hvg.hu: A Memo hipermnéziás, felejteni képtelen fiatalembere után egy milliárdos esetleges reinkarnációját alakítja az Egy másik életben. Önt mennyire foglalkoztatja a gondolat, hogy érdemes-e ragaszkodni a saját küzdelmes életünkhöz, vagy jobb megadni magunknak egy másik, könnyebb élet esélyét?

Molnár Áron: A sci-fi-krimi fő kérdése, hogy bizonyos pénzért cserébe áthárítható-e a felelősség a saját életünkkel kapcsolatban, vagy képesek vagyunk magunk vállalni azt. Akarjuk-e más fantasztikus, fényűző életét élni önfeladás árán, vagy vállaljuk a magunkét a saját ügyes-bajos dolgainkkal, hiteleinkkel. Árpád, a főhős egy liftszerelő, akinek van felesége, hitele a lakásán. Egy lélekvándorlással foglalkozó cég megkeresi őt hatodmagával egy gazdag ember reinkarnációjaként, akik potenciális örökösei a vagyonnak. Árpád a felesége ösztönzésére belemegy a csavaros kimenetelű játékba, és óhatatlanul bekerül egy furcsa örvénybe. Azért nagyon izgalmas számomra Árpád szerepe, mert ugyanazt a kérdést veti fel, mint ami engem foglalkoztatott a színházi függetlenné válásommal. Honnan kezdődök én, honnan kezdek megfogalmazni magamban gondolatokat, hogyan tudom interpretálni őket, mi az a pillanat, amikor társulati tagként betagozódom, és a kényelmes élet hullámjára ráülve vegetálok? Könnyen el lehet tengődni ezen a pályán úgy, hogy semmilyen felelősséget nem vállalsz a környezetedért. Az Egy másik életben is felveti ezeket a kérdéseket. A szűk alkotóstáb, Tasnádi István, Csukás Sándor, Lengyel Tomi és én már egy csapat vagyunk. Most már mindannyian letettünk annyit az asztalra, hogy megérdemeljünk egy közös mozifilmet.

Piti Marcell

hvg.hu: Megcsömörlött a kőszínházi struktúra kiszámíthatóságától, a bedarálódástól, ezért számolt le radikálisan a színházzal?

M. Á.: Nem számoltam le a színházzal, csak most más ügyek foglalkoztatnak. Hat évig voltam a Vígszínház tagja. A fejem felett történtek a dolgok, havi 28- 30 előadást játszottam, kaptam jó szerepeket, de nem voltam a magam ura. Nem választhattam meg, hogy mit és milyen dinamikával szeretnék dolgozni. Minden energiám arra összpontosult, hogy gyakorlatilag bent éltem a színházban 22 és 27 éves korom között, a fizetésem a büfészámlára ment el. Azt vettem észre, hogy elkezdtem másokat okolni amiatt, hogy nem én irányítom az életem. Ebből a frusztráló helyzetből akartam kiszabadulni. Ezt követően jött egy sűrű időszak. 27 évesen vendégként Ványa bácsit játszottam Miskolcon Szőcs Artur rendezésében. Tasnádi István hívott a Memóba, majd Mácsai Pál az Örkénybe Az ügynök halálába, Biff szerepére. Játszottam az Amphitryonban, a Bárka történetéről szóló Majdnem 20-ban, Duda Éva Társulatával a Frida Kahlo előadásban. Két évig dagadt a szakmai lelkem, közben azt éreztem, hogy szeretnék arra koncentrálni, ami már a víges korszakomban is foglalkoztatott: a közügyekre reflektálás.

hvg.hu: A migránsozás fogalomzavarait tisztázó Ébresztővel robbant be a köztudatba noÁrként. A hagyományos kommunikációs csatornák befulladása, kudarca miatt vágott bele a civilek összefogására buzdító projektbe?

 M.Á.: Mindig is szerettem a hiphopot, a rapet, ami a közügyekre reflektálás, kritizálás ideális platformja. A színházban négy fal között próbálunk másfél hónapon keresztül, és jó esetben készítünk egy érvényes előadást. A színházi forma most számomra nem elég reflextív ahhoz, hogy jelenidejű megoldást nyújtson a társadalmi problémákra. A Vígben négy évig játszottuk a Jóembert keresünk című előadásunkat. Fontos előadás volt, de igazán semmi gyakorlati változás nem történt. A noÁr másfél éve pulzál és egy hete kaptunk egy üzenetet, hogy egy csapat többek között a noÁr hatására alapított egy iskolát. Egy-egy katalizátorként ható szám után sokan csatlakoznak hozzánk. Akciókat rendelünk minden szám mellé, folyamatosan fogunk a jövőben challengeket hirdetni arról, hogyan vehetik ki a részüket az emberek a gyakorlatban a társadalomból, hogyan válhatnak passzív nézőből tudatos, aktív állampolgárrá.

