Új filmsorozat készült, amelynek ugyan szerepel a címében Anne Frank, ezúttal mégis csak mellékszereplő a világháború leghíresebb naplóját író, tragikus sorsú kamaszlány. Az Anne Frank bújtatója sokkal több történetet akar ennél elmesélni, és az alkotók a sorozat amszterdami premierjén, ahol a hvg.hu is interjúkat készíthetett velük, elmondták: ma, az Ukrajna elleni háború és az autoriter politikusok korában nagyon fontos lenne ezekről a témákról beszélni.
„Nyolc évig játszottam Ray Donovant egy tévésorozatban, épp Ukrajnában voltam, nem vágytam igazán egy újabb munkára, amikor megkaptam ezt a forgatókönyvet. Ráadásul nem is volt túl jó szerep, és egyébként is, mivel félig zsidó vagyok, rengeteg holokauszt-filmre kérnek fel, mert azt hiszik, odáig vagyok ezért a témáért, pedig nem. Sőt, nem is igazán szeretem a holokauszt-filmeket, mert nem tetszik a többségükben jelenlévő erőszakos érzelemkeltés” – emlékszik vissza a sorozat amszterdami premierje után Liev Schreiber kilencszer Emmy-díjra jelölt amerikai színész (X-Men kezdetek: Farkas, Spotlight, A mandzsúriai jelölt, Sikoly-filmek) arra, amikor először találkozott az Anne Frank bújtatója című sorozat tervével.
„Szóval nem igazán szeretek ilyen felkéréseket elvállalni. De ebben a sorozatban épp az izgatott, hogy itt a zsidók, a nácik és Anne Frank családja csak mellékszereplők. Ez a sorozat egy fiatal párról szól, akik egy kicsit kínosan botladozva egymásba szeretnek, aztán családot akarnak alapítani, és aztán szembe kell nézniük egy invázióval. És ez nagyon valós, épp ezt láttam Donyeckben vagy Kijevben is:
amikor a háború beavatkozik az emberek életébe, akkor mi az, ami valójában fenekestül felfordul?
A kapcsolatom a szeretőmmel. Az étkezéseim. A párkapcsolatom. A hétköznapjaim. Ez az, amit nagyon jól megmutat ez a sorozat. Pláne, hogy Anne Frank történetét már jól ismerjük, és igazságtalan, hogy arról közel sem beszélünk annyit, aki két éven keresztül bújtatta a Frank családot, vállalva minden kockázatot. Őszintén szólva nagyon is meglepő, hogy egyáltalán túlélte.”
Egy sztori, amiről semmit se tudtam
Ha bárki is beszélt az Anne Frank bújtatója című sorozatról, aminek az első két része Magyarországon május 2-án kerül fel a Disney+ streamingszolgáltatóra, az nyilván egy új Anne Frank-sorozatként emlegette (pláne a magyar címével; az eredeti még nem volt ilyen egyértelmű, angolul A Small Light, azaz „egy kis fénysugár” a címe). Pedig valóban nem erről van szó: a sorozat főhőse ezúttal korántsem Anne Frank, a második világháború idején Hollandiában, egy iroda hátsó raktárhelyiségeiben két évig bujkáló zsidó kamaszlány, aki naplót írt az életéről, és akit a háború legvégén mégis haláltáborba hurcoltak a nácik. Ez a sorozat Miep Giesről szól.
Miep Anne apja, Otto Frank fiatal alkalmazottja volt az Opekta nevű, „lekvárkeményítőt” (pektint) forgalmazó cégnél; ő volt az, aki férjével, a holland ellenálláshoz csatlakozó Jannal és több kollégájával együtt biztosította a Frank család és a többi velük együtt bujkáló zsidó túlélését. Ő vásárolt be nekik kockázatosan és illegálisan szerzett ételjegyek révén, ő szerezte be a szükséges holmikat, ő számolt be nekik a hírekről, ő tartotta bennük a lelket – ahogy arról a százéves korában, 2010-ben meghalt nő 1987-es, Anne Frankra emlékezve: A nő, aki segített elrejtőzni a Frank családnak című könyvében is beszámolt. És Miep persze számtalanszor szerepel Anne Frank naplójában is, sőt: Miep volt az is, aki megmentette és megőrizte a naplót az utókornak, még ha ő maga hosszú évekig nem is volt képes elolvasni a tragikus dokumentumot.
Azaz ebben az Anne Frank-sorozatban az Anne Frankot játszó színész csak mellékszereplő: „Ez volt az egyik legfőbb ok, hogy elvállaltam!” – nevet a premier utáni interjún az Anne-t játszó Billie Boullet. „Ez egy nagyszerű, csodálatos sztori, amiről egyáltalán semmit se tudtam, ahogy sokan mások sem. Örültem, hogy bárhogyan is részt vehetek benne, az meg sem fordult a fejemben, hogy én lehetnék a főszereplő” – mondja, és arra persze nincs mód, hogy kiderüljön, mennyire őszinte a mosolya. „Meg kell mutatni, hogy hétköznapi emberek is lehetnek hősök; olyan emberek, akikhez bárki tud kapcsolódni, akik segítenek másokon, a menekülteken, a háborús helyzetben lévőkön.
