„Könnyít az én szívemen, ha megbocsátok? Jobban érezném magam, vagy életem végéig rám nehezedne a bocsánatkérés súlya?” – teszi fel a húsbavágó kérdést egy erőszakos bűncselekmény áldozatának hozzátartozója John Webster Szemtől szemben című dokumentumfilmjében. Finnországban először a Kylmäkoski börtönben vezették be az úgynevezett resztoratív (vagy helyreállító) párbeszédet, amelynek keretein belül leültetik egymással szemben az áldozatok hozzátartozóit és a gyilkosokat. A program elsődleges célja, hogy valamelyest csökkentse a hozzátartozók átélt traumáit, illetve hogy az általuk elmesélt tapasztalatok segítségével az elkövetők belegondoljanak a gyilkosság következményeibe.
A rendező három hozzátartozón keresztül próbálja meg bemutatni ezt az elsőre brutálisnak tűnő procedúrát, a program mögötti motiváció azonban jóval világosabbá válik, amikor a szereplők történetein keresztül megértjük: a gyilkosságok áldozatainak hozzátartozóinál a gyászmunka gyakran nemhogy elhúzódik, elkezdődni sem tud. Egyrészt a sok esetben évekig tartó tárgyalások, illetve az újabb és újabb, nyilvánosságra kerülő részletek miatt, másrészt pedig azért, mert a veszteség érzése pokoli önváddal és bűntudattal társulhat. A hozzátartozók újra és újra felteszik maguknak a kérdést, mit tehettek volna annak érdekében, hogy megelőzzék a tragédiát.
Ulla több mint tíz évvel ezelőtt vesztette el fiatal lányát, Piát. A lány egy bulin vett részt, ahol egy hasonló korú férfi leöntötte benzinnel és felgyújtotta. Ulla a kamerák előtt őszintén beszél arról, mennyire dilettáns és borzasztó módon jártak el a hatóságok az eset után, és arról is, hogy mennyire gyűlöli, hogy soha nem álmodik a lányával. Úgy hiszi, azért, mert nem tud belegondolni a történtekbe. Évek óta egy légüres térbe szorult, ahol ugyan minden nap felkel és teszi a dolgát, de kétségbeesetten próbál magyarázatot találni arra, miért kellett meghalnia a lányának. „Gondolom, hogy a gyűlölet volt az oka. Mi más?” – fejtegeti többször is a stábnak.
Ulla, aki egy gyilkosság következtében veszítette el fiatal lányát
BIDF
Egy másik szereplő, Mika életében még nagyobb intenzitással van jelen a bűntudat. Ő ismerte a fia gyilkosait, Villét egy gyerekkori barátja és a mostohaapja ölte meg. Mika hosszú évek óta vétkesnek érzi magát, ugyanis tudott az elkövetők által, a gyilkosság előtt küldött fenyegető üzenetekről. „Eleinte csak arra tudtam gondolni, hogy mit tennék velük. Hogyan állnék bosszút. A gyűlölet uralta az életemet. A szomorúság és a gyűlölet mindenhová elkísért” – magyarázza, és hozzáteszi: a gyilkosság után alvajáróként élte az életét, hiszen a gyűlöletbe kapaszkodva nem tudott teret engedni a feldolgozásnak.
Ulla és Mika esetében még a folyamat elején, a látogatás előtt járunk, a harmadik áldozat, Janne húga azonban már túl van rajta: Julia testvére tíz évvel ezelőtt halt meg, a nő azonban egészen a találkozóig képtelen volt megkezdeni a gyászfolyamatot.
John Webster rendező a lehető legőszintébb együttérzéssel nyúl a témához: egészen egyszerűen a háttérbe szorítja magát a bűncselekményt, gondosan ügyelve arra, hogy elkerülje a résztvevők újratraumatizálását. Nem sokkolja sem őket, sem a nézőket újságcikkekkel, archív felvételekkel vagy periratokkal, az elkövetőktől pedig ugyan kéri, hogy pontosan írják le az eset körülményeit, de – ha el is hangzott néhány – semmilyen véres részlet nem került be a kész anyagba. A rendező ehelyett a bűncselekmény által okozott károkra fókuszál, azt igyekszik vizsgálni, ki hogyan birkózik meg a bűntudattal, a fájdalommal és a továbblépéssel.
A Szemtől szemben különlegessége, hogy a kirakós minden darabja Webster birtokában van: nemcsak egyéni interjúkat készített a felekkel, a rokonokat akkor is veszi, amikor önsegítő foglalkozásokon vesznek részt, az elkövetőket pedig akkor, amikor felkészítik őket a programra. A dokumentumfilm torokszorítóan állítja párhuzamba, mit gondolnak a felek bocsánatkérésről, a megbocsátásról. Az elkövetők nagyjából egyetértenek abban, hogy a bocsánatkérés aktusa előrehaladást jelentene számukra a felelősségvállalás útján, még akkor is, ha a legtöbben tisztában vannak azzal, hogy egy súlyos gyilkosság után bocsánatot kérni lehetetlenül abszurd, sőt, sértő és dühítő lehet a hozzátartozók számára, ráadásul sokan - nyilvánvalóan - megkérdőjelezik, van-e egyáltalán joguk bocsánatot kérni.
