Dívák

Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a Verzió Filmfesztivál egyik legjobban várt alkotásának (és hamarosan az HBO GO kínálatában is elérhető) Díváknak abszolút helye van a szemle legizgalmasabb produkciói között. Az SZFE dokumentumfilm-rendező szakán végzett Kőrösi Máté diplomafilmje friss, dinamikus, színes-szagos, vicces és mély egyszerre, egy a formával kísérletező felnövéstörténet – mondjuk olyan, mint a Sex Education nagysikerű Netflix-sorozat,

csak itt ez a valóság, és nem egy brit elitgimi a helyszín, hanem egy budapesti alapítványi iskola, ahol a hagyományos intézményi rendszerből kibukott diákoknak próbálnak segíteni megugrani az érettségit.

Kőrösi három, 20 év körüli vagány barátnő, Szani, Emese és Tina mindennapjait követi, hogy megértse, miért jutottak ezek a lányok a kallódó fiatal felnőttek sorsára. A bravúr a filmben, hogy tulajdonképpen a vásznon (képernyőn) szinte semmi nem történik, minden valódi cselekmény, esemény csak a lányok elmondása alapján jut a tudomásunkra; monológok és párbeszédek kanyargó fonalaiból áll össze a film szövete, de mindez csak azután esik le nekünk, hogy megnéztük. A sztorikat és önvallomásokat olyan remekül összevágták a készítők, hogy egy pillanatra sem lankad a figyelmünk, éleslátásuknak és empátiájuknak köszönhetően pedig mindig pontosan ott és azon a szereplőn van a hangsúly, ahol a legnagyobb feszültség akkumulálódik, és ahonnan a legjobban gördíthető tovább a történet.

Gyors vágásokkal haladunk előre a filmben, és így tudjuk meg, hogy bonyolult családi hátterek, tragikus életesemények húzódnak a körömlakkokon és a bőrhámlasztókon túl, a felszínes témák mögött. A lányokról pedig kiderül, hogy nem is olyan elveszettek és kallódók, sőt, sokkal bátrabbak és erősebbek, mint ahogy azt először hittük róluk. (Cs.H.)

Sopsits Árpád: Az idegek játéka

A politikai pszichiátriáról eddig nem sokat tudtunk, mostanában azonban több alkotó is próbálta bemutatni a hatalom ezen ördögi módszerét, aminek a lényege, hogy aki látványosan ellene megy a fennálló rendnek, azt elmebetegnek nyilvánítják. Ez nemcsak azért hatásos módszer, mert így nem is vehető komolyan, amit mond, hiszen ezáltal, ha ez nem elég, el is lehet az illetőt zárni, és a rácsok mögött gyógyszeres, vagy akár elektrosokkos „kezeléssel” le is lehet szedálni. Ezt a „megoldást” mutatja be a nemrég moziba került – nyomasztó, de a tartalmát a forma oltárán feláldozó, így nem igazán sikerült - Eltörölni Frankot című játékfilm, és az ennek „melléktermékeként” elkészült háromrészes, a témát több szakértő és érintett magyarázatára építő Túlzott igazságérzet dokumentumfilm.

És ez a témája Sopsits Árpád, több évig készült megrázó dokumentumfilmjének is.

Ő két ma is élő érintett, Pákh Tibor és Rusai László portréját vázolja fel, ők mesélik el szörnyű élményeiket. Mindketten megrögzött igazságkeresők voltak, akik a Kádár-rendszerben sem rejtették véka alá véleményüket – és ezért a büntetésük nemcsak magánzárkára, és rendőri verésekre korlátozódott, hanem a pszichiátria ördögi módszereire: inzulinsokk, tartós agykárosodást okozó gyógyszeres kezelés, alvásmegvonás, és villamos áramütés. „A beteg az államhatalom intézményeinek nyílt bírálatával adja tanújelét a normális alkalmazkodásra való képtelenségnek” - szólt a megfellebezhetetlen kinyilatkozás. Márpedig a két főszereplő többször is bírálta a fennálló rendet.

Sopsits filmjéből az is kiderül, és ez az igazán megrázó, hogy a Kozma utcai fegyház és börtönben még a rendszerváltás után is volt pszichológiai megfigyelő és elkülönítő.

