1984. Ja, nem, 1983!
– feleli a pszichiáter „milyen évet írunk?” kérdésére egy ponton a főhős. Az elszólás nem véletlen, pontosan leírja azt a rendezői koncepciót, amely egyszerre akar bemutatni egy általános, orwelli disztópiát, és a néhány évtizeddel ezelőtti konkrét magyar közelmúltat, amikor mindenkit el akartak hallgattatni, aki nem illett bele a sötétszürke – ahogy akkor becézték – „létező szocializmus” keretei közé. Pláne azokat, akik látványosan ki is kiabálták az egyet nem értésüket.
Az elhallgattatás akkoriban már nem a legdrasztikusabb módon történt, de így is széles palettája volt a hatalom retorzióinak. Volt, akitől csak megvontak mindenféle lehetőséget arra, hogy beszéljen, alkosson, kifejezze magát vagy egyáltalán értelmes munkához jusson, volt, akit elvtelen alkukra kényszerítettek, volt, akit elüldöztek az országból, de talán az egyik leggonoszabb módszer a politikai pszichiátria alkalmazása volt. A másként gondolkozó embereket egyszerűen bolondnak nyilvánították, megkérdőjelezték a beszámíthatóságukat, és különböző pszichiátriai betegségekkel címkézték fel őket. Az elmebetegeket ugyanis el lehetett zárni a világ elől, és szélsőséges esetben mindenféle kezelésnek (nyugatókkal leszedálás, elektrosokk) lehetett alávetni.
Fabricius Gábor a hatalom ez utóbbi „problémakezelési módját” próbálja bemutatni első játékfilmjben. Mint korábbi interjúnkban ő maga elmondta, hosszú évek kutatása előzte meg a forgatókönyv megírását és a forgatást, sőt a film mintegy melléktermékeként, Papp Bojána Túlzott igazságérzet címmel három részes dokumentumfilm-sorozatot készített a témában.
Az alapos feltáró munka ellenére a film kihagyott lehetőség ennek az alig tárgyalt témának a bemutatására. Az Eltörölni Frankot sötét, látomásos, inkább a kor (vagy bármilyen elnyomásra épülő korszak) hangulatát érzékeltető, mintsem koherens történetet elmesélő játékfilm. A nyomasztó hangulatot egyébként a néző nem csak kívülről szemléli, szinte át kell élnie: végig sötét és homályos képeket látunk, erős, kaotikus, őrjítő hanghatásokat kell elszenvednünk. Nem elsősorban a történet miatt szorongunk közel két órát a nézőtéren, hanem azért, mert a saját érzékeinket – szemünket, fülöket – is erősen próbára teszi a rendező.
A történet már említett főhőse, Frank (Fuchs Benjámin) nem tud beilleszkedni a rendszer kereteibe, sőt dühösen kiabálja a mikrofonba a gondolatait, és arra biztatja a híveit, hogy soha ne fogják be a pofájukat. És az ilyen rendszerek már csak olyanok, hogy ha valaki magától nem fogja be a pofáját, akkor jönnek a fent már felsorolt módszerek.
Eltörölni Frankot
Ha a filmet az „1983-as értelmében” nézzük, azaz a magyar a konkrét közelmúltat tekintjük, akkor ez az évszám nagyon is indokolt. Ekkor valóban megesett, hogy fiatal punkzenészeket koholt, hazug vádakkal börtönbe csuktak. A szegedi CPg együttes tagjai 1,5–2 évet kaptak közösség elleni izgatás és más népcsoportok elleni uszítás miatt. Az idősebbek még emlékezhetnek arra is, hogy nem volt ritka akkoriban az ilyen gyanús koncerteken a razziázás, a rendezők vagy rendőrök – akár ok nélküli – erőszakos fellépése a fiatalok ellen. Félelmetesen ismerősek azok a filmbéli jelenetek, amikor feltűnnek morcos figurák (rendőrökkel vagy anélkül) a tömegben, és minden további nélkül berekesztik a koncerteket. Sokat tudnának erről mesélni az olyan, az underground szcénát akkoriban meghatározó, a filmben különböző epizódszerepet kapó alakok, mint Pajor Tamás, Víg Mihály vagy Vető János.
Mostanában sokakban él valamiféle rózsaszín nosztalgia a konszolidálódott Kádár-rendszerről, amikor mindenkinek volt munkája, akadt kis kocsi, kis kert, kis lángos és balatoni nyaralás a legtöbb embernek. És valóban, azt sem érdemes tagadni, hogy volt egy ilyen oldala is a 80-as éveknek. A társadalmi egyenlőtlenségek nem voltak látványosak, majdnem mindenki úgy-ahogy boldogult, ha nem nagyon ugrált. De igaza van a rendezőnek abban, hogy ez egy hamis kép, ugyanis e mögött a kirakat mögött a rendszer arról is szólt, hogy a neki nem tetszők életét ellehetetleníti, az utazást korlátozza, tabukat rögzít, amelyekről még beszélni sem lehet. És mintha erről a sötétebb oldalról mostanában kevesebb szó esne. Pedig nem árt néha emlékeztetni mindannyiunkat erre.
Az Eltörölni Frankot témája tehát nagyon is izgalmas és aktuális. Mindennek megjelenítésére Fabricius Gábor és Dobos Tamás operatőr egy korábban már jól bevált formát választott. Szinte állandóan a főszereplőt mutatja a kamera, állandóan vele mozog, vele járjuk be a koncertek, az ellenzéki-értelmiségi házibulik, a pszichiátria és a lepusztult, sötétszürke város tereit. A környezetből szinte csak azt érzékeljük, ami a periférián feltűnik, és amit a hanghatások sugallnak. Pont úgy, mint Nemes Jeles László Saul fia című filmjében. Mindez az Oscar-díjas alkotáshoz hasonlóan szinte fojtogatóvá teszi a film hangulatát (ezt díjazhatta a Velencei Filmfesztivál zsűrije is, amikor a leginnovatívabb filmnek járó díjjal ismert el), de amellett, hogy már láttuk ezt a technikát, valahogy itt nem is működik annyira. Inkább beleszédülünk időnként a folyamatosan mozgó-rezgő képekbe, és állandóan keresnénk valami fogódzót, hogy hol is vagyunk, mi is történik. A legtöbbször csak a hiányérzet marad. Még akkor is, ha az „1984-es értelemben” (tehát az elnyomó rendszerek általános bemutatása értelmében) talán tudatosan nem mutatnak konkrét, felismerhető helyszíneket, szereplőket.
Mint ahogy egy sor hiányérzetünk marad a történetben is. Kifejezetten zavaros több szál, nem tudjuk meg, mi a viszonya Franknak a női főszereplőhöz, vagy hogy pontosan, miért is zárják be az intézetbe a zenészt, de az sem derül ki, hogy az egyes helyszínekre miért és hogyan kerülnek az emberek. Kifejezetten zavarossá és – dacára a fentebb már írt nézői megpróbáltatásoknak – időnként unalmassá válik a film amiatt, hogy a sztori, a konfliktusok, a dilemmák nincsenek kidolgozva, nem lehet tudni, hogy következik egyik jelentből a másik. Csak tengünk-lengünk ebben az alig ábrázolt, de ellenséges világban.
Kifejezetten üdítőek azok a jelenetek, amikor végre nem valamiféle jelképes, sejttetett elnyomástechnikát kapunk, hanem valódi párbeszédet például arról, hogy meg lehet-e különböztetni a valóban pszichiátriai betegeket a politikaiaktól. Vagy kinyilatkoztatást az öreg komcsi ideológustól (a közelmúltban, százévesen elhunyt Lénárt István Papi karakterétől), aki arra inti a fiút, hogy „Ne izgassa tovább a fiatalságot, ne vezesse félre őket!”.
Ahogy a Saul fia is egy központi szereplőre épül, itt is, már csak a forma miatt is, óriási terhet cipel Fuchs Benjámin. A – Velencében szintén díjazott – amatőr színész egyébként meg is tesz mindent, hogy hihető legyen a szerepe. Dühös és a világot nem értő fiatal, aki a közönségnek bátran üvölti, ami az eszébe jut, miközben más helyzetekben visszahúzódó. A rendőröket pimaszul kiröhögő punk és a világot a „ki ez a sok hülye, meneküljünk innen” hozzáállással szemlélő nemtörődöm későkamasz. De Fuchs valahogy mégsem elég erős személyiség, hogy végigvezessen a bő másfél órás történeten.
Nem tudunk meg sokat – 1983-i értelemben – a hatalom és az underground zenekarok viszonyáról vagy a film szűkebb témájáról, a politikai pszichiátria valódi működéséről sem, ezeket inkább csak felvázolja, érzékelteti a rendező. Általánosabb (1984-i) értelemben pedig nem ad újat a film az utóbbi időkben ránk zúduló jobb-rosszabb disztópiákhoz képest, mert egyszerűen nem működik egy játékfilm koherens történet és kidolgozott karakterek nélkül.
A katonai konvoj őrjítő dübörgése, az értelmetlen erőszakba forduló punkkoncertek, az ellenzéki körök reménytelenül is világmegváltó eszmecseréi, a zárt intézetben tébláboló őrültek (és a hatalom által bezárt kevésbé őrültek) tablója – Fabriciusz Gábor filmjének néhány képére sokáig fogunk emlékezni. De hogy miről is szólt ez az egész, az nem marad meg.
Kár érte.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
