Cikksorozatunkban a 15. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál magyar alkotásait mutatjuk be. A Nagyi projekt című filmet a Magyar panoráma szekcióban vetítik pénteken 19:15-kor.

Révész Bálint, Merredith Colchester és Ruben Woodin Dechamps a brightoni egyetemen találkoztak, amikor kiderült, hogy mindhármójuk nagymamája különleges sorssal rendelkezik. A rendező, Révész Bálint nagyija magyar holokauszttúlélő, aki később kommunista lett; Dechamps nagymamája náci szimpatizáns német családból származik; Colchester pedig olyan volt angol kémnő unokája, aki annak idején kezet fogott Churchill-lel és Hitlerrel is. Nem volt kérdés, hogy ezeknek a nőknek egyszer találkozniuk kell!

Ez a találkozás többször meg is történt az elmúlt években, hála a három egyetemistának, akik számára azonnal nyilvánvaló volt, hogy ezek mellett a kivételes élettörténetek mellett nem lehetett csakúgy elmenni. Mind a három nő teljesen másként élte meg a huszadik századot és annak meghatározó eseményeit, ezért tálcán kínálta magát a lehetőség, hogy portrékat kell róluk forgatni, mélyinterjúkat kell velük készíteni, és ha nyitottak rá, akkor meg kell szervezni a nagy találkozást is, hogy a párhuzamosnak hitt valóságaik és történelmük végre egy metszésponton megnyugodhasson. Az unokák éveken át forgattak a nagyijaikkal, akik végül olyan elképesztő vallomásokat tettek meg a kamera előtt, amelyeket talán még a családban sem mondtak el soha senkinek. A nagy közös vacsorára is előbb-utóbb sor került.

Révész Bálint filmje több szempontból is fontos alkotás. A nagymamákon keresztül megélt személyes történelmek erősen árnyalják a múlt eseményeiről alkotott, sokszor egyoldalú és tankönyvszagú tudásunkat. Másfelől a Nagyi projekt a dokumentumfilmezésben szokatlan formával kísérletezik, maga a rendező és a nagymamákat kerekesszékben tologató két másik unoka is fontos szereplői a filmnek, hat rájuk az, ahogy és amit a nagyik elárulnak nekik. Az egész alkotás szándékosan nagyon friss és élettel teli, ez is mutatja, hogy a nagyszülőink idejét, történelmét a mai fiatal generáció már más szemmel nézi, és ez jól van így.

A múlt század súlyos és sötét témái ellenére, amiket a szereplők felelevenítenek, a Nagyi projekt nem egy történelmi dokumentumfilm, hanem sokkal inkább egy generációs szakadék áthidalhatóságának lehetőségét boncolgatja, az Y generáció múltról vallott gondolkodásának dokumentálására tesz kísérletet, amely egyben három férfi felnövés története is.

Révész Bálint rendezőt kérdeztük.

hvg.hu: A dokumentumfilmezés legnagyobb, kőbe vésettnek hitt szabályát írják felül azzal, hogy az objektivitást teljes mértékben mellőzik. A távolság a szereplők és a rendező között megszűnik. Mi az, amit jobban meg tudnak mutatni a nézőnek azáltal, hogy nem hagyományos dokumentumfilmet csináltak?

Révész Bálint: A mi esetünkben csak úgy tudtunk ilyen személyes történetet elmondani, ha mi is bevállaljuk, hogy a saját pszichénk sötétebb oldalait is felfedjük, ahogyan azt a nagyijaink is tették. Máskülönben még ennél is öncélúbb lett volna a végeredmény, hiszen akkor csupán ők nyilatkoztak volna, és mi tulajdonképpen csak meglovagolnánk az ő élettörténeteiket anélkül, hogy mi is beáldoznánk magunkból valamit. Úgy próbáltunk fogalmazni, hogy hűek maradjunk a saját világunkhoz, és a tradicionálisabb dokufilmes eszközök nem igazán működtek. Kísérletezgettünk, hogyan fogalmazzuk meg magunkat.

hvg.hu: Hogyan tudták rávenni a nagymamáikat arra, hogy olyan dolgokat is elmondjanak, amit még soha senkinek? Mekkora munka van ebben?

R. B.: Egyrészt a film készítésének hét éve alatt mindhárman beépültünk, és mi is kvázi unokákká váltunk a másik családjában. Amikor komolyabb témákra terelődött a szó, már megvolt az a bizalom, ami ahhoz kell, hogy valaki a titkait felfedje. Másrészt a nagyszülők valahol imponálni akarnak az unokáiknak, és a mi esetünkben az volt a fontos, hogy szüretlenül nyilatkozzanak meg, és ezt ők érezték, bátran bele is álltak a véleményükbe.

hvg.hu: Hogyan módosítja (vagy módosítja-e) a történelem bizonyos eseményeiről való tudásunkat az, amit és ahogyan a filmben a nagymamák elmondanak?

R. B.: Ami szerintem a legfontosabb a három nagyi történetéből, hogy a nemzeti narratívák valahol gátolják a feldolgozást. A történelmünkről való gondolkodásunk sokszor túlságosan adott és túl ritka, hogy megkérdőjelezzük az egyes elemeit. Fontos üzenete a filmnek, hogy a második világháborúba belerokkant a kontinens, ami univerzális jelenség, tehát ez a trauma inkább össze kéne, hogy kösse az embereket ahelyett, hogy távolságot teremt.

hvg.hu: Kifejezetten meglepő sztori hangzott-e el ön számára?

R. B.: A saját családom történeteit és a német családét is ismertem elég részletesen. Az angol sztorikból volt egy-kettő, ami út közben derült ki és kifejezetten meglepett minket. Talán ez volt a legizgalmasabb része a „nyomozásnak”. Olyan, mintha az emberi elme, ha sokadszorra meséli ugyanazt a történetet, akkor akaratlanul is keresné az új részletet. Az angol nagyi esetében például pont ott voltunk, amikor kibukott belőle, hogy közvetetten, de sok olasz civil haláláért felelős.

hvg.hu: A filmben egy ponton Hitleren poénkodnak. Ezt a nagyik mennyire találták volna viccesnek?

R. B.: Ha jó pillanatban sütsz el egy viccet, akkor az tud hatni a legkomolyabb embernél is, de természetesen ennek az ellentéte is igaz. A gondolkodásnak, megismerésnek része a humor, és ebben a nagyik partnerek voltak.

hvg.hu: Van-e valami, amit a mai Y/Z generáció megirigyelhetne a nagymamáink generációjától?

R. B.: Nem tudom, talán az ő értékrendszerük valósabb koordináta-rendszerben mozog. Nekünk meg az a baj, hogy nincs baj.