Piti Marcell

hvg.hu: A színésztársadalom ébresztését is célnak tekinti? A tao-ügyben a szakma leszerepelt, nem tanúsított összefogást.

M. Á.: Eddig csak az volt a fontos, hogy Csehov, Shakespeare több száz éve leírt mondatait fogalmazzunk meg jelen időben. Most meg kell tanulnunk ugyanolyan hitelesen megszólalni közügyekben is. Ahhoz, hogy bármilyen változást elérjünk, nem elég színházi büfékben, bulikban hergelni egymást. Jelenleg semmi más dolga nincs a művésztársadalomnak, mint hogy a napi munkája mellett kiválasszon magának egy ügyet, legyen az a környezetvédelem, az állatvédelem, az egészségügy vagy az oktatás, és álljon bele. Ne egy műanyagüdítő mellett feszítsünk egy plakáton, hanem hirdessük a hulladékmentes életmódot! Vitaindítóvá, gyújtózsinórrá tudunk válni, hiszen sokan kíváncsiak a véleményünkre. A színházvezetők nem egységben gondolkodnak. Egyenként mindenki kikezdhető. Képzeljünk el egy közös sajtótájékoztatót, ahol a Katona a Víg, az Örkény, a Radnóti igazgatói együtt utasítják el a tao felszámolását, és követelik egy vizsgálóbizottság felállítását, amely kivizsgálja a visszaéléseket. Precedenst mutathattak volna fel az összefogással. Ez nem sikerült. De tartok attól, hogy helyzet még adódni fog, a kérdés, hogy lesznek-e elég bátrak, hogy példaképpé váljanak.

hvg.hu: Lelkes civilek önszerveződéséből mire szeretnék kifuttatni a noÁr mozgalmat hosszabb távon?

M. Á.: Semmilyen pártpolitikai oldal mellett nem tesszük le a voksunkat, minden ilyen jellegű megkeresést visszautasítunk. Célunk egy gondolkodó, cselekvő társadalom létrehozása és bővítése. Szeretnénk, hogy legyen az országnak egy szakértői kormánya, amihez olyan politikusokra van szükség, akik a civil szervezetekkel összefogva valóban az ország jövőjéért küzdenek. De ehhez tudatos választópolgárok kellenek. Nemrégiben létrehoztuk a húgommal, Molnár Tímeával, az Amnesty International aktivizmus koordinátorával A noÁr mi vagyunk! nonprofit kft.-t. Koncerteket, turnékat tervezünk szegény településeken is, ahova most nem jut el a teljes körű tájékoztatás. Színpaddá alakítható kamionnal szeretnénk járni az országot. De az eddigi működésünkhöz képest, amikor az operatőrtől a vágón át a koreográfusig mindenki ingyen dolgozott, most anyagi támogatásra van szükségünk.

Piti Marcell

hvg.hu: Necces színészi kihívásként vállalta be kortárs pályatársa, Szabó Győző narkós korszakát a Toxikomában?

M. Á.: Nem utánzom Győzőt, csak bizonyos pontokon becsempésztem a testtartását, a mimikáját, a hanghordozását. Arra törekedtem, hogy a részemről egy személyes film legyen, hitelesen tudjak megszólalni. A saját hullámvölgyeimet, a pokolbeli víg napjaim bizonyos aspektusait is belevittem a filmbe, és nem csak a kábítószer szempontjából. Győző az egyik legjobb barátom. Négy éve ismertem meg őt a Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatott Tévedések vígjátéka próbái közben. A főpróba után zuhogó eresz alatt mondta nekem, azt akarja, én játsszam a főszerepet a könyvéből készülő filmben. Iszonyatosan jólesett a bizalma, másrészt tudtam, hogy felelősséggel jár, hogy újra platformra kerül a kábítószer mint kardinális téma. A dizájnerdrogok világában élünk, de a narkónak is félelmetes a térhódítása. Három hónap felkészülés előzte meg a forgatást, amelynek során találkoztam szakértőkkel és érintettekkel. Rendesen beleástam magam a kábítószer világába, és Győzővel is rengeteget beszélgettünk.

hvg.hu: Mennyire lesz Valami Ameriká-san „ könnyed” vagy éppen belemenős Herendi Gábor filmje?

M. Á.: Brutális, naturalista lesz. Köntörfalazás nélkül, élesen beszél barátságról, küzdelmekről, kábítószerről, arról, hogy a heroin milyen magaslatokba repít, és egyszer csak hogyan veszed észre a legtetején, hogy zuhansz. Leginkább a vad viszonyról, konfliktusról, mélyen gyökerező ellentétről szól Csernussal. Amikor találkozol Győzővel, elsőre egy dúvad, igazi viking harcos, közben hihetetlen amplitúdók dúlnak benne, mindennek megéli az alját és a tetejét is. De legbelül ugyanolyan hiperérzékenyek vagyunk mindketten.