Sőt, Rusai életét mind a mai napig meghatározza, hogy annak idején röplapokkal, versekkel hívta fel a figyelmet Kádár bűneire. A bíróság gondnokság alá helyezte, házát eladták, Lipótmezőn, Hidegkúton, Pomázon, Gyöngyösön, Visontán is kezelték, és ma is egy füzesabonyi intézet lakója. Egy ponton megkérdezi tőle a riporter, hogy mit várt a rendszerváltástól, ő erre nem azt mondja, hogy kártérítést, bocsánatkérést, csak annyit, hogy végre hagyják békén. (B.I.)

Amíg el nem fogy a szó 

Ady Barkan minél gyengébb lett, annál hangosabb. De a legkevésbé sem átvitt értelemben. Az amerikai jogász végzettségű, progresszív ügyekért harcoló politikai aktivistának 2016-ban, nem sokkal kisfia születése után gyökeresen megváltozott az élete. A semmiből diagnosztizáltak nála amiotrófiás laterálszklerózist (ALS), ami egy, az akaratlagosan mozgatható izmokat beidegző agyi és gerincvelői mozgató idegsejtek pusztulásával járó végzetes betegség.

Az orvosok akkor összesen három-négy évet adtak neki, Barkan pedig pontosan tudta, hogy állapota miatt hamar eljön majd az az időszak, amikor nem tud enni, beszélni vagy levegőt venni magától. Ezzel szembenéznie rendkívül fájdalmas volt, de a biztosítójával egyezkednie még rosszabb: havi több ezer dollárnyi orvosi számlája maradt fedezetlenül, épp akkortájt, amikor Trumpot megválasztották, márpedig ő az Obamacare teljes felszámolásával próbálkozott.  

Barkan úgy döntött, hogy az utolsó természetes szavaival és lélegzetével is azon lesz, hogy harcoljon az igazságtalan egészségügyi rendszer ellen.

Miután 2017-ben egy repülőgép fedélzetén konfrontálódott Arizona szenátorával, és arra kérte, szavazzon nemmel a republikánus adótörvényre, Barkan mellett egy egész mozgalmi csapat állt fel, akik az országot járva együtt küzdöttek az aktivistával.  

Barkan állapota a kamerák előtt romlik le teljesen, ám miközben a teste egyre kevesebb dologra képes, ő maga egyre harciasabb, egyre több ember tart vele az úton, feloldhatatlan ellentétként pedig egyre több időt szeretne tölteni a családjával. Ady Barkannak meg vannak számlálva a napjai, de briliáns humora, szeretete a családja és elszántsága a jó ügyek iránt mélyen optimista, érzelemgazdag, a pátosszal még csak nem is találkozó remekművé emeli Nicholas Bruckman rendezését. (Cz. F.)

Még emlékszem

Chilton Flóra aprócska, mindössze hatperces kreatív dokumentumfilmje olyan témához nyúl, amiről azt lehetne hinni, nyolcvan év alatt már mindent elmondtak róla, és amihez így szinte már vakmerőség újra visszanyúlni: a holokauszt emlékét idézi meg. És Chilton mégis újat tud mutatni, egyszerűen azért, mert nem ott keresi az újdonságot, ahol mindenki más keresné, hanem a formában.

Még emlékszem

A kisfilmben idős zsidó emberek mondják el mindössze néhány mondatban saját, tömörségükben szinte felfoghatatlanul fájdalmas vagy egyszer-kétszer lélekemelő történetüket arról, hogyan vitték el az anyukájukat egyik pillanatról a másikra, és hogyan csúszott ki utoljára a kezük az övéből, vagy azt, hogyan kért jobb híján túlméretezett férfiruhákat a családtól egy lány, aki a Dunába lövés elől menekült meg. De a Még emlékszem attól igazán nagyszerű, hogy szó szerint egymásba mossa a múltat és a jelent: a mai budapesti városképeken egyszerű fehér vonalrajzokban elevenedik meg a múlt, olyan iszonyúan erős képeket szülve, mint amikor egy lány a telefonját nyomkodja a Szent István parkban, és mellette, ahogy az 80 éve történt,

fehér rajzbábukat lőnek rajzkatonák rajztömegsírokba.