A programra a hozzátartozókat és az elkövetőket is egyaránt felkészítik
BIDF
A másik felkészítő csoportban is alaposan körüljárják a kérdést. Előrébb jut-e bárki a feldolgozásban, ha a bocsánatát kérik? Megadhatja-e azt a könnyebbséget a másiknak, hogy megbocsát neki? A filmnek ezen a pontján egyébként marad némi hiányérzet a nézőben, mert nem tudjuk meg, hogy a szereplőink esetében ki kezdeményezte a találkozást.
A gyilkos döntött úgy, hogy a bíróság után most szemtől szemben is vállalja a felelősséget a tettéért, a hozzátartozó szeretett volna válaszokat kapni, vagy maguk a szakemberek pendítették meg a lehetőséget a felek számára?
Webster filmjéből csak az derül ki pontosan, ki miért szeretett volna részt venni a programban, az viszont nagyon hangsúlyosan jelenik meg, hogy a találkozás kizárólag akkor jöhet létre, ha az elkövető megbánta, amit tett. A szembesítést természetesen nem úgy kell elképzelnünk, hogy egyszer csak leültetik a feleket, a látogatás egy egészen kiváló szakembergárda hosszas felkészítésének az eredménye. A találkozást megelőzően számtalanszor ülnek le a hozzátartozókkal, igyekeznek kideríteni, pontosan hogyan segíthetne nekik a találkozás, az elkövető részéről pedig felmérni, hogy valóban megbánta-e, amit csinált, és a beszélgetésen való részvétele tényleg előre viheti-e a traumacsökkentést. A mediátorok centiméterre pontosan megtervezik az egész találkozót, az előzetes kívánalmak alapján még az ültetési távolságot is beállítják. Bár végig jelen vannak, az a céljuk, hogy a résztvevő felek egymással, és ne egy közvetítőn keresztül beszélgessenek.
„Ha ezt túlélem, akkor szinte bármit túlélek” – mondja Ulla a szembesítés előtti pillanatokban, és ettől a ponttól gyakorlatilag csak lélegzetvisszafojtva lehet nézni a filmet. Webster egy interjúban elmondta, nagyon igyekezett, hogy a stáb jelenléte ne legyen hatással a párbeszédre, arra a pillanatra, amire mindkét fél évekig készült, ezért a kamerákat álfalak mögé bújtatta, az eredmény pedig egészen félelmetes lett: az osztott képernyő segítségével a résztvevőket egyszerre láthatjuk, szemtanúi lehetünk a tekintetüknek, a szapora levegővételüknek, a csöndjeiknek.
Mika hosszú évek után fia egyik gyilkosával találkozik
BIDF
Hasonlóan zajlik Mika és fia gyilkosának találkozása is, kivéve, hogy a korábbi ismeretség és az iszonyúan természetellenes helyzet okán a hozzátartozó még fel is áll, hogy kezet fogjon az elkövetővel. Megrendíti a nézőt, ha belegondol, hogy annak az apának, aki négy éven keresztül kizárólag a bosszúra tudott gondolni, milyen hatalmas erőre volt szüksége ahhoz, hogy rendszerezze a saját indulatait. Mert végső soron valójában ezt a témát boncolgatja a Szemtől szemben, és talán szükségtelenül nagy teret ad a bűnbocsánat kérdésének. Az elkövetők ugyanis valami olyasmit tettek, ami megbocsáthatatlan, a testvért, a gyereket pedig már semmilyen megbocsátás nem adja vissza. Ez azonban nem zárja ki, hogy a hozzátartozókban a találkozás után valamelyest oldódjon a bénító düh, gyűlölet vagy a bosszúvágy, és elkezdődhessen valamilyen gyászmunka. „Nem feltétlenül kell megbocsátanom, de gyűlöletet sem kell éreznem többé” – mondja Mika, és hasonlóan érez Ulla is, aki a találkozó után – több mint tizenegy év elteltével – végre újra a lányával álmodott.
Webster nem ítéli meg, csak leköveti a metódust, azt azonban nem akarja tanulságként megfogalmazni, hogy a resztoratív párbeszéd minden hozzátartozónak segíthet. A gyászfeldolgozásról, a továbblépésről és a fájdalommal való megküzdésről viszont olyan csöndes együttérzéssel beszél, amely mély nyomot hagyhat azokban a nézőkben, akik vesztettek már el valakit.
A Szemtől szemben elérhető a március 10-éig tartó Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál versenyprogramjában.
