Pusztulnak a halak, és nem tudni miért. Múlik a szerelem, és nem tudni, miért. Zajlik az élet, de nem tudni, miért. Nincs jól ez így.

Felméri Cecília első nagyjátékfilmjét, a Spirált a cselekmény leírása helyett leginkább a fenti mondatokkal lehet bemutatni. Mert nem olyan film ez, amelyben az egyes szereplők cselekedetei a fontosak, és az, hogy azok mit okoznak, hanem… Hát, talán leginkább az, hogy

nincs jól ez így.

Ez a film nem olyan, mint amikor valaki eljut A-ból B-be. Inkább olyan, mint amikor valaki úgy érzi, el kéne jutnia A-ból B-be. Nem mozdul, de elképzeli, hogy eljuthatna.

Ennyiből alighanem már látszik, hogy nehéz megfogni a Spirált. Különlegesnek tűnő film ez, amely viszont végül meg is marad ilyennek: különlegesnek tűnik, de nem tud igazán azzá válni.

Bogdan Dumitrache

Vertigo Média

A történet szerint egy férfi (Bogdan Dumitrache), akinek nincs szinte senkije, és egy nő (Kiss Diána Magdolna), akinek nincs senkije, együtt él a társadalomtól elvonultan, egy isten háta mögötti horgásztó partján egy kunyhóban, hónapszám nem látva, ahogy betonon törik meg a fény. Együtt vannak, még sincs senkijük, csak az a másik, aki egy ágyban fekszik velük, mégsem tudják elérni. Minden egyes hallal, amely megmagyarázhatatlan módon a hátára fordul a vízfelszínen, ők is elvesztenek egy-egy újabb kapcsot kettejük között, megcsúsznak egymáson, mint a nyálkás küszök, míg végül nemhogy a szeretetlen szeretkezés, de még a lánykérés is olyan kínossá válik, hogy inkább oda se néznénk. Pusztul minden, az ablaknak madarak repülnek, az állatok holtan kerülnek elő, a mindent felfaló, újonnan telepített harcsák úgy tüntetik el, ami csak a tóba kerül, mintha nem a víz, hanem a tűz nyelne el mindent, míg végül a tragédiák sora után eljön a tavasz, és vele egy új nő (Borbély Alexandra), aki beleragad a tó és a férfi légypapírjába. De eleinte még azt hiszi a tapadós anyagról, hogy az méz.

Kiss Diána Magdolna olyan a keserűségben, mint futóhomokban kapálózó nő szerepében, mint a rossz házból származó macska, amelynek nincs oka a bizalomra, az örömre se nagyon, de ha önzetlenül megsimogatják, odaadóan dorombol, még az ember tenyerébe is belebújik közben. Ferencz Zsófi jelmezei olyan kifejezőek, hogy a ruhák lehetnének a negyedik főszereplő; Kiss Diána Magdolna kinyúlt, szürke mackónadrágjai és -felsői nem is a testén, hanem a kinyúlt, szürkére száradt lelkén lógnak, amely hiába vár a gondoskodó öntözésre, legfeljebb olyan mérgezett vizet kapott az elmúlt években, mint amilyen odakint a tóé. A színész egyhangú fásultsága, belül forrongó, kívülről csillapított dühe akkor válik feltűnővé, amikor egy-egy percre eltűnik, mert felragyog a remény, hogy élhető is lehet az élet. Hát nem lehet.

Kiss Diána Magdolna

Vertigo Média

Ha Kiss Diána Magdolna a bizalmatlan macska, akkor Borbély Alexandra a kertben kikelt és emberek mellett felnőtt madár, amely a maga romlatlan naivitásával és őszinteségével száll rá az ember tenyerére, és rezzen össze, ha úgy érzi, összecsukódnának az ujjak. A színésznek jól áll, hogy a Testről és lélekről rendezője, Enyedi Ildikó után Felméri Cecília sem a bombanőt, hanem a nyílt tekintetével ártatlanságot, nyitottságával viszont sebezhetőséget is sugárzó embert látta meg benne.