Rettentő eredeti és vizuálisan is kiváló jelzése ez annak, hogyan rakódik a jelen a múltra, hogyan nem lehet eltüntetni sehogy sem egy város, egy nemzet emlékeit, hogyan maradnak azok ott akkor is létezőként, ha átlagos esetben már nem is látjuk őket. Kell egy Chilton Flórához hasonló tehetség, aki mégis képes láttatni mindezt. (K.B.)

A hakni vége (The Gig is Up)

Ez az a film, ami után kicsit másként fog tekinteni az online piacterekre, a randiappokra, az e-rolleres szolgáltatókra, az Uberre, az ételfutárokra, a csomagkézbesítőkre, az ételrendelős platformokra vagy az Amazonra. Egyszóval mindenre, ami ma az életünket elvileg kényelmesebbé teszi és időt spórol meg nekünk.

A gig economyban, magyarul haknigazdaságban a munkaerő digitális piactereken (platformokon, applikációkon) szerződik egyszeri feladatokra, projektekre; a fizetés és az értékelés is ezeken a platformokon keresztül történik. Az Uber, az Airbnb, a Shopify, a Lime, Magyarországon a Wolt is ennek a gazdaságnak meghatározó vállalkozásai. Shannon Walsh dokumentumfilmje pedig megmutatja, hogy kik azok, akik a motorjai: biciklis futárok, sofőrök, az Amazon metaadatait átfésülő, a randiappok mesterséges intelligenciáját tréningező „láthatatlan dolgozók” (ghost workers) ezrei ők,

akiknek a legértékesebb munkaeszközük az okostelefon, főnökük pedig egy algoritmus.

A gyors pénzkeresési lehetőség, a rugalmas munkaidő vonzza őket a digitális piacra, de csábítja őket az is, hogy nem számít a végzettség, a hovatartozás, a nemi identitás, a kinézet. Nem érdekes, ki van a számítógép mögött, nem érdekes, hogy egy gyorsétteremből vagy a dugóban ülve, egy taxi hátó üléséről dolgozol. Csak a teljesítmény a lényeg.

Csakhogy a nagy szabadságnak óriási ára van: a haknimunkások társadalmunk legkiszolgáltatottabb munkavállalói. Nem alkalmazottak, alacsony bért kapnak, nincs szabadságuk, betegbiztosításuk, szakszervezetük, de valójában biztos munkájuk sincs. Mikor beütött a világjárvány, egyes helyeken az Uber-sofőrök nyolcvan százaléka egyik pillanatról a másikra munka nélkül maradt.

A jelen társadalmunkról, a haknizókról, róluk és értük szól ez a film. (Cs.H.)

A tegnap emléke

„Nem akartalak bántani, de értsd meg, túl sokáig várattál.” A fiatal lány, Muna először nem is érti, mire vonatkozik ez a mondat, mert az agya egyszerűen törölte a traumát a fejéből, de egy évvel később mégis előtörnek az emlékei: megerőszakolták. Juliette Menthonnex nem azért forgatott filmet arról, ahogyan Muna végül feljelentést tesz és bíróságra jár az ügyében, hogy bármiféle új aspektusát mutassa meg a témának, hanem mert pontosan tudja, hogy nem lehet eleget beszélni róla.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire nehéz helyzetben vannak azok a nők a bíróságon, akik egy zárt szobában estek áldozatául valakinek, aki természetesen mindent tagad.

Mennyire nehezen összeegyeztethető a jog és a test vagy az elme működése, mert míg egyrészt teljesen természetes folyamat, hogy valaki nem tud azonnal a traumájáról beszélni, a bíróság előtt épp ettől nem lesznek bizonyítékai.

A tegnap emléke

A mindössze félórás, mégis abszolút kerek rövid dokumentumfilm egyszerre tud megrázó lenni azzal, hogy bemutat valakit, aki arccal, névvel vállalja saját traumáját, miközben okosan is beszél a témájáról, és a végén még egy lélektani dimenziót is hozzá tud adni az egészhez a helyzetét nagyon tisztán látó és elemző Muna révén. (K.B.)

Oláh Kata: Digitális nomádom

Egy szívmelengető anya-lánya filmnek is tekinthető a Digitális nomádom, amiben az édesanya (a rendező) annak járt utána, mi is az a digitális nomád életmód. Filmjének motivációja, hogy megértse a saját lányát, Elát, aki férjével, az angol Dannel hol itt, hol ott tűnik fel a világban, utazás közben az internet jóvoltából dolgoznak, annyit keresnek, amivel fenn tudják magukat tartani.

