Aki egy életet megment, az egész világot menti meg,

írja egyesek szerint a Talmud, mások szerint a Korán, és mintha ez lett volna az az idézet, ami miatt elkészült a Disney+ streamingszolgáltatón látható Anne Frank bújtatója című sorozat. Mintha ezt az idézetet akarná alátámasztani, mintha azt akarná mondani, nincs semmi nagyobb tett annál, mint megmenteni vagy megpróbálni megmenteni valakit. Kockára tenni a saját életedet azért, hogy másnak segíts, állandó veszélyeket vállalni úgy, hogy neked abból semmi kézzelfogható előnyöd nem származik. Hacsak az nem előny, hogy az ember elmondhatja: döntenie kellett, és az igaz ember útját választotta.

National Geographic Studios / Disney+

Az Anne Frank bújtatója ugyanis valójában nem Anne Frankról szól, az eredeti címe nem is ez: máshol A Small Light címen játsszák, ami a főszereplő egyik mondatából származik: „Még egy hétköznapi titkárnő, feleség vagy kamasz is tud gyújtani a maga kis eszközeivel egy kis fénysugarat a sötét szobában.” A leginkább A Grace klinika író-producereiként ismert alkotópáros, Joan Rater és Tony Phelan ugyanis egy nagyszerű ötletet bontottak ki egy nyolcszor háromnegyed órás sorozattá: arra használták fel a naplója révén világhírűvé vált Anne Frank történetét, hogy bemutassák a tágabb kontextust, mondván, ha egyszer a naplót és mögötte a sztorit úgyis annyian ismerik, mi sem logikusabb, mint a tágabb környezetre is ajtót nyitni.

A tágabb környezet pedig a második világháborús Hollandia, ami így önmagában még nem hangzana annyira érdekesnek, elvégre miért éppen Hollandia, amelyik nagyon hamar megadta magát a németeknek, és onnantól a nácik irányították az országot a felszabadulásig. De épp ez az:

ez a sorozat nem a nagy dolgokat akarja megmutatni, hanem azokat a kicsiket, amelyekkel mégis világokat lehet megmenteni.

Az alkotók remekül megtalálták az ország háborús történelmében azokat a jellemző momentumokat, amelyek révén felvethették a legfontosabb kérdéseket, és rábukkantak néhány olyan eseményre is, amelyek hétköznapi hősiességükben épp annyira lenyűgözőek, hogy arra a háromnegyed órára úgy érezzük, igenis a legnagyobb dolgokat látjuk éppen.

National Geographic Studios / Disney+

Például azokat a – melegségük miatt a nácik által egyébként szintén üldözött – átlagembereket, akik csatlakoztak a holland ellenállókhoz, és melegbárokban suttogva megterveztek több olyan akciót, amelyekkel gyengíthették a megszálló németeket, és amelyekkel embereket, zsidókat, csecsemőket, más ellenállókat mentettek meg. Látjuk az egyik vezetőjüket, Willem Arondeust, aki több barátjával együtt felrobbantotta azt az önkormányzati épületet, amelyben az amszterdami lakosok adatait is őrizték: ezek alapján a papírok alapján a nácik szó szerint térképet kaptak volna ahhoz, hol is kell a zsidókat keresni. Arondeus jól tudta, hogy tettéért ki fogják végezni, és rendelkezett róla, hogy ügyvédje eljuttassa az utolsó szavait mindenkihez, amelyeket a kivégzőosztag előtt mondott el:

Tudja meg a világ, hogy a homoszexuálisok nem gyávák!

A zsidó nővérek történeteit, akik a nácik orra előtt jutattak ki csecsemőket Amszterdamból, hogy nevelőszülőkhöz kerülhessenek, mielőtt szüleiket deportálják; a szülők így egy játékbabával vonultak a pályaudvarra, amelyet aztán egyszerűen kidobtak a vonatablakon, és érkezéskor azt mondták, a gyerek útközben meghalt – a nácikat úgyis csak a létszám érdekelte.

Azoknak a hollandoknak a történeteit, akik szekrényekben bújtattak zsidókat, akik csalással szereztek a bújtatottak számára is ételjegyeket, és azokéit, akik inkább félrefordították a fejüket, és ha úgy diktálta az üzlet, tovább kereskedtek a nácikkal. Azokét a hollandokét, akik önszántukból beálltak a helyi náci pártba, és azokét az SS-tisztekét, akik úgy döntöttek, mégsem engedelmeskednek a legembertelenebb parancsoknak, és becsöngettek a rokonokhoz két kisgyerekkel azzal, hogy mire visszajönnek, már ne találják itt őket.

National Geographic Studios / Disney+

Egyszóval mindazt, ami háborús helyzetben a hétköznapokat jelenti, és ami minden egyes embert választás elé állít. „Semminek nem tudhatjuk az okát. Nekünk csak arra van befolyásunk, hogy mi magunk hogy döntünk” – mondja az utolsó epizódban Jan Gies, a főhős Miep Gies férje.

Ez a sorozat ugyanis elsősorban Miep Giesről szól, arról a nőről, aki Otto Frank alkalmazottjaként segített elbújtatni a Frank családot – Ottót, Edithet, a nagyobb lányt, Margot-t és Anne-t –, meg néhány további ismerősüket Otto cégének hátsó traktusában, egy rejtett raktárrészlegben, és aztán több mint két éven keresztül minden áldott nap segítette a túlélésüket. Kitalálta, hogyan szerezzen úgy plusz nyolc főre elég élelmiszert, hogy az árusok ne fogjanak gyanút, híreket mondott, majd rádiót szerzett nekik, és egyáltalán: tartotta bennük a lelket. És szól Jan Giesről, aki az ellenállás tagjaként máshogyan segítette a zsidók túlélését, és szól erről a frissen házasodott párról, akiknek néhány évvel el kellett halasztaniuk a mézesheteiket, és mire lett volna lehetőségük békében kiélvezni, már nem volt helye az örömnek – hiszen ismerjük a történet végét.

