A magyar országimázsra, finoman szólva is ráfér ma a fényezés Németországban. Ám a nemrég a magyar mozikban is bemutatott A néma forradalom (Das schweigende Klassenzimmer) című film csupa szépet és jót, hősieset és követésre méltót mond Magyarországról. Igaz, a 62 évvel ezelőtti Magyarországról. A film 1956-ban játszódik, és az egykori NDK társadalmi-oktatási viszonyait mutatja meg egy érettségiző osztály történetén keresztül; kiindulópontja és vissza-visszatérő momentuma az 1956-os budapesti forradalom.

A Berlintől délkeletre, a lengyel határhoz közeli kisvárosban, Storkowban akkor lejátszódott valós események adják a film gerincét. A forgatás ugyanakkor nem ott történt. Az újraegyesítés óta Storkow annyira kikupálódott, hogy ott már nem lehetne az ötvenes évek NDK-ját idéző filmet felvenni, ezért a nehézipar visszaesése miatt elhanyagolt-lepukkant Eisenhüttenstadt, az egykori Stalinstadt adta a kulisszát.

Studiocanal GmbH / Julia Terjung

Így még autentikusabb a húsz utolsó éves diák, 15 fiú és 5 lány története, akik az érettségire készülve élik hétköznapjaikat a vaskohók árnyékában. Az izgalmat, kalandot keresők időnként kiruccannak – Nyugatra. Ebben az időben még nincs fal, vonattal át lehet menni Nyugat-Berlinbe. Az okmányokat ellenőrzik ugyan, de ha hihető az úti cél, és nem gyanús az utazó, szabad az átkelés. Az osztály két vezéralakja azzal ül vonatra, hogy egyikük nagyapjának odaát lévő sírjára visznek virágot. Ez igaz is – de az is, hogy utána beülnek a moziba, hogy megnézzék valamelyiket azok közül az amerikai filmek közül, amelyeket az NDK-s kultúrpolitika nem engedne a szülővárosukban vetíteni.

Az 1956. októberi napon azonban nem az aktuális sztárocska bájai kötik le a kamasz fiúk figyelmét, hanem a híradó. Budapesti képek a Margit hídon átvonuló tüntetőkről, aztán a Rádióról, a Parlamentről, a Sztálin-szobor ledöntéséről.

A fiúk ámulnak, és csodálják a magyarokat, akik az oroszok kivonulását, szabadságot követelnek.

Studiocanal GmbH / Julia Terjung

Lelkesen mesélik osztálytársaiknak, mit láttak, és onnantól kezdve mindenki figyeli az eseményeket. Az amerikaiak nyugat-berlini adója, a Radio im amerikanischen Sektor (RIAS) ontja a magyarországi híreket. Az imperialisták szócsövét persze tilos lenne hallgatni, mégis ezt teszik. A film a dramaturgiai hatás kedvéért az éteri disszidálást kollektív eseményként ábrázolja: egyikük magányosan élő, rendszerellenes nagybátyjához vonulnak el testületileg híreket hallgatni. A valóságban otthon is oda lehetett tekerni az állomáskeresőt, csak vigyázni kellett, hogy utána visszaállítsák az NDK-s adóra.

Studiocanal GmbH / Julia Terjung

A RIAS-ból hallják a hírt, hogy Budapesten a magyar hadsereg az oroszok ellen fordult, és a világhíres futballista, a honvédség őrnagya, Puskás Ferenc is elesett a harcokban. Az amerikai propagandaadó által terjesztett hírről kiderül, hogy kacsa – ma úgy mondanák, fake news –, de a fiúk le vannak nyűgözve. Micsoda hősök! – döbbennek meg, de azt érzik, hogy valamit tenni kellene. Például tiltakozni.

Tüntetni persze szóba sem jöhet – de egy ötperces némaság ötlete az osztályteremben egyetértésre talált. A következő óra történelem, a tanár az előző anyag átismétlésével kezdi. Illetve kezdené, de ahogy felszólítja a diákokat, egyiket a másik után, mindegyik tisztelettudóan föláll – és nem nyitja ki a száját. „Csak mereven bámultunk a tábla melletti nagy órára. Néhányan közülünk már szenvedtek a nyomástól, hogy ki kell tartanunk” – idézte föl az akkori eseményeket a diákok egyike, Dieter Garstka, aki néhány éve, a filmmel azonos címmel, könyvet is írt a sorsukat megváltoztató öt percről. Pontosabban a film vette át a könyv címét, mint ahogy néhány apró, dramaturgiailag indokolt eltéréstől eltekintve a történetet is. Olyannyira, hogy Garstkával együtt egy másik egykori diákot, Karsten W. Köhlert is felkérték a forgatókönyv kritikusának, illetve a rendező tanácsadójának. Utóbbi volt az elsőként felszólított diák anno, ő kezdte a némaságot. Ráadásul az apja már Nyugaton élt. Ő volt az ötletadó, a felbujtó? Vagy esetleg Garstka? A filmben a valós történet két központi figuráját alakító fiúk tűnnek a leggyanúsabbnak a vizsgálódók szemében.

Studiocanal GmbH / Julia Terjung

Merthogy vizsgálat indul. Bár a jó szándékú iskolaigazgató igyekezne diákcsínyként letudni az ügyet, előbb a járási tanfelügyelő kezd vizsgálódni, amiből az állambiztonsági rendőrség, a Stasi is kiveszi részét, majd megjelenik az oktatási miniszter is, személyesen. Az utóbbi, egykori illegális kommunista, a náci időkben koncentrációs tábori fogoly egyszerűen nem akarja elhinni, sem eltűrni, hogy 11 évvel a fasizmus bukása után bármiféle „fasiszta provokáció” büntetlen maradjon. Merthogy ez csak az lehet, rendszerellenes provokáció. Igaz ugyan, hogy a magyar elvtársak követtek el hibákat, de azokat most ki fogják javítani, aki pedig a népi demokratikus rendszer ellen lázad, akár csak ötperces hallgatással, azt meg kell büntetni. Tehát mondják meg, ki volt a fő szervező – követelte a diákoktól 1956-ban Fritz Lange oktatási miniszter, akit a filmben alakító színész még hitelesebbé formál azzal, hogy megmutatja a nyakán a lágerben elszenvedett kínzások nyomait. Hogy demonstrálja: ő az, aki az igaz ügyért küzd. De a diákokat semmi nem hatja meg – a fenyegetés sem, hogy akkor az egész osztályt megbüntetik. A filmből pedig kiderül, hogy mire elég a hallgatás ereje.

Nehogy azt hidd, hogy ez volt az egyetlen ilyen eset

– meséli a film után a tudósító berlini barátja. Ők kilenc évvel később, harmadikos gimnazistaként tartottak egy ilyen néma felállásos akciót. A beatrajongó berlini fiúk-lányok föllelkesedtek azon, hogy az angol királynő a Brit Birodalom Rendjének lovagjaivá ütötte a Beatles tagjait. Állampolgári ismeretek óra volt, s ők egy percre vigyázzba vágták magukat az idolok tiszteletére. A fiatal tanárnő azt mondta: ha megmondják előre, miről van szó, ő is felállt volna. El is mesélte nagy vidáman a tanáriban – de ekkor is akadt egy spicli, aki jelentette a rendszerellenes akciót. Itt is kiszállt a tanfelügyelet és a Stasi, őket is megfenyegették, hogy ha nem árulják el, ki volt a szervező – merthogy a diktatúrák éltető eleme az árulás, árulóra mindig szükség van –, akkor az egész osztály megy a levesbe, az érettséginek annyi.

A diákok itt is hallgattak, pedig nekik 1961 óta már a fal is az útjukat állta. Szerencséjükre egyikük apja a pártközpont munkatársa volt, így sikerült elsikálni az ügyet. „De ha még egyszer ilyet csináltok...” – adta fia és társai értésére, hogy a diktatúra ugyan lazult egy kicsit, de nem sokat.