Néha letelepednek, majd tovább állnak, de sehol nem eresztenek igazából gyökeret.

Oláh Kata filmjének ennek megfelelően Ela a főszereplője, de megszólal még néhány digitális nomádként élő fiatal. Oláh Kata pedig miközben ezt a modern életformát próbálja megérteni, a saját lányához való kapcsolatát, anyai sikereit és kudarcait is felfejti.

A film jelenetei is sok helyen készültek Ázsiától, Budapesten, Párizson át Tel-Avivig, mintegy illusztrálva a nomád életformát. Hol a rendező kamerája is jelen van, hol csak a lánya felvételeit láthatjuk, máskor a skype-os bejelentkezés a „helyszín”. Néhol a beszélgetések viszik tovább a történetet, néhol az elég esetlen, de ettől bájos narráció. Kiderül egyébként, hogy Oláh Kata élete sem egy mindennapi családtörténet volt: francia-izraeli sztepptáncos férjével Izraelben éltek, amikor megszületett Ela, 28 évvel a film készítése előtt. Lehet, hogy igazi gyökeret már csak ezért sem igényel Ela, hiszen megszületésétől egy idegen országban nőtt fel, ahol hármon nyelven kellett beszélnie, és ráadásul onnan is hamar továbbállt édesanyjával.

De akkor mi a különbség az anya és a lánya életében? - teszi fel a kérdést magának Oláh, és próbálja megválaszolni a dokumentumfilmben. Nem mondjuk, hogy teljesen világos lett, mi is az a digitális nomád, és miben különbözik a sokat utazgató életmódtól, talán a (itt szó szerint is) határtalan és állandó szabadágvágy és az elkötelezettség-fóbia központi motívumok ebben. (B.I.)

Minden, ami én vagyok 

A norvég Emilie Andrea Franklin Dahl-t, nem sokkal azután, hogy betöltötte a 18. életévét, megkereste az édesanyja, és azt kérdezte tőle, hazaköltözne-e újra. Korábban csak elvétve beszéltek: Emilie 12 éves korában jelentette, hogy a nevelőapja 6 éves kora óta rendszeresen bántalmazza őt szexuálisan. A férfi börtönbe került, azonban Emilie fiatalabb testvéreinek fogalma sincs az okokról, ahogy arról sem, hogy a nővérük az elmúlt években miért nem élt velük.  

Az anyjuk ragaszkodna is ahhoz, hogy ez így maradjon, Emilie szerint azonban nem a titkok feltárása, hanem egyenesen a hallgatás vezetne a család széthullásához. Tone Grøttjord-Glenne érzékenyen követi végig a fiatal felnőtt Emilie útját, aki az elszenvedett traumák – és anyja hárítása miatt – szinte csak lóg a levegőben, sem továbblépni, sem dolgozni nem tud, miközben elemi igénye lenne arra, hogy végre tartozhasson valahová.  

Látjuk őt a szociális ellátórendszer sűrű, de tiszteletteljes hálójában is: profi szakemberek és segítők igyekeznek neki különböző utakat felrajzolni, ám úgy látszik, Emilie-nek valójában csak a trauma kibeszélése segíthetne. Az a vágya, hogy könyvet írhasson, egyrészt, mert az írás mindig is terápiás eszközként működött a számára, másrészt, mert nagyon szeretné támogatni fiatal sorstársait abban, hogy jelezzenek, beszéljenek, ha történik velük valami.  

Grøttjord-Glenne filmje néhány praktikus, hétköznapi dolgot fájóan elhallgat, de Emilie történetének, illetve a közte és az anyja között lévő pokoli szakadéknak a bemutatása iszonyúan fontos dokumentáció.

A Minden, ami én vagyok edukációs céllal is használható, de egyszerű nézőként is érdemes látnunk, hogy megérthessünk valami fontosat a kimondás és a szembenézés erejéről. (Cz.F.)

A 18. VERZIÓ Filmfesztiválon összesen 35 ország 64 filmjét nézhetik meg az érdeklődők november 9. és 14. között személyesen a mozikban, majd november 15-től egy hétig online. A teljes műsort itt találja.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: