Cikksorozatunkban a 15. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál magyar alkotásait mutatjuk be. A te neved című filmet a Magyar panoráma szekcióban vetítik.
Most, hogy büntetik az életvitelszerű közterületen tartózkodást, és már bíróság elé hurcolták az első hajléktalan embereket csak azért, mert nincs fedél a fejük felett, a legkevesebb, amit tehetünk, hogy elgondolkodunk rajta, miért igazságtalan és kontraproduktív így szőnyeg alá söpörni egy társadalmi problémát, bűnösnek beállítani ártatlan embereket.
Ehhez nagyon jó alapanyag Domokos János szűk egy órás filmje, amely egyrészt utcára került emberek történetein keresztül igyekszik bemutatni tipikus hajléktalansorsokat, másrészt meg a hajléktalanoknak segítő keresztény civilek fontos és hiánypótló munkáját is megmutatja nekünk. A te nevedben a Sant’Egidio közösség (vagy magyarul: Szent Egyed közösség) önkénteseit követjük éjszakáról éjszakára, akik van, hogy szendvicseket osztogatnak az utcára került embereknek, van, hogy meleg ruhát visznek nekik, de sokszor egyszerűen csak beszélgetnek velük, érdeklődnek felőlük, mellettünk vannak.
Az önkéntesek ugyanis azt adják meg a hajléktalan embereknek, amire talán a legnagyobb szükségük van: egyszerűen emberként kezelik őket. A film megmutatja, mit is jelent keresztényként (amire annyira büszke ez az ország és vezetése) valóban felebarátként gondolni és gondoskodni a másikról, az elesettről. Egyúttal az is kiderül a filmből, miért lehet rendkívül ártalmas a most hozott hajléktalantörvény. A hajléktalanokat a környezetük támogatja, a szomszédok ismerik, számon tartják őket, a környező házakból telente teát vagy ennivalót hoznak le nekik. Ezért embertelen, ha a például a Rákóczi téren megtalálható „hajléktalanelhárító” korlátokkal elüldözik, vagy jogi erővel elküldik őket a megszokott helyeikről, mert az – mondja egy önkéntes segítő – végzetes lehet. „Itt ő az Árpád, de máshol csak egy hajléktalan” – hangzik el az egyik legfontosabb mondat a filmben.
toldimozi.hu
Felmerült, hogy A te nevedet bemutassák az idei, év eleji Magyar Filmhéten, de ehhez előzőleg le kellett volna, hogy vetítse a köztévé, ami februárig nem történt meg. Domokos Jánost kérdeztük.
hvg.hu: A forgatás melyik része volt a lelkileg legmegterhelőbb és miért?
Domokos János: A filmben természetesen sok minden nincs benne, amit leforgattunk. A legmegrázóbb számomra pont egy olyan történet, amely nem került bele a filmbe. Egy kétdiplomás nőről van szó, akire főorvos apja nem íratta rá a lakását, hanem az unokáira hagyta, és az unokák hamarosan kirakták a nőt az utcára. A jóhiszeműség, a megtéveszthetőség, az önsorsrontás drámaisága ilyen pregnánsan egyik sorsban sem jelent meg, de ez a film vállalt 52 percébe nem fért már bele, annak kereteit szétfeszítette volna.
hvg.hu: Ha jól tudom, két éven át készítette a filmet. Ez idő alatt mit tapasztalt, hogyan viszonyul a többségi társadalom a hajléktalanokhoz? Látott-e szélsőségesnek bizonyuló példákat?
Domokos János: Nem tapasztaltam szélsőséges példákat velük szemben, bár ők beszámoltak ilyenekről. Ennek oka lehet, hogy a jelenlétünk védelmet jelenthetett nekik. Viszont többször találkoztunk ellenérzéssel velünk szemben. Azt kifogásolták, ami a dokumentumfilmezésnek épp a lényege, megmutatni a valóságot. „Minek filmezik a hajléktalanokat, hogy mindenki lássa?!” – ez a fajta indulat a háttere a jelenleg folyó eltussolásos kampánynak.
hvg.hu: Egy ilyen téma feldolgozásakor az ember automatikusan is önvizsgálatot tart. Ön is így volt ezzel?
Domokos János: A forgatás alatt körülbelül ötven alkalommal találkoztam hajléktalanokkal, és körülbelül harmincszor mentem együtt a Sant'Egidio közösség tagjaival a szerda esti körutjaikra. Sokszor volt nehéz felkerekedni, ott hagyni egyéb teendőimet és találkozni velük. Amióta nem forgatok, csak ritkán megyek meglátogatni őket, de szerda esténként mindig megcsap a bűntudat szele, és mély tiszteletet érzek a Közösség tagjai iránt, akik ott hagyják egyéb teendőiket és mennek, csinálják a szendvicseket, készítik az ételt és szétosztják.
hvg.hu: Ön szerint a jelen körülmények között – a hajléktalanság durva kriminalizálása idején – melyek a legfontosabb üzenetei a filmjének?
Domokos János: A szolidaritás.
hvg.hu: Mostanra leadta-e már a filmet a köztévé?
Domokos János: Nem.
