Petruska: „Ugyanolyan szar alak vagyok, mint te” (+ albumpremier)

hvg.hu: A Kapunyitó egyik húzódala a Trouble in My Mind. Tulajdonképpen majdnem megnyerted vele a közmédiás tehetségkutatót, miközben lényegében arról szól, hogy a reformok nem működnek. Nem volt jelentősége annak, hogy miről szól a dal, vagy nem értették meg?

Petruska András: Vagy nem merték feszegetni, vagy nem volt annyira fontos. Nem tudom. Az biztos, hogy azért is A Dal nagy nyertesének tartom magam, hogy alternatív előadóként, alternatívabb hozzáállással úgy jutottam a legjobb négy közé, és kaptam meg A Dal felfedezettje díjat, hogy arról énekeltem, amit említettél: semmi sincs rendben, se a világ, sem én. Soha nem gondoltam volna, hogy kilógva a mezőnyből, ezzel eljutok idáig, hogy ennyire szeretni fog a zsűri és a közönség.

Stiller Ákos

hvg.hu: A Trouble in My Mind és maga az új album is reflektál a tehetségkutatók, az előadóművészek és tágabb értelemben minden érvényesülésre vágyó ember világára: elég jó vagyok-e? Elfogadnak-e?

P. A.: A kulcs a dalhoz lényegében az első sor, ami arról szól, hogy nem tudom, mi az üzenetem. A dal valódi, zsigeri élményből született: két évvel ezelőtt mentálisan annyira elfáradtam a folyamatos zenélésben, a nagy menetelésben, hogy eljutottam a mélypontra. Kibírhatatlan személyiség lettem, akin eluralkodtak a félelmei: arról vizionáltam, hogyan fogok elbukni, és azt gondoltam, hogy engem nem lehet szeretni. Miközben teljesen maga alá temetett a megfelelés kényszere és a mindennapi létharc, teljesen elveszítettem a kapcsolatomat önmagammal, és ezáltal az üzenetet is, amiről büszkén énekelhetnék. Ha saját magamra nem jut időm, akkor hogyan tudnék annyi szerepnek megfelelni, amennyit a mai világ elvár tőlünk, tőlem? Ez a hiány volt az, ami egyik éjszaka álmomból felriasztva megszülte bennem a kezdősort: félek elmondani azt, hogy mi van bennem. Elég ciki, de ez van: akkor írjunk dalt erről.

hvg.hu: Szerintem ez nem csupán a te problémád, hanem ugyanúgy egész közép-kelet-európai Y generáció sem igazán tudja, hogy mi lehet az üzenet. A generációs kérdéseket körüljáró Kapunyitó írása közben sikerült megfejtened, hogy mi lehet a probléma gyökere?

P. A.: A szüleink generációja és az oktatási rendszer, amiben szocializálódtunk, nem tanított meg álmodni bennünket. Nyilván a szüleink elől az érvényesülés és az önmegvalósítás lehetősége eleve el volt vágva. Az egész intézményrendszer nem véletlenül arra épül, hogy bennünket is beállítson a sorba, és gondoskodjon arról, nehogy azzal a sikerélménnyel zárd a napot, hogy ma is kiderült: valamiben jó vagyok. Emellett leginkább csak a félelmet örököltük és örököljük. Annyira féltettek bennünket, hogy mindenhol csak a hibalehetőséget láttatták velünk, hol fogunk elbukni, mitől lehetetlenek és veszélyesek a terveink.

MTI, Illyés Tibor

 Zenei ambíciókkal extrán kaptam ebből, mert mi lehetne nagyobb hülyeség annál, mint kiállni egy szál gitárral a színpadra, és énekelni? Én nem azt hallgattam az idősebbektől, hogy jól van, fiam, csináld csak, még az is lehet, hogy tehetséges vagy, helyette inkább csak az értetlenséggel találkoztam: kit fog ez érdekelni, miért kell ezt másokra ráerőltetni, egyáltalán, meg lehet ebből élni? Ezek a kérdések már eleve elvágják az ember kalandvágyát és lendületét. Ez a hagyaték épp elég ahhoz, hogy a felnőtté válás küszöbén teljesen elveszettnek érezze magát az ember.

hvg.hu: Gondolom A Dalba való jelentkezéstől és magától a műsortól is féltettek. Ugyanakkor jól sejtem, hogy a kollégáidtól is kaptál hideget-meleget? Végül is az ember ilyenkor a jelenlétével végső soron legitimálja a finoman szólva nem túl korrekt közmédiás híradót is, nem?