Igenis léteznek ilyen emberek, és ma nagyon fontos, hogy ösztönözzük is ezt a hozzáállást, mert ma túl egyszerű csak felmenni az internetre, és kiokádni a gyűlöletet, a hazugságokat, az antiszemitizmust
– fűzi hozzá az Anne anyját, Edith Frankot játszó Amira Casar (Szólíts a neveden, Van Gogh az örökkévalóság kapujában).
Pont így gondolja a sorozat egyik létrehozója, A Grace klinikáért is felelős Tony Phelan, aki állandó alkotótársával és feleségével, Joan Raterrel együtt hét évig kutatta a történelmi tényeket a sorozat elkészítése előtt. „Anne Frank naplója miatt a Frank család tagjai már mitológiai alakok, és az ilyesmi mindig eltávolítja a közönséget. Így azt gondolják: »Ők olyan különlegesek, ők történelmi személyiségek, én úgysem lehetnék olyan, mint ők!« Le akartuk szedni az összes pókhálót, kiásni a történetet a borostyán alól; azt akartuk, hogy friss legyen és emberi.” A sorozat eredeti címe is erre utal: Miep Gies mondta azt, hogy nem feltétlenül hősökre van szükség, hiszen „Még egy hétköznapi titkárnő, feleség vagy kamasz is tud gyújtani a maga kis eszközeivel egy kis fénysugarat a sötét szobában.”
Ezzel indokolja Joan Rater azt is, hogy a holokausztról szóló kosztümös filmekhez képest sokszor előkerül a sorozatban az erotika:
Ők emberek, az emberek pedig szexelnek, nem? A bizonyíték erre az, hogy mi mind itt vagyunk.
A kosztümös történeteket az ember hajlamos fekete-fehérben látni, pedig a valós időben ugyanolyan színes volt minden. Egy retro ruha is csak azért fakó, mert annyi idő alatt, amennyit túlélt, rengetegszer kimosták, és egy bolt kirakatában sokáig sütött rá a nap, de amikor először viselték, még élénk színei voltak. Miep és Jan Amszterdam utcáin sétálva látták a gyönyörű, színes tulipánokat is, mert azok még a háború alatt is virágoztak. Fontos volt nekünk, hogy megmutassuk az eseményeket színesben; azzal tisztelgünk a valós személyek emléke előtt, ha embereknek ábrázoljuk őket. És egy épp most összeházasodott pár attól is emberi, hogy állandóan szexelni akarnak egymással.”
A legsokkolóbb történetek az igazak
A sorozat valószínűleg nem készült volna el, ha nincs az 1995-ös, Anne Frank emlékezete című dokumentumfilm Kenneth Branagh és Glenn Close narrációjával. A filmben az életéről és a háború alatti tetteiről beszámoló Miep Gies ekkor keltette fel Phelan és Rater érdeklődését, már csak azért is, mert szembesültek vele, milyen fiatal is volt ez a nő az események idején; 1933-ban, 24 évesen kezdett Otto Franknak dolgozni. „Nekünk is van egy fiunk, és eszembe jutott, mi lenne, ha Miephez hasonlóan őt is megkérné arra a főnöke, hogy bújtassa őt egy háború következő két évében. Nagyon okos és talpraesett gyerek, de abszolút nem állna készen erre” – magyarázza Rater. „És így lehetett ezzel Miep is: ő csak egy fiatal nő volt, aki azt akarta tenni, ami helyes, de biztos, hogy hamar szembesült azzal, úristen, mibe keveredett. Mi van, ha megbetegszik? Mi van, ha felmerül benne, nem vehet-e ki pár szabadnapot a Frank család folyamatos ellátásából? Mert nem vehetett ki.” Rater hozzáteszi: Miep Gies többször elmondta, hogy ő csak azt tette, amit mindenki tett volna.
De mi tudjuk, hogy ez nem igaz, hiszen tudjuk, mennyien nem tették meg ugyanezt.
Tony Phelan hozzáfűzi, arról is beszélni akartak a sorozattal, hogyan szenvedik meg az emberi kapcsolatok, ha valaki hazudni kényszerül minden barátjának és rokonának, mert nem beszélhet arról, hogy az ellenállásnak dolgozik vagy épp zsidókat bujtat. A sorozat ugyanis legalább ugyanannyira szól a holland ellenállásról és a kollaboránsokról, a kollaboráció természetéről, mint Anne Frankról. „Azért is választottuk Miep és Jan történetét, hogy általuk még sok emberről beszélhessünk. Anne Frank naplója miatt erre a történetre hatalmas figyelem irányul, és ezt sokan igazságtalannak is érezték, mondván, az ő családjuk is bújtatott embereket, arról mégsem beszél senki; Miep és Jan is szenvedett ettől. Ez a sorozat kísérlet arra, hogy elmondja a többiek történeteit is, a meleg ellenállókét, az elhurcoltakat segítő nővérekét és így tovább.”