Bogdan Dumitrache pedig a medve mellettük, a megközelíthetetlen, ormótlan, hol dühöngően vad, hol téli álmot alvó nagyvad, amely talán észre sem veszi, hogy mit sodor le vagy karmol meg hatalmas mancsával, vagy min rongyol át megbéklyózhatatlan testével. Dumitrache nem fizikailag, inkább a szavaival jeleníti meg az ormótlanságot; az ő átka, hogy mindig csak utólag ébred rá, mit okoztak a mondatai vagy tettei, de kivédeni nem tudja a hatásukat. Ahogy nézzük a színész játékát, úgy érezzük, mintha az egész házat elbírná a roppant hátán, és ha egyszer kihúzná és megrázná magát, összedőlne minden.

Csak nézni, ahogy telik az a kurva élet

– mondta a Sátántangó egyik szereplője, és amíg így teszünk, nézzük az élet múlását, a színészeket meg Cseh Renátó díszlettervező és Réder György operatőr valahogy télen, nyáron és tavasszal is ősz-színű képeit, addig működik is a dolog. Ha úgy vesszük, hogy a film cselekménye nem egyéb, mint a főszereplő férfi lelkének kivetülése: a rossz dolgok spiráljának, megváltoztathatatlanságának, a hibák újra meg újra elkövetésének, generációkon és élethelyzeteken átörökítésének metaforája. De Felméri Cecília megragad két terület közt a határon: nem tud eléggé elrugaszkodni a tényleges cselekménytől vezérelt, alapvetően realista filmes hagyományoktól, nincsenek meg a megfelelő eszközei arra, hogy valóban más síkon ható, saját valóságot teremtő művet hozzon létre helyette.

Bogdan Dumitrache és Kiss Diána Magdolna

Vertigo Média

Így viszont bár valóban érezhető az egység a film atmoszférája és a főszereplő lelkivilága, életének alakulása között, nehéz túltenni magunkat a dramaturgiai problémákon. Például, hogy a cselekmény legfontosabb eleme, a film fordulópontja tökéletesen indokolatlan, hiteltelen és így eléggé komolyan vehetetlen is – márpedig ha ezen tűnődünk, az alaposan megcsáklyázza a műélvezetet. Szintén zavaró az is, hogy egy általános igazsággal, egy mondattal össze lehet foglalni azt, miről is szól ez a film (és amit spoilerek nélkül nem lehet leírni), viszont a 100 perces játékidő jelentős része olyasmivel megy el, ami ehhez semmit nem ad hozzá, aminek nincs valós jelentősége, sem dramaturgiai funkciója. (Csak egy példa: egy jelenet arról szól, hogy a horgásztó egyik vendége véletlenül beleakasztja a saját bőrébe a horgát, így azt ki kell szedni, a sebet be kell kötözni, és még az is kiderül, ő meg a főszereplő régi ismerősök. Hogy aztán a képsor egyetlen másodpercének se legyen semmiféle jelentősége vagy hatása arra, ami történik; ha meg metafora akarna lenni ez is az önsorsrontásra, ahhoz túl ügyetlen és szubtilis.)

A mellékszereplők pedig kidolgozatlanok: Köleséri Sándor halkereskedője lenne az összekötő a külvilággal, de a minden jelenetében rossz vicceket mesélő figura nem tud túlmutatni a lehető legegyszerűbb sablonon, Uhrik Dóra nagynéniként végül nem kap több szerepet annál, mint hogy, akár a narrátor egy regényben, elmondja a nézőnek a történet előzményeit, de olyan is van – Szabó Veronika mint Borbély Alexandra testvére –, akiről az sem derül ki, egyáltalán minek bukkant fel a filmben.

Borbély Alexandra

Vertigo Média

Ebben a formában – hogy sem nem elég lírai, sem nem elég földhözragadt a film – pedig komoly gond az is, hogy a cselekmény szintjén végül sehonnan sehová sem fut ki az egész; a labdák nincsenek leütve, a csúcspontokat nem érjük el, a feszültségek nem sülnek ki, a villám megáll a levegőben, és köddé válik. Egy ötletre épül fel az egész film, és az ötlet jó, de úgy tűnik, nemigen tud elvinni a vállán többet egy 20-30 perces, a balladai homályra építeni tudó rövidfilmnél. Itt viszont a balladai homály inkább tűnik zavaró hibának: nyirkos ködnek a sokat sejtető pára helyett.

Éltem – és ebbe más is belehalt már,

visszhangzik valahol a fejben hátul a verssor, amit jó szívvel mégis nehéz most befejezni. Valahogy csak nem érezni száz perc után sem, hogy kész lenne tényleg a leltár.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: