Egy hónap a színházban
Összefogott a Színházi Kritikusok Céhe és a hvg.hu: a Céh egy-egy színikritikusa minden hónapban megírja, milyen volt az előző hónap a budapesti és vidéki színházakban. Mit érdemes megnézni, és mi okozott csalódást? Miért érdemes akár még távolabbra is elutazni? Sorozatunkból kiderül.
Aki akár csak egyetlen pillantást is vetett a zsúfolt májusi színházműsorra, egy valami biztos nem jutott eszébe: hogy nem is olyan sokára nem lesz olyan, hogy magyar kortárs kísérleti színház. Vagy lesz, de csak pincékben vagy az isten szabad ege alatt. Májusban annyi minden ment párhuzamosan, hogy a felületes néző azt gondolhatta, minden a legnagyobb rendben. Závogyán Magdolna kultúráért felelős államtitkár elmondta, hogy
a kormány erőn felül támogatja a magyar kultúrát, de a figyelembe veszi, hogy a nézők 80%-a a kőszínházakat látogatja.
Felmerül azonban a kérdés, mint arra a pályafutását éppen befejező független társulat, a Tünet alapítója, Szabó Réka mutatott rá már egy júniusi tüntetésen, hogy a támogatás is 20–80% arányban oszlik-e meg? A kérdés költői, hiszen miközben a kultúra piacosítását hirdető rezsim lojális művészei vaskos tízmilliókat kapnak, és a kormányzatilag 6,8 milliárd forinttal támogatott Színházi Olimpiának hála három hónapig ünnepelhetünk külföldi előadásokat, köztük valóban nagy neveket is az országban, addig a magyar színház exportképes szelete számára az ünnepből temetés lett. Éppen ők, akiknek a túléléshez csak zsebpénz kellene, megkapták a selyemzsinórt.
Ez pedig előrevetíti, ami hamarosan mindannyiunk számára érzékelhető lesz: abban a formában, ahogy eddig ismertük,
a hazai színház húzóága, a kortárs kísérleti előadóművészet nem lesz többé.
Igaz, a független társulatok nagy része már korábban megszűnt, most a projektalapú létezés teljes ellehetetlenítése van soron mindazok számára, akik nem elkötelezettek a kormány iránt.
Pintér Bélának semennyi, a Vidnyánszky mellett bátran kiálló művésznek 56 millió jutott a színházi támogatásból
Nagy büszkén jelentette be a kulturális minisztérium, hogy 6 milliárd forintra „emelték" a színházi többlettámogatások keretösszegét: azt, ami pár éve még 37 milliárd forint volt. A kivéreztetés közelében álló szakmából 1400 pályázat érkezett az összegre, a kormány csaknem ezret elutasított.
De ennek a sorozatnak az a célja, hogy a havi színházprogramunkról számoljanak be a kritikusok. Szubjektív színházi májusom elmesélését onnan kell kezdenem, hogy bár tudjuk, kritikusnak lenni életmód, de ha a kritikusnak kicsi gyereke van, ez az életmód mégsem magától értetődő. Az én családomban (és hát nem vagyok ezzel egyedül) limitáljuk a színházba járások számát, ez heti legfeljebb 3 (maximum 4) előadás, időről időre egyhetes szünetekkel. A májusi „búcsúra” való tekintettel viszont radikális kísérletbe fogtam. Ami azt jelenti, hogy szó szerint beleadtam apait-anyait, ami a családomtól hatalmas erőforrásokat igényelt, de átvitt értelemben is: mert szeretném leszögezni, hogy a túlteljesítés, amit kritikusoknál (is) pozitívumként szokás feltüntetni, kéz a kézben jár a kiégéssel.
Én abban hiszek, hogy muszáj időt hagyni az életre és minden másra ahhoz, hogy nyitott befogadói legyünk a színháznak. Hogy hány kulturális programra jutunk el, az ráadásul a ma kritikusa, a hobbikritikus esetében (más nézők esetében pedig végképp), egyáltalán nem független a szélesebb értelemben vett politikától: konkrétan attól, ki milyen munkát végez a megélhetésért, mennyi munkaidőben és pénzért, mint ahogy ebben a cikkben a Közveszélyes munkakerülők workshopról szóló résznél erre még vissza fogok térni. Ami tehát most következik, az nálam nem „a sztenderd”, hanem „a kivételes”: a monumentalitáshoz vonzódó NER-ízléshez idomulva, májusban 27 előadáson/projekten vettem részt (és válogattam programot a hatalmas merítésből, ez sem kis idő).
„Ez az összeg talán elég lesz arra, hogy be tudjuk zárni a színházakat" - bevihette a kegyelemdöfést a kormány a független színházaknak
Sajátos akcióval próbálja felhívni a figyelmet a független színházak kivéreztetésére egy kuratórium. A miniszter már tavaly arról beszélt, minek van ilyen sok független színházi társulat, nem lenne-e elég 20-22. Ahogy a helyzet most áll, a kormány épp annyi pénzt von el minden koncepció és kommunikáció nélkül a színházaktól, hogy tényleg meg fog szűnni 50-60 társulat.
A cikk hosszú, és azért hosszú, mert táncrendemben szándékosan felülreprezentáltak voltak a lenullázandó terület, a progresszió képviselői kvázi utolsó keresztmetszet gyanánt: a közösségi és részvételi színházi programok, a rendhagyó helyszínek. Élethelyzetem okán szóba kerülnek a babáknak szóló előadások (a cikkből kiderül, mi az, hogy „babaszínház”). Többször láttam felnőttek által megformált gyerekeket, és erről nem mindig gondoltam ugyanazt. Láttam igazi gyereket színpadon, őt viszont nem gyerekeknek szóló előadásban. Két élő kutyát és egy élő varjút. Háromszor könnyeztem. Jártam három különböző fesztiválon (bár ezek közül éppen azt a kettőt kebelezte be a Színházi Olimpia, amelyek más évben is megrendezésre kerülnek). Kétszer jutottam el Budapesten túlra, igaz, csak a közelbe, Budaörsre. De még erre a zsúfolt hónapra is érvényes volt a szokásos: a Trafóban voltam a legtöbbször. Utólag a májusi merítésből a kis közösségeknek örülök leginkább, amelyeknek átmenetileg részese lehettem, és amely projekteket államilag támogatnék és multiplikálnék, ha volna erre politikai felhatalmazásom. Például mert nem egyen közülük olyan emberekkel is találkozhattam, akik, attól tartok, nem tipikusan jutnak el színházba.
Színház, babáknak
Először azt néztem meg, hová tudom magammal vinni a kétévest. És ha már, akkor kínálok egy minőségi babaszínházi válogatást (Magyarországon ez többnyire 0-3 éveseknek szóló műfaj). A babáknak szóló színház megosztó téma – lásd, „mit ért abból egy 6 hónapos?”, „úgyse fog rá emlékezni”. De a gyerekeknek (elviekben) a világ minden országában joguk van a játékhoz, a kultúrához, és ezt a (jó) művészettel való találkozás csak gazdagíthatja. Nem azért, hogy később rendszeresen színházba járjanak vagy hogy fejlesszük őket, hanem azért, ami ott helyben történik, az itt és mostban.
De ha bátran ajánlani merem is a most következő három munkát, éppen a célcsoport felől nézve válik feltűnővé, amit máskor talán nem is veszünk észre, hogy milyen erősen fegyelmi intézmény a színház abban a formában, ahogy ma itthon leginkább ismerjük: ülni kell és csendben lenni, noha ez nem kifejezetten bevett létforma az említett korosztályok egyikében sem (némely felnőtt számára sem, bár elgondolkodtató, hogy a középiskolásoknak tartott színházi nevelési programon, amin szintén májusban vettem részt a KÁVA és a Kerekasztal együttműködésében, ez az attitűd fordított előjelű: alig lehet rávenni az érettségi előtt állókat arra, hogy beszélgessenek a színész-drámatanárral. Valahol tehát ez a folyamat megfordul, és nem hinném, hogy csak életkori sajátosságok miatt).
Úgyhogy megdicsértem a gyerekem, amikor visszaadta Pájer Alma Virágnak az elgurult plüsskockát, majd a színész udvariasan könyörgő tekintetére reagálva belső bizonytalansággal súgtam a fülébe, hogy nagyon ügyes volt, most viszont egyelőre visszamegyünk a nézőtérre, mert ez a színház most ilyen. Azt hiszem, eggyel jobban esett volna, ha ez nem a szülő dolga és ha esetleg ez egy szabadabb tér, ahol a fegyelem gyakorlása nem kap ekkora hangsúlyt. A hazai színházak tapasztalatom szerint általában ragaszkodnak ahhoz, hogy a babáknak szóló előadások első fele mindenképp frontálisan történjen (a néző ül – akkor is, ha már szaladgálva létezik –, és minimum húsz percen keresztül néz valamit). Viszont az esetleges „rendbontó” akciók kezelése mentén már jobban elkülönülnek.
Innen nézve tudtam értékelni a Kolibri közel húsz éves TODA-ját (TODA – csoda gyereknyelven). Az első magyar csecsemőszínházi előadáson ugyanis kedvesen figyelmeztetnek: jobb lenne ugyan, ha a gyerekek nem mennének fel a színpadra, és ez a szülő felelőssége, de ha sírnának, akkor inkább menjenek. Hálás vagyok az engedményért, mert az említett fegyelmezés mindenütt a szülő felelőssége, noha éppen a szülő az, aki nem okvetlen ért vele egyet. Itt is a 40 perces frontális résszel kezdünk, de az ismerős gyerekdalokat és vizuális poénokat sok röhögéssel fogadta a célközönség és felnőttként is jó volt nézni, ahogy Orosz Klaudia puha, absztrakt építőkockái folyton változó figurákká, kutyává, macskává, autóvá állnak össze. A másik fontos dolog, hogy a színészek, Bodnár Zoltán, Szívós Károly, Tisza Bea és Török Ágnes gügyögés helyett nyitottan léteznek a színpadon. A színház igazgatója, Novák János pedig pókerarccal gitározza végig a műsort délelőtt 9:30-tól egymás után kétszer. Ha nem is tesz a produkcióba túl sok érzelmet, azért valahol meghatott, hogy láthatóan vágyai ellenére, de igazgató létére felkelt kora reggel, hogy kísérőzenét szolgáltasson a fiataloknak. Sírás a nézőtéren ezúttal nem volt.
Hasonló báb-technikával készült a Budapest Bábszínházban a Mire gondol Alma?, ahol Pájer Alma Virággal és egy általa megformált totyogóssal találkozunk. A Bábszínházban rövidebb a múltja a legkisebbeknek szóló előadásoknak, és ez a megfelelő tér hiányán látszik: a Kemény Henrik terem emelkedő nézőtere túl merevnek tűnik a célközönség szempontjából. Annál többet hoz ki a lehetőségekből Varsányi Péter rendező. A „felnőtt gyereket játszik” megoldást ugyan nem tartom szerencsésnek, de el kell fogadjam, mert a TODA kivételével itthon ez a jellemző. Pájer Alma Virágot és Pethő Gergőt viszont színészként kedvelem, igaz, hogy a „pedáns” kislány, „rosszcsont” kisfiút mint nemi sztereotípiát kevésbé. De ügyesen felépített félóra ez Molnár Anna plüss-kockáiból Tar Bernadett hang-alájátszására. Ennek az előadásnak a legjobb a humora, a program végére a pedantéria is oldódik, már a kislány is hajlandó keverni a színeket, kezdődhet a közös játék.
Az én kedvencem viszont az utazó előadás, amit egyébként a TODA-hoz hasonlóan ismertem korábbról. Az utóbbi időben az Eötvös10-ben kiváló a színházi program ennek a korosztálynak, mi múlt hónapban láttuk itt a remek Markó-Valentyik Annát (Izeg-mozog), most pedig Góbi Ritát rohangálta körül a gyerekem. Azért is ez volt a kedvencem, mert eddig Góbi Rita (és Markó-Valentyik) tudták legjobban kezelni az életkori sajátosságokat, így saját, mozgékony gyerekem. A Pici Bonbon első felében a Bóbita-alkatú táncos begubózik egy dobozba, amely később kinyílik, házikóvá alakul. De nem ez a lényeg, hanem hogy milyen játékokra ad ez a forma lehetőséget: „kukucs”, „rugós ördög”, és főleg, hogy Góbi ízléses és (nem álságos) humorral szól a gyerekekhez. Az is jó, hogy többféle korosztály elvan egymás mellett, mert szabad szaladgálni, de a nagyobbak be is állhatnak egy táncórára a program második felében, mások (inkább a nagyobbak) tátott szájjal nézték a mesét. Játék és nézőtér egybefolyik, idő kérdése, hogy az élelmesebbek mikor fedezik fel a függönyök mögé pakolt járműveket. Egy heti ingermennyiséget biztosan megkapnak, ha utána még maradunk játszani. Hozzáteszem, az Eötvös10 anyagilag is a legkifizetődőbb választás, és itt havonta más programmal találkozunk.