P. A.: Két különböző kérdésként kezelem a közmédia jelenlegi helyzetét és minőségét, és azt, hogy szerepeltem A Dalban. Egyrészt azért jelentkeztem a műsorba, mert nem tetszett, ahogy az alternatív szcéna, amibe én is tartozom, kritizálja A Dalt. Nyilván nekem is megvan a kritikám, és nem tökéletesen az én színterem, de a kritikát abban az esetben tartom jogosnak, ha a mérleg másik oldalára oda tudok tenni valamit. Annak ellenére, hogy A Dalban való szereplés mind szakmailag, mind emberileg pozitív csalódás volt, és végig jól éreztem magam a produkcióban, a közmédiáról még nem változott meg a véleményem. Ettől függetlenül idegesít, amikor a zenészek azért sírnak, hogy nincs lehetőség, mert csak a bulvármédia, a kereskedelmi és a közmédiás tehetségkutató van. Ezeket pedig ugye meg sem próbáljuk, mert mindegyik szar. Nem szar. Olyan, amilyenné tesszük.

hvg.hu: A Trouble in My Mind és az egész Kapunyitó is felveti a kérdést, hogy tulajdonképpen kit lehet okolni a kialakult helyzetért, mindazokért a problémákért, amikről eddig beszéltünk. Ki lehet a hibás a rossz érzésekért, az üzenet és a támogatás hiányáért? A társadalom megosztottságáért?

P. A.: Az is benne van a dalban és a lemezben, hogy csábító, de nem elegáns bárkit is okolni mindezért. Visszamehetnék a török időkig, meg oda, hogy „megbűnhődte már e nép” a sok száz éve elbaszott rendszert, aminek én, Petruska András személyes áldozata vagyok. Abból már kiöregedtem, hogy a saját nehézségeimért és kétségeimért a szüleim generációját vagy az aktuális politikai rendszert okoljam, egyszerűen nem célravezető. Nem várom a rendszertől, sem pedig egy ellenálló kritikus tömegtől, hogy csodát csináljon, manapság ilyet nem is lehet elvárni. Ahogy a második versszakban éneklem, csak úgy tudjuk megváltani a világot, ha magunkba nézünk, és megpróbálunk a saját házunk táján rendet rakni. Ezt a törekvést saját magamon és a generációmon is érzékelem, hogy a gyerekeink már egy jobb világban élhessenek.

Stiller Ákos

hvg.hu: Te például hogyan törekszel erre?

P. A.: Egyrészt rengeteg belső munkával, befele figyeléssel eljutottam odáig, hogy megértettem, hogy a saját kapunyitási pánikom, vagy szebb angol kifejezéssel élve az életemben jelen lévő quarterlife crisis miből táplálkozik. Nagyrészt abból, hogy egy mai fiatal többek között azzal szembesül, hogy ma mennyiféleképpen lehet harmincévesnek lenni. Ha végignézek a szélesebb ismeretségi körömön, van, aki már kétgyermekes apuka, van, aki már hat-hét éve megtalálta élete melóját, és abban próbál kiteljesedni, van, aki járja a világot, és külföldön boldogul, van, aki játszi könnyedséggel áll ki magáért, és képviseli a jogait, és van, aki még mindig keresi önmagát, és otthon, a szüleivel lakik.

Na, és köztük én a társadalmi normákból kilépő művész vagyok, aki ráadásul még végzettségét tekintve bölcsész is. Hosszú utat tettem meg odáig, hogy mindebből ne a mániákus összehasonlítgatáson legyen a hangsúly, az önértékelésem alapja ne az legyen, hogy egész évben az országot járva, zenélés közben már két gyereknek és egy feleségnek kellene ugrálnia mellettem, emellett persze már húszévesen tudnom kellett volna, hogy mi az én utam, az üzenetem, a zenei mozgatórugóm. Ez persze nem elég, azzal is tisztában kellene lennem, hogy milyen vállalkozási stratégiákat alkalmazzak ahhoz, hogy sikeresebb zenész, egy sikeres márka legyek, és még hosszan sorolhatnám.

Csak úgy bírom ezt erővel, hogy folyamatosan keresem a csöndet, a befele fordulást, és a magamhoz való kapcsolódás lehetőségét.

hvg.hu: A Kapunyitón ezeken az élményeken túl egy nagy adag csalódottság is visszaköszön, ami megint csak nagyrészt az Y generáció sajátja: minden adott ahhoz, hogy jól érezzem magam, mégsem érzem jól magam. Te hogy látod ezt?