Mert persze az Anne Frank bújtatója azért elmondja Anne Frank történetét is, a két évét a hátsó traktusban, de Anne csak mellékszereplő, ha dramaturgiai értelemben nagyon fontos is.

Hiszen az ő neve ebben a sorozatban egyet jelent: a valóságot, amitől az egész sokkal torokszorítóbbá válik.

National Geographic Studios / Disney+

Az alkotók ugyanis ügyeltek arra, hogy minden, ami megjelenik a történetekben, valós legyen, ha persze akadnak is benne módosítások, fiktív karakterek; de a lényeg Anne Frank naplója, a százévesen meghalt Miep Gies visszaemlékezései és hét év történészi kutatómunka alapján készült (talán ezért is épp a National Geographic a gyártó a nagy Disney-cégen belül). És a valósághűség ennek a sorozatnak a legfontosabb filmes eszköze: az egy dolog, hogy egy forgatókönyvíró milyen történeteket tudott kitalálni, és azt mennyire tehetségesen tudta megírni. Az meg egy egész másik érzést hoz magával, hogy azok a tettek, amiket a tévében látunk, lényegében így tényleg megtörténtek. Emberek tényleg megcsinálták, olyan emberek, mint mi, mint amilyennek nekünk is lennünk kéne, ha hasonló helyzetbe kerülnénk.

Ez az, amiért nem tudom megmondani, pusztán filmes keretrendszerben nézve mennyire jó sorozat az Anne Frank bújtatója. Nem tudom, és őszintén szólva annyira nem is érdekel. Én azt tudom, hogy milyen érzelmi sokkot jelent végignézni bizonyos részeit. Milyen katarzist okoz hallani Willem Arondeus utolsó szavait. Milyen szurkolni annak, hogy a náci tiszt ne vegye észre, amikor a nővér az épp elhaladó villamosból kinyúló kezekbe adja az épp megmentett csecsemőt, mert tudom, hogy nyolcvan éve nem filmes, hanem valódi élet-halál kérdés volt, hogy észreveszi-e. Milyen végignézni a Frank család önfeledt, boldog pillanatait, amikor megtudják, hogy a szövetségesek partra szálltak Normandiában, és már csak hónapok kérdése a háború vége, és a lányok, Anne és Margot – szerintük – októberben végre újra visszaülhetnek az iskolapadba. Milyen tudni, hogy két év heroikus küzdelem után heteken múlott, hogy ne egyedül Otto Frank térjen vissza a koncentrációs táborból.

Azt ugyanakkor mégis tudom, hogy a sorozat a legfontosabb részeiben tökéletesen megfelel a célnak, amennyiben a cél az érzelmi bevonódás és az, hogy arról a helyzetről beszéljen, ami nyolcvan év után most újra nem hangzik annyira távolinak Európában: a háborúban való szerepvállalásról. Nem lubickol a giccsben – a nulladik pillanattól ismert éjsötét vég miatt nem is igen tudna –, nem egyhangú, ad a humornak és a vidámságnak is, amikor oldani kell egy kicsit a görcsöt, és legfőképp nem ostoba a szó filmes értelmében, nincsenek benne nagy túlzások, a valóság bugyuta módosításai – hiszen, ahogy az alkotók elmondták a sajtóbemutatón, a legsokkolóbb és legvalószínűtlenebb momentumok mindig az igaz történetek voltak –, legfeljebb megbocsátható és érthető apróságok (olyasmik, mint hogy Otto Frank persze másodpercre pontosan épp akkor sétál be a képbe, amikor épp megtudják, hogy előbb-utóbb haza fog térni).

„A legsokkolóbb történetek mindig az igazak voltak"

Új filmsorozat készült, amelynek ugyan szerepel a címében Anne Frank, ezúttal mégis csak mellékszereplő a világháború leghíresebb naplóját író, tragikus sorsú kamaszlány. Az Anne Frank bújtatója sokkal több történetet akar ennél elmesélni, és az alkotók a sorozat amszterdami premierjén, ahol a hvg.hu is interjúkat készíthetett velük, elmondták: ma, az Ukrajna elleni háború és az autoriter politikusok korában nagyon fontos lenne ezekről a témákról beszélni.

A színészek pedig többnyire jól hozzák a karaktereiket; Anne (Billie Boulet) izgága és cserfes, Edith (Amira Casar) hallgatag és mindig borús, Otto (Liev Schreiber) megfontolt és tekintélyt parancsoló, Miep Gies (Bel Powley) egy kicsit idegesítő, de láthatólag szándékosan az, ami egy fokkal jobb, mintha nem így lenne, Jan Gies (Joe Cole) pedig unalmas, de azért az, hogy megmutassa, nem kellenek hősies karakterjegyek a valódi hősiességhez.

De ez tényleg nem olyan fontos ahhoz képest, hogy mennyire

felkavaró, megindító, súlyos, felemelő és pokolian hatásos ez a sorozat

pusztán azért, mert olyan történeteket mutat meg könnyen fogyasztható formában, amelyek valóban felkavaróak, megindítóak, súlyosak és felemelőek. És amelyeket – Anne Frank történetét leszámítva – a legtöbben valószínűleg nem ismernének meg az Anne Frank bújtatója nélkül.

Szóval jó ez a filmsorozat? Nem tudom, de több leszel általa. Az elég jó, nem?

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: