„Én mint László Zsolt nem létezem, csak a szerepeim által. Nyilván magamat akarom megmutatni, de egy vivőanyagon keresztül. Ezért van az, hogy a próbafolyamat elején az improvizációtól csak begörcsölök. De elhiszem, hogy hasznos tud lenni például a csapatépítésben, abban, hogy megtanuljunk a másik minden rezdülésére figyelni. Annak idején, amikor a profi színházas világgal megismerkedtem, úgy fogalmaztam, hogy színészekből nem csinálnék énekkart, mert az pont nem az egyénieskedésről szól” – fejti ki László Zsolt a Színház folyóirat Hangosító című podcastjában.
A kerekasztal-beszélgetésen László Zsolt mellett részt vett Bíró Kriszta, illetve a k2 Színház alapítói, Benkó Bence és Fábián Péter is.
Bíró Kriszta szerint az improvizáció olyan, mint egy szabadulószoba, ahol „meg kell találnom a kijáratot, és tudom, hogy van kijárat”.
Fábián Péter pedig a próbafolyamat során használt improvizációt ahhoz hasonlította, amikor az ember utazik a négyes-hatoson: "Előfordul, hogy mire elérek az egyik végállomástól a másikig, olyan sűrű anyagot hallok, hogy azt érzem, ha ezt most leírnám egy jegyzetfüzetbe, akkor az évad drámáját tudnám megírni belőle. Ugyanez történik, amikor a hosszú órákon át tartó improvizációt magnóra rögzítjük, leírjuk, sűrítjük: az olyan erős tud lenni, amilyen szöveget íróasztal mellett nem lehet írni. A különböző váratlan helyzetek olyan mondatokat hoznak elő az emberekből, amelyeket drámaíró aggyal sem lehet kitalálni."
