"Hülye lennék önként lemondani évekről, csak mert folyton a haláltól rettegek"

Édesanyja Takács Zsuzsa költő, édesapja Lengyel Péter író. Négyéves volt, amikor édesapja elköltözött tőlük. „16 évesen aztán én költöztem apámhoz, rá inkább hasonlítok, mint anyámra.” Édesapja második felesége, Zsolt Angéla klasszika-filológus hatására az angol mellett latin szakra is jelentkezett az ELTE-re. Négy év után a latint amerikanisztikára cserélte, s bár végül csak angolból diplomázott, máig rajongója és kritikusa is az amerikai kultúrának. A rendszerváltás egy isten háta mögötti iowai mormon egyetemen érte, ahová ösztöndíjjal jutott ki. Kislány korában színésznő szeretett volna lenni, de „rájöttem, hogy az exhibicionizmusnál mélyebb vonzalom köt a színházhoz”.

A bölcsészkar után felvették a Színművészeti dramaturg szakára, de már harmadévtől – 1994 és 2002 között – a kaposvári színházban, Eörsi István mellett dolgozott. „Még elkaptam az aranykor végét: színházi bölcsőmmé lett a kaposvári műhely, mesteremmé Ascher Tamás.” Rövid szabadúszás után Schilling Árpád Krétaköréhez szerződött. Ott 2004 és 2008 között elsősorban saját programokat vitt, szabadegyetemeket szervezett például 56-ról, ahol Maléter Pál özvegyét is szóra bírja. Ez inspirálta a Pali című előadást, amelyet már az általa alapított színházban, a PanoDrámában mutattak be. Máig ez Magyarország egyetlen dokumentumszínháza. Sokat dolgozik külföldön, gyakran Ascherral, Schillinggel és Alföldivel, olykor Robert Wilsonnal.

Lengyel Anna

Reviczky Zsolt

2017-ben lágyrészszarkómát diagnosztizáltak nála, folyamatosan beszámol az állapotáról a Facebookon. Nemrég Rákparák címmel beszélgetéssorozatot indított a Katona József Színházban. Egy budapesti belvárosi lakásban él.

HVG: Csak nem röstelli a szüleit? Állítólag a Színművészetin még a felvételijén is eltagadta őket.

Lengyel Anna: El ugyan nem tagadtam, és persze büszke vagyok rájuk, de el akartam kerülni, hogy miattuk kivételezzenek velem. Mára azért már magamért is ismerhetnek, úgyhogy kicsit lazább vagyok ez ügyben: anyám 80. születésnapján, november 23-án például a Katonában Takács Zsuzsa-estet mutatunk be. Annak, hogy íróként nem próbálkoztam, az is az oka, hogy a szüleim egyszerűen túl magasra tették a lécet.

Gondolom, valamelyik alternatív színház ejtette rabul a 90-es években.

Vicces, de az egyik fontos fordulat az Operettszínházban történt. Az akkori igazgatónak, Németh Sándornak tanítottam be angolul Feri bácsi szerepét a Csárdáskirálynőből. Megvetettem az operettet, amíg egyszer az Őrült nők ketrecére adott két jegyet, amit nem lehetett visszautasítani. Szégyen, nem szégyen – rabul ejtett az előadás. Aztán amikor Szilviaként végszavazhattam neki a színpadon, végleg eldőlt, hogy még abban az évben jelentkezem dramaturg szakra.

A világ számos pontján dolgozott. Nem gondolt arra, hogy külföldön marad?

Fulbright-ösztöndíjjal tanultam a Columbia Egyetemen, ott maradhattam volna PhD-zni, de akkor már csaknem 30 éves voltam, dolgozni akartam, színházat csinálni, tehát hazajöttem. Egy idő után aztán már csak úgy mehettem volna külföldre, hogy túl sok kompromisszumot kellett volna kötni, elvégre lassan húsz éve a magam ura vagyok. Rosszabbul bírnám a hazai állapotokat, ha az év felét nem tölteném különféle munkákkal a miénknél boldogabb országokban.

Folyamatosan bizonytalanságban tartja a kormány az alternatív színházakat, hogy bírják?

Nehezen. Szerintem 2-3 évig ki lehet bírni a bizonytalanságot, de aztán az ember belefárad, a kreatív munka helyett folyton azon jár az agya, hogyan tud még összekaparni néhány tízezer forintot a túléléshez. De épp ez a cél, nem cenzúra van, hanem kivéreztetés.

A PanoDráma komoly társadalmi problémákat feszeget, azt tartja, hogy a színháznak hatással kell lennie a társadalomra. Nem naivitás ez a mai Magyarországon?

Az általunk is előadott, egy 21 éves amerikai egyetemista fiú meggyilkolásáról szóló dokumentumdráma, a The Laramie Project elérte, hogy Obama elnök a gyűlölet-bűncselekmények közé emelje a homoszexuálisok elleni agressziót. Nálunk még valóban nem volt ilyen hatása egyetlen darabnak sem, de meg se próbáljuk? Azt remélem, hogy aki látta a cigányok elleni gyilkosságokról szóló, Szóról szóra előadásunkat, az azért elgondolkozott.

Kár, hogy rák címmel zenés darabra készül, a saját betegségét dolgozza fel?

A darabnak az interjúanyagok mellett lesz megírt szála is, két negyven körüli barátnő története: az egyikük teherbe esik, a másiknál pedig rákot diagnosztizálnak. Akkor jutott ez eszembe, amikor az egyik fellépésről Hámori Gabival és Szamosi Zsófival jöttünk haza, ők három hónapos terhesen, én pedig két héttel az első, igen rizikós nagy műtétem előtt. „Milyen érdekes – mondtam nekik –, mindhármunk hasában nő valami.” A rákra nálunk a legtöbb ember ma is úgy tekint mint bélyegre, halálos ítéletre, tele babonás félelemmel, holott rengeteg fajtája, stádiuma van, s közülük nagyon sok gyógyítható.

A Facebookon csupa jókat ír a kórházi tapasztalatairól. Miért kapott különleges elbánást?

Nem fizettem érte, ha erre gondol. De igyekszem kézben tartani a történéseket. Megtanultam, hogy itt a szokásosnál is jobban kell magamat képviselnem, hogy merni kell kérdezni, és fontos tudni, hogy végül én döntök. De legalább olyan fontos, hogy megtaláltam azokat az orvosokat, akikben abszolút megbízom. Talán tűzoltóparancsnoknak kellett volna mennem, apró-cseprő dolgokon iszonyúan fel tudom magam húzni, de ha nagy baj van, akkor én vagyok a legnyugodtabb. Valaki azt mondta, hogy inspirál engem ez a dolog. Van benne valami.

Mindennap felmegy a Gellérthegyre, ezt is a betegség inspirálja?

Csodálatos sebészem és ma már barátom, Szabó József, a Transzplantációs és Sebészeti Klinikáról, jövő szeptemberben csúcshódítást tervez a betegeinek. Eléggé elszomorodtam, amikor kiderült, hogy csak transzplantáltak vehetnek részt rajta. Aztán amikor ezt a legfrissebb műtét előtt szóba hoztam, kitalálta, hogy a dokumentáláshoz közben interjúkat is kell készíteni. S hát ki, ha nem én, aki tíz éve mélyinterjúkból csinálok színházat? Hihetetlenül boldoggá tett, hogy mégis mehetek. Amikor aztán megtudtam, hogy 6000 méteres csúcsot nézett ki, kicsit megszeppentem, de azóta picit ő is alább adta. Én meg kezdésnek a Gellérthegyen gyakorlok, ami persze vicces, hiszen 300 méter sincs, de legyen ez az első lépés. Kellenek a belátható célok, ahogy a távlatibb tervek is. Közben kiderült, hogy sajnos nem tűnt el a szervezetemből a dög, sőt ezúttal áttétet is adott a májra. Azóta sikeresen megműtöttek, a májamon is kiégették a látható pöttyök javát, de várhatóan újabb kemo elé nézek, ami sajnos a szarkómára nem biztos, hogy hat. Nagyon bízom abban, hogy meggyógyulok, és mindent meg is teszek érte. De ha végül bele kell halni ebbe a betegségbe, hát akkor ez van. Valamibe úgyis bele kell. Addig viszont minél teljesebb életet akarok élni. Majd hülye lennék önként lemondani évekről vagy akár évtizedekről, csak mert folyton a haláltól rettegek, vagy mert engedem, hogy a betegségről szóljon az életem. Bakancslistám egyébként nincs, nem hiányzik semmi. Boldog ember vagyok. Reméljük, hogy kilencvenévesen is az leszek.

HAMVAY PÉTER

A cikk a HVG 2018/44. számában jelent meg.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: