielőtt eksztatikus élményt átélt tagjai visszatértek volna az erősebb, többet fogyasztó autó, a nagyobb tévé és a még ringatóbb vízágy megszerzéséért folytatott hétköznapi küzdelmeikhez: a lázadás két és fél órában.
A The American Tribal Love-Rock Musical alcímű szüzsé és a sztori írói, Gerome Ragni és James Rado (eredeti nevén: Radomski) néhány visszhang nélkül maradt színházi produkció után, 1965-ben készültek el azzal a művel, amely a kanadai Galt MacDermot zenéjével életre kelt egy látványos szcenikai lehetőségeket is magában rejtő, modern passiójátékot. Egy évvel az 1968-as Broadway-bemutató előtt a darab több alkalommal ment az Off-Broadwayn, a két főhős, Berger és Bukowski szerepét Ragni és Rado alakította. Ők énekeltek az 1968-ban megjelent, néhány hét alatt hárommillió példányban eladott albumon is, amely az Aquarius című rockhimnusszal kezdődik, és közvetlenül a befejezés előtt, „térjetek haza a békével a szívetekben”-üzenetként megszólal az ünnepélyes, a felemelő Good Morning Starshine, fináléként pedig a Let The Sunshine In. A Broadway-változatban a tapsrendet követően arra csábították a közönséget, hogy menjenek fel a színpadra, énekeljenek együtt a szereplőkkel, a nézők pedig, élve a lehetőséggel, közös performansszá alakították az előadást.
Arra a kérdésre, hogy a Hair e heti budapesti premierjén, majd az ezt követő előadásokon is várható-e efféle gesztus, a rendező, Mohácsi János azt válaszolta: „A Belvárosi Színház színpada erre aligha alkalmas, de ki tudja? A Hair előadása közben bármilyen előre nem látható színpadi akció megtörténhet.” Ami biztos: Mohácsi és a dalszövegeket erre az alkalomra újrafordító Závada Péter eltér a musical Magyarországon eddig megismert interpretációitól. Ezek többsége ugyanis nem az eredeti forgatókönyvet használja, hanem leginkább a cseh származású Milos Forman 1979-ben bemutatott sikerfilmjének emblematikus képeit. „Az általunk újragondolt színpadi verzióban nem lesznek az Aquarius dallamára táncikáló rendőrlovak, nem köteleztem a színészeket arra, hogy növesszék meg a hajukat csak azért, hogy már ezzel illúziót keltsenek, nem lesznek benne színes bőrű szereplők, és Berger sem lóg majd a csilláron” – állítja Mohácsi. Pályafutásának ismeretében azonban meglepő lenne, ha a rendező spórolna a merész színpadi megoldásokkal. „A Hairt annak idején rongyosra hallgattuk hanglemezen – emlékszik vissza a rendező –, nem szólt jól, de nem is az volt a lényeg. Nem beszéltünk jól angolul, ám ez sem számított, mert anélkül is átjött valami, amit mi üzenetnek gondoltunk, így aztán az is lett belőle.”
A Hair eredeti szövegkönyvváltozatából építkező színházi előadás Mohácsi és Závada ismeretei szerint még nem került színre Magyarországon. A hazai Hair-variációk a színházi bemutató után 11 évvel született Forman-film kulcsjeleneteiből építkeztek. A cseh új hullám egyik elindítója, az 1968-ban Amerikába került rendező a Jack Nicholson szuperkarrierjét beindító, öt Oscar-díjas Száll a kakukk fészkére hátszelével vágott bele a Hair-legendáriumot továbbépítő filmmusicalbe. Forman arra törekedett, hogy filmje más legyen, mint a színházi előadás, de annak szellemisége megmaradjon. „Ha az ember a szeretetről, a szabadságról, az önazonos személyiség kibontakoztatásának szándékáról beszél, akkor ennek a szinonimája egyetlen szó: Hair.”
A közönség imádta a filmet, ám a kritikusok közül néhányan azt állították: már az utolsó, nagy közösségi hippidemonstrációhoz, a woodstocki fesztiválhoz képest is tízéves késésben van, a vászonról áradó teátrális pacifizmus pedig mulatságos az olyan állásfoglalásokhoz képest, amelyek olyan filmekben, mint a Szarvasvadász vagy az Apokalipszis, most láthatóak. Egyvalami biztos: a békét és türelmet hirdető Hair egy olyan nemzedék indulója lett, amely évekkel később a Jézus Krisztus szupersztárral még néhány gyorsan lángra lobbanó hasábot dob a kihunyni látszó tábortűzbe.
Már a „külvárosi változat” bemutatásakor is tele volt a szakma azzal, hogy a Broadwayre végre betör valami, ami gügyögés helyett emberi nyelven beszél. A naiv meseszövés, a kimódolt szituációk helyett életszerű helyzetekben játszódik, és az sem baj, ha a szupersztárok helyett a musicalkliséket elvető kezdők alakítják a szerepeket. Mohácsi és Závada egyetért abban, hogy a Hairt nem koptatta el az idő, de bizonyos közlései ma már furcsán hatnának, mások nehezebben érthetőek. A fehérek feketéket küldenek harcolni a sárgák ellen, hogy megvédjék az országot, ami a rézbőrűeké – ez a frázis Závada szerint a hetvenes években nyilván mindenki számára érthető volt, miként az akkori szivárványos dalszövegek is. „Nem szent tehénként tekintettem a szövegekre – mondja Závada –, ugyanakkor túlzott aktualizálásra sem törekedtem, inkább olyan újrafordításra, ami eltávolítja róluk a megértést nehezítő finom porréteget.”
Az annak idején a Broadwayn egyhuzamban több mint 1700 előadást megélt, a londoni West Enden ugyanilyen szériát produkáló Hair a hat évvel ezelőtti, legutóbbi ráncfelvarrást követően tartósan jelen van a show-bizniszben. Nem úgy, mint a Broadway-musicalben vagy a filmben szereplők többsége. Ragni 1991-ben bekövetkezett haláláig nemcsak fürdött a sikerben, hanem többször is fejest ugrott egy olyan medencébe, amiből a nála jobb úszóknak sem sikerült partra vergődniük. Rado, túl nyolcvanadik életévén, bár néhányszor részt vett fő műve karrierjének frissítésében, ma visszavonultan él, miként a Grammy-díjas zeneszerző, MacDermot is. A filmverzió szereplői közül sem a vietnami besorozást a barátja, Claude helyett vállaló Bergert alakító Treat Williamsnek, sem a női főszereplőt, Sheilát megformáló Beverly D'Angelónak, sem pedig a Claude-ot játszó John Savage-nek nem sikerült kilépnie a Hair fénycsóváját kísérő árnyékból. Az egyetlen kivétel Diane Keaton, aki 22 évesen a Broadway-musicalben Sheilát játszotta. Arra a kérdésre, hogy a Hairben van-e elég potenciál ahhoz, hogy repertoárdarabként műsoron maradjon, Mohácsi csak annyit mondott: nem tiltakoznának, ha ez bekövetkezne.
LIGETI NAGY TAMÁS
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