Kihez jut el a színház?
Világjelenség, hogy a színház már keveseket ér el, és akiket elér, ők történetesen az elit. Ilyesféle kérdéseken gondolkoztam az ÖrkényKÖZ-ben, amikor egy vitaszínházi esten vettem részt a közoktatásról Kabdebon Dominik rendezésében és Milovits Hannával mint moderátorral. Nyilván elgondolkozik az ember, van-e értelme véleménybuborékok által szűrt közösségben vitatkozni, mégsem állítanám egyértelműen, hogy nincs. Főként mert kiderült, hogy még így is meglehetősen szórtak a vélemények. Bár, ahogy egy kiugrott tanár-barátom fogalmazott, pont ezért tartunk ott, ahol. De legalább valahol kapunk lehetőséget, hogy lefolytassuk ezeket a vitákat. Bírtam a Varga Zsófia dramaturg által írt, a legkevésbé sem közhelyes, élvezetes jeleneteket, amelyek a vitához felkínált állítások kiindulópontjaként szolgáltak (az egyik ihlető forrása szerintem a Külön falka című kiváló film). És bár részt vettem már korábban a KÁVA vitaszínházi estjén is közoktatás témában, sőt, a Partizán is rendezett már hasonlót, illetve éppen májusban láthattuk a Stereo Akt Remény panzióját, amelyben aktivisták szerepelnek, köztük a kirúgott franciatanárral, Törley Katalinnal, a Tanítanék Mozgalom arcával, és bár az Örkényben én magam végül egyszer sem éreztem magam elég kompetensnek, hogy megszólaljak, de nagyon tanulságos volt hallgatni egymást.
Váratlanul megérkezett az év egyik legjobb filmje
Megrázó, megindító, szokatlan és hihetetlenül erős a Külön falka, Kis Hajni első nagyjátékfilmje: a fiatal rendező egyből olyan nagyot dobott, amitől a szavunk is elállt.
Viszont éppen az Örkényben szerzett tapasztalatok után tudom még jobban értékelni azt, aminél ma egész egyszerűen nem látok radikálisabb színházi utat: amikor a színház „iskolába megy”. Bizonyos értelemben nincs ma ennél erősebb színházi forma, mert csak itt találkozhatnak a színész(-drámatanárok) heterogén közönséggel. Egyik nap egy versenyistállóban, a másik nap Csepelen. Nem jutottam el a Kerekasztal támogató jegyekkel is látogatható előadására, amire azért volt (és van) szükségük, mert a függetlenek számára kiírt pályázatok keretösszege értelmezhetetlen mértékben lecsökkent idén, és a társulat is nagy bajban van, de mindenképp szerettem volna kifejezni a szolidaritásom, úgyhogy bekéredzkedtem támogatójeggyel egy másik, a KÁVA és a Kerekasztal közös előadására. A Nem lehetetlen lenni az a bemutató, amellyel a két legfontosabb hazai színházi nevelési társulat közösen ünnepelte kerek évfordulóit. Bevallom, meghat, hogy két konkurens társulat együtt ünnepel, ahogy az is belsőkörös utalás, hogy az első jelenetben Lipták Ildikó (Kerekasztal) és Gyombolai Gábor (KÁVA) állnak ketten egymás mellett. Most éppen egy szakközépiskolás osztály kapott meghívást, előtte megtudtam, hogy a tizenkettedikes osztály életében kivételes alkalom, hogy színházban vannak – róluk lényegében már „lemondtak kulturális értelemben”.
A Nem lehetetlen lenni egy mesebeli diktatúrában játszódik. Eleinte tartok tőle, hogy a képzeletbeli színházi társulat szabad önkifejezése és a szólásszabadság problémája túlságosan absztrakt felvetésnek bizonyul. Tévedek. Vilmos Noémi egy Hamlet-átiratot írt és rendezett a témában, amely egyszerre szól arról, hogy egy kicsi társulat meri-e nyíltan és látványosan provokálni az elnyomó hatalmat, ha lehetőséget kap rá, és egyszerre arról, mekkora szabadságfokkal rendelkezik ma egy fiatal Magyarországon. A meghívott iskolai osztály inkább az utóbbi kérdés megválaszolására kap felhívást, és egyértelmű, hogy a fiatal szereplőkkel tudnak leginkább azonosulni. Ezáltal rácáfolnak egy közkeletű feltételezésre, hogy mindenki kizárólag a saját nemével azonosul műalkotásokban kis- és középiskolás korban. Majdnem csak fiú-osztályról van szó, de Boznánszky Anna Diája kapja a közönség-szavazásnál a legtöbb szavazatot (a legfiatalabb és leglázadóbb szereplő).
„Maga gondoljon, amit akar" - Dokumentumfilm a hvg360-on a színházi nevelésről és a Káváról
„Van olyan is, hogy az igazság győz" - mondja az egyik gyerek a Káva Kulturális Műhely hvg360-on most debütáló dokumentumfilmjében. Csak talán nem elégszer. A Káva a maga módszereivel megpróbál változtatni ezen. Erről is szól ez a film.
A másik tantermi előadás a budaörsi Bűn és bűnhődés volt nekem májusban, egyben a második Varsányi Péter-rendezés. Három színész játssza (annak idején a Karamazovot Laboda Kornél-feldolgozásában négyen adták elő: Adorjáni Bálint, Orosz Ákos, Lazók Mátyás, Jankovics Péter). Váradi Gergely Raszkolnyikovjának szuggesztív tekintete, Chován Gábornak pergő nyelve van, leginkább mégis Szaplonczay Máriát jegyeztem meg, akire először rá sem ismerek, pedig Gáspár Ildikó Solness-rendezésében figyeltem fel rá. Azt hiszem, életemben nem láttam még a könnyen közhelybe hajló „perdita” szerepet ennyire tiszta jelenlétben és hitelesen. Tetszik a játék eszköztelensége, de főleg az, hogy egy ponton a színészek szerepük szerint maguk kezdenek el gondolkodni szerepeik motivációin, szép átkötés ez a diákokkal való közös munkához a bűn valódi természetéről az osztályteremben.
Míg a fenti előadásokon csak kukkoló lehettem, a STEREO10 Fesztivál workshopjain meg is ismerkedhettem a nyolcadik kerület néhány lakosával. A „nyóckerben” nyílt meg ugyanis a Stereo Akt Társulat első bázisa, a Stereo Művház, és ebből az alkalomból több alkotó kapott lehetőséget (a nyolcadik kerület jelenleg jóval pezsgőbb kulturálisan, mint számos jobb módú kerület). A cikk elején már idézett Önrendelkezésünk határai például háromórás workshop, amelyet részben Raubinek Lili koreográfus személye miatt választottam, részben pedig ígéretes címe miatt. Kelemen Patrikkal a két táncos-koreográfus végtelenül egyszerű, annál erősebb gondolatiságú mozgásalapú foglalkozásra hívtak minket, amely önismereti szempontból sem volt utolsó. A téma inspirációja Raubinek Lili volt munkahelye, egy átmeneti gyermekotthon, amely témában már láttam tőle egy performatív emlékművét is, amely azóta se megy ki a fejemből: a Respect for the 23 000 megrázó, nyers koreográfia az állami gondoskodásban élő magyar gyerekek tiszteletére. De mivel ezt még áprilisban láttam, maradjunk a workshopnál, amely során egyetlen, egyszerű mozdulatot végzünk: párosával kézen fogva sétálunk a térben közel három órán keresztül. Nyilván nem mindenkinek komfortos egy idegennel a kézfogás, én viszont a saját gyerekemmel való akarat-dinamikával is dolgoztam belül (lásd: dackorszak), és erről már nem volt nehéz a színlapot követve, a Füzesi Zsuzsa giccsrajzairól ismert idilli kézfogás tragikus vetületére asszociálni, az állami gondozott gyerekek akaratára, még inkább ezen akarat és önrendelkezésük határaira. Azért is találtam ezt a műhelyt előadóművészeti értelemben is erősnek, mert egy ennyire egyszerű dolog, mint a kézfogás, ilyen gazdag és szerteágazó asszociációs mezőt nyithat meg és ennyire zsigeri szinten.
A másik workshop, amelyen a fesztiválon részt vettem, a Közveszélyes munkakerülők volt, amely egy azonos című közösségi színházi előadás előtanulmánya, és amelynek májusi alkalmán munka és szabadidő viszonyát vizsgáltuk közösen. A workshop vezetői mellett a téma is megszólított, hiszen mint mindenki, én is éreztem már, hogy „munka és szabadidő között egyre inkább elmosódnak a határok”, és a többi résztvevőhöz hasonlóan engem is érdekel a „semmittevés”, bár „nincs rá időm” (csak bűntudatom). Igaz, többen voltak a workshopon, akikről az derült ki, hogy éppen azért tudatos munkanélküliek, hogy idejük legyen például ilyen workshopokon részt venni fizetett munka helyett. De leginkább az ütött meg, mennyien fogalmazzuk meg különböző osztályhelyzetben élve is, hogy értelmes és kreatív munkára vágyunk, hogy az ilyen munkáról mennyire hasonló elképzelésekkel rendelkezünk, de mennyire eltérő esélyünk van arra, hogy ezt meg is valósítsuk. Ismét szégyellem elmondani, hogy színikritikus a munkám, hiszen ez egzisztenciális értelemben nem „munka”, eleve privilegizált hátteret, illetve más munkahelyet feltételez. Miközben az derül ki, hogy akad számos hasonlóság hajléktalanságban élő aktivista és a szabadúszó kulturális dolgozók munkáról alkotott vágyott elképzelései között.
A projekt kezdeményezői, a dramaturg, jelenleg a grazi Steirischerherbst Fesztivál kurátora, Thury Gábor, Thury Lili grafikus és Thury Zita táncos, mint az nevükből is sejthető, testvérek. A produkciót nagyapjuk 1930-as évekbeli kultúraszervező munkássága inspirálta, aki a munkáskultúra egyik fontos helyszínén, a gödi Fészekben vállalt aktív szerepet a brossúra szerint. A családi hagyományból inspirálódva, a fent említett személyességgel dolgozó alkotói trendhez is csatlakozva, először a gödi múlt és a munkáskultúra megismerésével töltöttünk időt. Beszélgettünk arról, lehet-e a kultúra politikamentes, hogy nem mindegy, mely csoportok számára teszi lehetővé egy társadalom a kultúra – és mely kultúra – anyagi előfeltételeit. Ehhez pedig szorosan kapcsolódik a munka napjainkban változó természete, és hogy a munka mellett mennyi időt tudunk elkülöníteni a kultúra szabad játékaira. Kíváncsian várom az őszi bemutatót, de önértékénél fogva is részvételi alkotásnak éltem meg a közös délutánt.
Szintén a fesztivál keretében vettem részt az UCCU roma-tematikájú sétáján továbbra is a „nyóckerben”, amely a DePART társulat (Decentralized Practices of Active Rememberance and Theatricalization) köztéri emlékművébe torkollott a Mátyás téren. A bécsi-berlini-salzburgi és budapesti székhelyű alkotók (Jonas Baur, Cat Jugravu, Dominik Jellen és Szepes Anna) részvételi hanginstallációnak nevezték a kis agyagedényeken és a hozzájuk illesztett fémcsöveken keresztül a téren hallgatható történeteket, amelyeket egy levélíró workshop keretében írtak a résztvevők ismeretlen személynek, akinek a nevét az alkotóktól megkapták: egy, a budapesti Porajmos (roma holokauszt) során meggyilkolt embernek. Mindössze egy archívumból random kiválasztott név és egy dátum állt a rendelkezésükre a levél megírásához. A projektet előhívő ok éppen az volt, hogy ezenkívül Auschwitz roma áldozatainak emlékét nem őrzi semmi, a roma holokauszt ténye sem közismert. A cél: évi egy tiszteletkör helyett keressük meg saját életükben az emlékezés lehetőségét, egy múltbéli személy „emlék-őrzőjévé” válva. Erőteljes módja a közös emlékezésnek a kollektív archívum – ez a titokzatos kapcsolat ember és föld, múlt és jelen között –, amely formában a fenti, személyes levelek részletei elhangoztak a Mátyás-téren. Bár személyesen én itt is a workshopot érzem a projekt legerősebb részének. Mert ott kell mozgósítani a fantáziát, és számomra ebben, a képzelettel való munkában van ennek a projektnek a lényege. Hiszen az elfelejtett áldozatokkal már csak ezen az egyetlen módon létesíthetünk kapcsolatot: a képzelet, vagy fellengzősebben, a művészet segítségével.
Felnőtt színházba, kisgyerekkel?
Ennyi workshop után (és még nincs vége!) muszáj egy-két szót írni magáról a jelenségről. Független színházi területen a workshop lehet önálló forma, de még tipikusabb, hogy egy készülő előadás munkafázisait, kereső-kísérletező állapotát nyitják ki az alkotók a betévedő előtt. Így például májusban a STEREO10 Fesztivál, a Stereo Akt független formáció eseménysorozatán (amelyben más alkotóknak adtak lehetőséget, hogy a társulat új bázisának környezetére, a nyolcadik kerület ügyeire reflektáljanak alkotásaikban), illetve a Szikra Mozgalom május elsejei ünnepségén összesen négy további műhelymunkán is részt vettem (plusz kettőként nem számítom bele egy remek szociodráma-képzést a Közélet Iskolája szervezésében és az Emma Egyesület beszélgetését, mert ezek inkább oktatási-közösségi események voltak), és ezzel messze nem merítettem ki a lehetőségeket. A cégek és civilek világában is honos forma színházi területen részben az alkotók kizsigerelésének a tünete, hiszen a készülő produkciók részeredményeit kell ezeken keresztül láthatóvá tenniük. Nem engedhetik meg, hogy zárt körben, saját ritmusban dolgozzanak, ameddig csak szükséges (és itt kezd egymáshoz idomulni független és állami terület: kiderül, hogy a két szféra voltaképpen egy. Hiszen a függetlenek eredetileg azért váltak ki a kőszínházakból, hogy mentesüljenek az intézmény rigid ritmusától, amely ritmust azonban az egzisztenciális kiszolgáltatottság újrateremti).
Másrészről a workshop számomra mégis rendkívül izgalmas, mégpedig művészeti forma, amely vegyíti a színház kontextusáról való elméleti eszmecserét és a részvételi művészetet. Külön öröm, hogy mind a Stereo Feszten, mind a Jurányiban szakmai program helyett művészeti eseményként keretezték ezeket a műhelyeket. Valóban rengeteg lehetőséget tartogat ez a részvételi forma, amely még a konvenciókkal dolgozó színházi nevelési irányzatoknál is szabadabb (bár itt is megvannak a panelek, lásd nyitókör, reflexiós kör). És jóformán mindegyiken megismerkedhettem olyan emberekkel (is), akikről az volt a benyomásom, hogy egyébként nem engedhetik meg maguknak, vagy akár eszükbe sem jutna, hogy színházba járjanak.
Itt egyrészt az osztályszerkezetre gondolok, de az életmód más aspektusaira is. Májusban több program lehetővé tette (vagy tette volna, ha élek az opcióval), hogy családilag vegyek részt rajta, amit azért hangsúlyozok, mivel
a családbarát Magyarországon jellemző, hogy a gyerekek nincsenek jelen a belvárosban,
a kisgyerekes közösségi lét így a gyerekeknek szóló programok és (anyagi lehetőségektől függően) a babysitter közötti választásra redukálódik. (Ahogy azt a budaörsi Beszélnünk kell Kevinről című előadásban, ebben az anyai szeretet mítoszával leszámoló pszichothrillerben hallottam szintén májusban a tömeggyilkos anyja szerepében Pelsőczy Rékával: jelentkezzen, aki képes egy jóízűt beszélgetni úgy, hogy egy öt év alatti is jelen van a szobában). Innen nézve nekem nagyon jól esett látni, hogy a Szikra Mozgalom május elsejét ünneplő, alapvetően felnőtteknek szóló eseményén például vártak gyerekeket. Ha kicsit nagyobb lenne a miénk, családilag is mehettünk volna a színházrendező-dramaturg Kelemen Kristóf és a drámainstruktor Török Tímea közös műhelyére, amelyen a közönség ettől függetlenül is jó értelemben vegyes volt. Akadtak baloldali szempontból rendkívül képzett fiatal felnőttek és a környékről odasodródott, változó életkorú és társadalmi hátterű emberek, akikkel az ingyenes műhely keretében közösen beszélgettünk, és megpróbáltuk újraképzelni – és vázlatosan elő is adni –, milyen volna egy ütős állami ünnepség a dolgozók napján. Kiderült, hogy az alkotópár egy készülő performatív emlékmű előtanulmányaiként szervez workshopokat „politika és performativitás” témában, és ezt nyitották meg május 1. alkalmából a szélesebb nagyérdemű előtt. Nem csak maguk a feladatok, de a nem homogén közösséggel folytatott beszélgetés is emlékezetes volt.
A Jurányi CSET FESZT-je is alapvetően felnőtteknek szólt, de a hónap egyik legradikálisabb színházi gesztusának tartom, hogy bizonyos programjai gyerekek számára is nyitottak voltak. A tavalyi Anyacsak1 Fesztivál folytatásaként a CSET FESZT már kormányzatilag támogatott jelszavak, így a „család-egyén-társadalom” köré épült, de persze csak a jelszavak szintjén:
erre a trükközésre kényszerül ma mindenki, aki értelmes célokra szeretne felhasználni pályázati pénzeket.
A magyar program előadásait (források hiányában) a jelenlegi budapesti repertoár tematikusan kapcsolódó részéből válogatták. (Személyesen hiányoltam néhány előadást: így például a KV társulat Tulipánját, amelyben Urbanovits Krisztina és Száger Zsuzsanna felnőtt gyerekeik életét túlzottan is egyengetni próbáló anyaszerepben láthatóak egy remek bohózatban, az egyikük lányát játszó Csábi Annával.)
Szélesebb értelemben rendszerkritikusnak csak a CSET külföldi programját nevezném, mert kurátori szemléletében reflektált azok szükségleteire, akikről és akiknek a fesztivál ténylegesen szólt. A hónap fénypontja volt számomra az „Y Parents / Láthatatlan közönség” című workshop. A „láthatatlan” itt arra vonatkozik, hogy a két alkotó, Marika Smreková és Lenka Jabůrková megpróbáltak belehelyezkedni olyan sorsokba, akik élethelyzetük okán nem jutnak el kulturális programokra (például mert idős szüleik vagy kis gyerekeik vannak, esetleg otthonápolók), és amely korlátokba voltaképpen csak az gondol bele, aki ilyen helyzetbe kerül. Aki járt a Cökxpon Ambient pihenőhelyén a régi Sziget Fesztiválon, vagy a Tilos Maraton kendőkkel árnyékosított „csill” szekcióján, az el tudja képzelni a teret, amely a Jurányi kertjében fogadott, és amely a kötelező infantilizmus nélkül tette magát vonzóvá a legkisebbek és szüleik számára egyaránt. Itt arról gondolkodtunk, hogyan lehetne olyan eseményeket létrehozni, amelyeken nem szeparálják a kisgyerekes szülőket a kulturális élet felnőtt szegmensétől. Mert ebben ma az IKEA érdekeltebbnek bizonyul, mint a Nemzeti Színház.
Hamar kiderült, hogy minden mindennel összefügg, mert amikor például a város központjában képzelünk el kerítés nélküli játszóteret, hogy a kisgyerekesek ne szoruljanak ki a perifériára, akkor szintén fontos, hogy ne legyenek autók a környéken. Épp májusban, amikor zajlik Budapesten a vita az autók kitiltásáról, tisztában vagyok vele, hogy a központban egy autómentes övezet nem okvetlen népszerű ötlet, bár személy szerint szívesen mozdulnék egy zöldebb és gyerekekkel telibb város irányába. De az is lehet, hogy a terek helyett a mentalitást kéne megváltoztatni, kezdve azzal, ami szerintem tényleg nem kerül sokba, hogy a workshopon végig részt vett egy nagyon kedves babysitter.
A CSET FESZT külföldi programjából még egy program kap ebben a cikkben külön bekezdést, ez a brit Helen Seedling-féle Palánta, éspedig helyszínválasztása miatt. A Mammut II-ben felállított üvegigluba bárki betérhetett és ingyenesen meghallgathatta a negyedórás hanganyagot a tudatos gyerektelenségről. Magát a szöveget nem tartom különösebben említésreméltónak, de ha másban nem, a helyszínválasztásban nagyon is van potenciál. És nem csak azért, mert közben a gyerekem is elvolt az elszórt kacatokkal, hanem mert a Palántát az éppen (iskola helyett) ott lógó srácok is kipróbálták. Ahogy Szakács Zsuzsi, a Jurányi munkatársa fogalmazott: ők aznap biztos nem mentek volna színházba.
A program egy része mondjuk itt sem volt gyerekbarát. A román Matern, Alice Monica Marinescu előadása az anyasághoz kapcsolódó elvárásokat gondolta újra. A színpadra vitt aktivizmus üzenetei élethelyzetemből adódóan nagyrészt ismerősek voltak az anyasághoz kapcsolódó közhelyek ironikus kiforgatásával, a „nem dolgozó anya” elvárásával és ennek összes anyagi lehetetlenségével (itt a román családtámogatási rendszer kritikájával kiegészülve). Nem egy gondolat lelkesített, ahogy Facebook-csoportokban is lelkesít, amikor ilyesmivel találkozom, ezért megbocsátóan regisztráltam, hogy ismétlődő dramaturgiájával, szóközpontúságával színházi értelemben kevésbé hatott rám Oana Rusu és Alice Monica Marinescu (sejthetően) személyes indíttatású előadása.
Szintén a leírásban megosztott személyességgel tudtam menni a szerintem legszebb hangú magyar színész (a hangjára az előadásban is többször utalnak), Szalontay Tünde one-(wo)man-show-ján.
A Született Wágner Emese Szalontay Tünde saját örökbefogadás-története.
A személyesség mint eszköz kurrens portéka a kortárs színházban. Alapvetően két utat látok a megközelítési módok közt: vannak, akik háttérinformációként osztják meg a nézővel, hogy a látottaknak van valós háttere, de az előadásból ez nem derül ki, ilyesformán a személyes dimenziónak nincsenek színházi következményei. Szalontay Tünde történetét csak megrendülve lehet hallgatni, de az előadás, amely készült belőle, számomra színházként valaki más mesebeli története volt.
Havi Trafó
A másik „személyes” performansz májusban a Trafó számomra régóta várt „kétestés” produkciója, Háda Fruzsinától a Budapest-Záhony (a magyar színházapokalipszis jellegzetes tünete az összesen egy, legfeljebb két estére rengeteg munkával összetákolt előadások tömege). Színészként is nagyon kedvelem Háda Fruzsinát, de szólóestjét azért is vártam, mert ez az első „saját”. Öntudatra ébredő alkotók, nagyrészt színészek lépnek mostanában a személyesből fogalmazó egyszemélyes estek útjára. Többnyire velem egyébként egyidős emberek, mint a tavalyi Halász Péter-díjas Göndör László vagy Háda Fruzsina, akik önrendelkezésük határait, saját magukat is keresik produkcióikban. A Budapest-Záhony valahol a két előbb említett trend között mozog, ami a személyességet illeti, és egyelőre úgy érzem, kereső fázisban van, számos nagy találattal.
Egy Záhony nevű, a szlovák határ melletti településről szól humorosan és érzelmesen, történelmi távlatokban és személyesen. A legmeghatóbb mégis az volt, hogy mennyien jöttek záhonyiak a Trafóba (ugyan mikor voltak ennyien Szatmárból a Liliom utcában?), hogy megnézzék a volt helyi polgármester lányát, valakit, aki más pártot támogat, mint a szülei, aki ironikusan vall relatív kedvezményezett helyzetéről, protekcióról, „vidékiségről”, és ironikusan kezeli ezt a személyes műfajt, amelyhez speciális és szokatlan születési adottságok szükségesek. Továbbá okosan vonja be közönségét.
A másik fiatal szerző, akit ebben a hónapban a Trafóban láthattam, egyenesen a nagyszínpadon debütált: Dézsi Fruzsina A helyzet ura című művét Polgár Csaba állította színpadra a Stúdió K színészeivel. Nem sűrűn kap fiatal szerző nagyszínpadi lehetőséget, nagyon fontos, hogy a Trafóban a nagy nevek mellett jelenleg erre is van lehetőség, de A helyzet ura abból a szempontból is tünetértékű, hogy mostanában ezt a lehetőséget mindenki ott kapja meg, ahol tudja. A Trafó legfőbb sajátossága és értéke, sajátos intézményes profilja sérül, amikor teljesen nem odavaló esztétikájú előadások kerülnek a műsorára. (És éppen fordítva: tartottam tőle, hogy Hajdu Szabolcsnak se lesz köze a Radnóti Színházhoz, de a Legközelebbi emberben, amit szintén májusban láttam, éppen annak a középosztálynak a figyelmes és szellemes tanulmányozása zajlik, amelyik a budapesti művészszínházakat látogatja.)
Borzasztóan fontosnak tartom a Trafó külföldi vendégprodukcióit, és mindig szívesen nézem ezeket, ha már utazni mostanság kevésbé van esélyem. Májusban a francia Baro d’evel társulat Là című újcirkuszát láttam itt, amelyben szerepelt egy varjú, bár az újcirkuszban az élő állat máskor tiltólistás. Hivatalosan nem is illene ezt helyeselnem, de nagy örömömre szolgált. Még ha az összművészeti produkció – nem egy zenei vagy akrobatikus, lenyűgöző vonása ellenére – utólag el is halványult bennem.
A másik extra élvezeti érték a színikritikusnak a kortárs tánc, a magyar előadóművészeti szféra pillanatnyilag legprogresszívebb ágazata. Májusban két táncelőadásra is eljutottam a Trafóban, mindkettőt ugyanaz a koreográfus jegyzi, de az egyiket a cikk végére hagyom (nem ok nélkül). A másik a Titán, amire szerencsémre elhurcoltak. Az első felvonásáról most ne essék szó, ellenben a második, a Flash. Egy negyvenöt perces etűd, amelyben Hód Adrienn koreográfus fiatal táncosokkal dolgozott, akik a legkülönbözőbb profi irányzatok alap egységeit mutatták be, balettet, rúdtáncot, jazzbalettet ismételgettek már-már a paródiába hajló tempóban és ismétlésszámban, mígnem saját maguk húsdarabként kezeléséből, a néző tekintetének való megfelelésből eljutottak egy kölcsönösen felszabadító színpadi létezésig.
Fenntarthatóság helyett tűzijáték
Nem könnyű, de muszáj ezen a ponton valamit mondani a Színházi Olimpiáról is. Ahogy a tűzijáték a tékozlás szimbólumává vált az elmúlt évek COVID és háború sújtotta légkörében, úgy az Olimpia magyarországi megrendezése is, aminek végül nálunk csak a színházi formája valósult meg. Valamilyen értelemben erre is használandó a „tékozló” jelző még akkor is, ha például vidéki és nem vidéki bábszínházak vagy épp a Jurányi is ebből a pénzből csináltak minőségi programot.
Mert három hónap programdömpingje után most a semmi következik mindazoknak, akik nem talpnyalók.
Mindenesetre beszédes, hogy míg végre Castelluccit és Complicitét nézhettünk (foghíjas volt a Nemzeti nézőtere sajnos, a kedvezményes jegyek ellenére, miközben a színházjegyek máshol lassan megfizethetetlenek), addig most ment utoljára a Tünet Együttes Nothing personal című előadása, mielőtt júniusban megszűnik a társulat. Ki lehetne játszani ezt a kettősséget, de hát Szabó Réka elmondta, ők nem ezért fejezik be, bár mondjuk inkább, hogy nem közvetlenül ezért. Húsz év mindenesetre szép kornak is mondható egy társulat életében. Az utolsó bemutató – a Nothing personal – nekem vegyes élmény volt: Peer Krisztián önreflexív acting out-etűdjei önmagukban álló, tökéletes stand upok, pontos, tabu-döntő helyzetelemzéssel a színházi állapotokról (például: „nem marad idő az inputra, folyamatosan termelni kell az output-ot”). Szász Dániel páncélparódiája, Szabó Réka fehér ruhás királylánya velem maradnak mint búcsúképek. De én korábbi dolgaikról szeretnék a Tünetre emlékezni.
A Színházi Olimpia átláthatatlanul hatalmas hálójából most csak a Nemzeti Színház fesztiváljáról, a MITEM három májusi előadásáról szeretnék beszélni. Ami összeköti Dimitrisz Papaioannou, a Complicité és Romeo Castellucci előadásait (tű ez a három előadás az Olimpia szénakazalban), az a monumentalitás, a teatralitás és az, hogy sztárrendezőkről van szó. Mégsem gondolom, hogy pénzpocsékolás volna világhírű rendezőket idehívni, és akkor is ezt gondolom, ha Papaioannou „slagszínháza” (INK) számomra nem volt több, mint esztétikus vízpocsékolás hatvan percben. Mert ha ezt gondolnám, aligha foglalkoznék színházzal, hiszen ők ennek a (ma már csak egy szűk kört elérő) kulturális területnek a nagy nevei.
Sőt, a brit Complicité regényadaptációja (Hajtsad ekédet a holtak csontjain át, a Nobel-díjas Olga Tokarczuk regényéből, Simon McBurney rendezése), tíz éve fontos előadás lett volna, és mint britek, váratlan vendégek a keleti érdeklődéséről (és még inkább kiismerhetetlen válogatási szempontjairól) ismert MITEM-en. Pedig ez egy krimi, „sima” történetmesélős színház, amelyben a nagyszerű Kathryn Hunter szinte végig egy mikrofon elől beszél hozzánk angolul. De egyrészt lebilincselő a színpadi jelenléte, másrészt forradalmi hevülettel tölt el maga a történet, amely szerint egy öregasszony bosszút áll kutyája gyilkosain. Megöli őket, és ellentétben Raszkolnyikovval, neki nincs bűntudata. Ember és állat cserél itt magától értetődően helyet a megszokott hierarchiával ellentétben, és mindezt valami végtelen derűvel és magától értetődően, amit az életben ilyen direkt formában nyilván nem kívánok magunknak, már ami a gyilkosságot illeti, de hát éppen erre való a színpad.