P. A.: Itt a nagy szabadság és a rengeteg lehetőség, de valamiért mégis kilóg a lóláb. Amikor elkezdtem ezt érezni, föltettem magamnak a kérdést, hogy mikor voltam utoljára igazán felszabadult. Ebből bontakozott ki maga az album, és az album íve is. Miközben regressziós gyakorlatot végeztem, hogy megértsem a saját működésemet, és az engem akadályozó frusztrációkat, a gyerekkorom kissé pszichedelikus szinten mindig visszaköszönt. Ebből született az album második dala, A Nyár. Majd onnantól kezdve írok a terveimről, szép lassan felnövök, találkozom az első frusztrációkkal, kialakul a személyiségem. Az album közepére pedig eljutok a felismerésig, hogy ezt nem egészen így képzeltem el: már nagyon nem a saját életemet élem. Ezt az élményt dolgozza fel a Nem így képzeltem és a Trouble in My Mind. Aztán jön a szembenézés, amit egyfajta megtisztulás követ: megszabadulok a visszatartó erőktől, a félelmektől, jobban jelen tudok lenni, játékosabb, könnyebb, szabadabb vagyok. Az album ennek jegyében ér véget az Illés-parafrázissal, az Amikor én még felnőtt voltam című dallal.

Egy komoly, másfél éves munka eredményeként, pont az album végére érve tisztult ki annyira a fejem, hogy azt tudtam mondani: most már jöhet a harminc. Most itt tartok: elég szépen elindult felfele a magammal való kapcsolatom, és az élet is ezt tükrözi. A Dal is egy jó visszajelzést adott számomra arról, hogy a Kapunyitó sztori a végére ért. Egy ilyen műsorban, ahol ekkora a tét, hatalmas a nézettség, a nyomás ellenére is végig nagy nyugalom volt bennem. Ekkora nyomás alatt rendszerint kijönnek az ember személyiségének defektusai, de az sem tudott kibillenteni, hogy megistenüléstől az országos lejárató kampányig belefutottam minden szélsőségbe. Képes voltam tiszta fejjel végigcsinálni az egészet, és nem a külső megítélések, hanem a saját mércém, a saját megítélésem alapján tudtam működni.

Stiller Ákos

hvg.hu: Volt némi hiányérzetem a Kapunyitót hallgatva, a dalszövegeket olvasva: a felnőtté válás állomásai közt fontos a család és a gyerekvállalás témaköre, de ezek egyáltalán nem jelennek meg. Sőt, fiatal, férfi dalszerzőként és előadóként nem igazán írsz szerelmes dalokat. Tulajdonképpen elég aszexuális költészet a tiéd. Mi ennek az oka?

P. A.: Kettő szerelmes dal van a lemezen, bár a Ten Years mellett a másik egy bonus track, amit azok hallgathatnak meg, akik megveszik a lemezt, mert csak a CD-ben található letöltőkóddal lehet elérni a neten. A szerelem valószínűleg azért nem gyakori a dalaimban, mert az nálam egy olyan privát szférát érint, amit nem szívesen viszek ki a színpadra. Azért is van bennem ellenállás a szerelmes dalokkal kapcsolatban, mert az nem túl izgalmas, nem túl ihlető számomra, amikor valami konfliktusmentes, amikor valamit ünneplünk.

A hurráoptimizmus nem az én világom. Engem elsősorban egy témán belül a kérdések motiválnak. Azért sem szeretek okoskodni szerelem ügyben a dalaimban, mert amikor dalt írok, nem azt szeretném elmondani, hogy milyen fasza gyerek vagyok, hogy nekem már valami összejött, és ne búsuljatok, idővel majd összejön nektek is. Nem, én is ugyanolyan szar alak vagyok, mint te, ugyanazokkal a hibákkal. A közös nehézségek és a küzdelmek ennél sokkal érdekesebbek. A szeretlek, és a te is szeretsz számomra unalmas és álszent téma egy dalban, tele van a világ emberi kapcsolatok roncsaival, dalszerzőként nem tudok ezek mellett elmenni. Vidám szerelmes dalt írni ma olyan, mint teleragasztani a várost azzal, hogy „a magyar reformok működnek”. Zenésznek lenni felelősség, nem ilyen ködösítés.