A sorozat tényei lényegében igazak, az alkotók fontosnak tartották a hosszú és alapos történelmi kutatásokat, de azért korántsem dokumentumfilmről van szó: egyes karakterek kitaláltak, valós és lehetséges sorsokat vontak össze egyes szereplőkbe, de lényegi változtatás nem történt a valós eseményeken. Az ellenálló Jan Gies például a sorozatban sem vesz részt olyan akciókban, amelyeket a valóságban nem ő vitt véghez; az ilyesmit úgy oldották meg az alkotók, hogy Jan jelen van azokon a megbeszéléseken, ahol elhangzanak a fontos információk, így kerül a néző is az események sűrűjébe. És persze vannak a kisebb változtatások: „Előfordult, hogy valakinek valójában tizenkét testvére volt, de a sorozatban csak nyolc, mert tizenkettőt már lehetetlen lenne számon tartani” – nevet Susanna Fogel rendező.
„A legsokkolóbb történetek viszont mindig az igazak voltak; olyanok, amiket kitalálni sem tudnál” – teszi hozzá a Jant játszó Joe Cole. Ilyen például az a momentum, amikor az ápolónők a deportált zsidók indulásakor a pályaudvaron a nácik orra előtt cserélték ki az igazi csecsemőket játékbabákra, hogy a gyerekeket az ellenállás tagjainak gondjára bízzák, míg a babákat később egyszerűen kidobták az ablakon, és azt mondták a náciknak, a gyerek utazás közben meghalt. „Az ilyesmi számukra a napi rutin része volt, azé a törekvésé, hogy mindig eggyel több embert mentsenek meg. Miközben ott volt bennük a túlélők bűntudata is, és az az érzés, hogy nem tettek eleget, hogy tehettek volna többet is” – véli Cole.
Két nejlonszatyor
„Jó, hogy most jött ki ez a sorozat, mert mi vagyunk az utolsó generáció, akiknek még élő túlélők mondhatták el ezeket a történeteket, utánunk már nem lesznek ilyen szerencsések, és már filmek vagy más művek révén lehet csak átadni az emlékeket. Így tízszer olyan fontos, hogy elmondjuk mindezt” – mondja az Anne-t játszó Billie Boulet. Amira Casar hozzáteszi:
A fasizmus újra feltörekvőben van, a mi életünkben még sosem volt hatalmon annyi diktátor, mint ma.
Nagyon furcsa ez az időszak, mintha visszafelé haladnánk. Nem ártana felrázni mindenkit.”
Liev Schreiber is úgy véli, fontos az időzítés. „Mit látunk ma Európában? Tudom, nem egyszerű a helyzet és vannak problémás esetek, mégis, az ukrajnai helyzetre alapvetően mindenütt a segítségnyújtás volt az azonnali válasz, különösen Nyugat-Európában. Ezt a hozzáállást kell erősítenünk, főleg most, ahogy az autoriter rezsimek a világon mindenütt újra erőre kapnak. Meg kell mutatnunk, hogy ez nagyon nincs rendben.”
Schreiber kétszer járt Ukrajnában a háború kezdete óta, találkozott Volodimir Zelenszkij elnökkel, és részt vett egy olyan szervezet megalapításában, amely révén az amerikaiak egyenesen és biztonságosan juttathatják el az adományaikat ukrán civil szervezeteknek. „Ha nem a frontvonalon vagy, nem a harcokat látod, hanem az otthonukat elhagyó embereket. Ez nem olyan látványos, erről kevesebben beszélnek, pedig ott van a két nagyváros, Kijev és Lviv, amelyek messze zsúfoltabbak annál, mint amit elbírnának, hiszen a határvidékről mindenki ide utazott.
És feltűnő, hogy nincsenek férfiak, hiszen ők a fronton maradtak: mindenütt egyedülálló, kisgyerekes, otthontalan nőket látni,
és már a minisztériumokat is ők vezetik. Ez azonnal szembetűnik.”
Schreiber úgy fogalmaz, az otthonukat elhagyók tömege az, ami a leginkább hasonlít az ukrán helyzetből a sorozatban ábrázolt eseményekre. „Szintén nagyon feltűnő, hogy a legtöbben mindenüket hátrahagyták menekülés közben, és legfeljebb egy bőröndöt hoztak magukkal. Nők, három gyerekkel, akik azon gondolkodnak, hol lehet épp az apjuk, és mindenük az az egy bőrönd, vagy sokszor csak két nejlonszatyor, amiben elfér az életük. Ezekben a városokban vért nem látni, de a szenvedést így is el tudod képzelni. Hihetetlen, hogy ma, a huszonegyedik században embereknek ezen kell átmenniük.”
Joan Rater megjegyzi: „Miep és Jan Gies is azt gondolták, hogy ők már egy modern világban élnek, hiszen volt mosógépük, kenyérpirítójuk és más hasonló holmijaik. Nem akarták elhinni, hogy ebben a modern világban még ilyesmi történhet. Ha ma körülnézek Amerikában, ahol tombol a fegyveres erőszak, vagy Európában, ahol háború zajlik, sokszor pontosan ugyanezt érzem én is.”
Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