A május – de azt is mondhatnám, hogy az elmúlt néhány év – legnagyobb hazai színházszakmai eseménye a világhírű Romeo Castellucci vendégjátéka, ezt hagytam (majdnem) utoljára. Úgy értve, hogy miközben a legtöbb májusi eseményre láthatóan lasszóval kellett fogni a nézőket, itt felvonult a teljes színházi szakma apraja-nagyja. Nem gondolom, hogy ez baj. Az már elgondolkodtatóbb, hogy miért csak ők. Mármint miért csak a szakma volt ott, de rögtön hozzáteszem, hogy nem csak Magyarországon gond, hogy egy szűk rétegé a színház (ami ebből magyar jelenség, az az, hogy ha már finanszírozzuk a Déryné Programot, amely program keretében ma előadások utazhatnak országszerte, abból a pénzből bőven beleférne a KÁVA és a Kerekasztal támogatása is, amely társulatok ezt a munkát évtizedek óta közszolgálati feladatot ellátva végzik. Csak hát teljességgel más társadalomszemléletben, a nézőnek is ágenciát kínálva).
„A gyerekek azt választották, inkább megcsinálják, amit a király kér, akármi is az igazság"
A maga eszközeivel a magyar demokrácia életben tartásán dolgozik a részvételi színház egyik legnevesebb hazai képviselője, a már több mint huszonöt éves Káva Kulturális Műhely, amelyről szombaton dokumentumfilmet mutat be a hvg360. Arról beszélgettünk a társulat vezetőjével, Takács Gáborral, milyenek a mai gyerekek, állami feladatot vállalnak-e át, amikor velük foglalkoznak, és mit üzen nekik a kormány.
Ami pedig magát Castelluccit, a BROS című előadást illeti, bár a legdominánsabb hozzám is eljutott vélemény szerint az előadás tömény giccs volt (fair enough), bevallom, hatásvadász lelkem magával ragadta. Igaz, hogy voltak, elsősorban felmutatott, bekeretezett fotók (egy majom, egy lány, egy kacsaláb stb.), amelyeket nézve én is fogtam a fejem. Figyeltem, ahogy korábbi Castellucci-előadások motívumai keverednek a színpadon a hanghatásokkal, két élő kutyával, a végén pedig egy fehér ruhás gyerekkel, hatás hatás hátán, és hatott is. Amerikai rendőrök masíroztak a színpadon, az ígéret szerint civilek, valójában részben kortárs táncosok, Gyergye Krisztián is köztük volt, akik a fülükben mikroporttal üzent utasításokat teljesítették, mint egy előre megkoreografált Milgram-kísérletben. A parancsteljesítés ennyiben előre kódolt volt, nem okozott meglepetést. Ugyanakkor, ahogy Castelluccinál mindig, az erőszak, a gumibottal püfölt áldozatok most sem naturalista módon lettek megmutatva, hanem mindvégig ott volt a keret, hogy ez csak színház. És mégis volt ebben a képszínházban, az erőszak kicsit közhelyes ábrázolásában valami egzisztenciális, valami, amivel én a mindennapjaimban biztosan nem szoktam, mert nem akarok szembesülni. Messze volt ez Az arc fogalma Isten fiában című Castellucci-előadástól, amit persze, hogy a Trafóban láttam, és amely az öregedő testről és a halálról beszélt egy gigantikus, sírásba hajló bohóctréfa formájában. De most, a Nemzetiben volt abban valami megrázó, hogy a túltermelés, amely a végső pusztulás felé tolja a világot és a színházi világunkat is, és amelynek ez a drága produkció is a része, akár az erőszak, amely a hely szelleméből is áradt (Nemzeti Színház), az mind ott volt a színpadon. Mintha egyetlen, az ember tudatalattijából feltörő ordítás lett volna, „bevégeztetett.” Reszkessünk, szerintem.
Eredetileg ezzel a végszóval akartam befejezni. De a hónap számomra legkiemelkedőbb estéje ekkor még váratott magára. Május végén volt a HODWORKS és az ArtMenők estje a Trafóban, a nemzetközi hírű koreográfus, Hód Adrienn közös munkája az Artman Down szindrómás, mozgássérült és autista táncosaival. Itt csatolnék vissza a cikk korábbi pontjára: az Idol pont azért lenyűgöző, amit a hónap másik kiemelkedő eseményén, az Y Parents-en tanultam a Jurányiban. Csak itt nem felnőttek és gyerekek, hanem a sérült és nem sérült táncosok dolgoztak együtt, mégpedig egyáltalán nem veszélytelenül, egyszer majdnem fel is borult egy tolókocsi (végül nem). A határokig mentek, közben még a „kelj fel és járj” is megtörtént (Tóth Károly). De a cél nem az volt, hogy ugyanolyan előadás szülessen, mintha a táncosok egy része nem ülne tolókocsiban. Senki nem akart úgy tenni, mintha itt mindenki ugyanolyan esélyekkel indulna egy balett-piruetthez. Az viszont már cél, hogy abból, amit nem tudásnak vélünk, hogy lesz a személyesség és a megismételhetetlen egyediség záloga. És ha így állunk hozzá, akkor lehetséges a közös tánc. Giccses vagy sem, amikor az ember ilyet lát, mégiscsak elfogja a remény, még ha – mielőtt túlontúl meghatódnánk – azóta meg is tudhattuk, hogy az Artmannek is nulla forint jutott a színházi többlettámogatásokból. Mondhatjuk, hogy ez előre vetíti a jövőt. De mondhatjuk azt is, amit Kelemen Patrik koreográfus felelt a kérdésre, hogy milyen legyen ma Magyarországon a kortárs művészet:
Mint a pitypang, ami átüti a betont. Mert átüti a betont.
Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
