„Rögtön lehet érezni, ha egy nézőnek nagyon személyessé válik egy gondolat” – a Trojka kulisszái mögött
Bő tíz éve működik a hazai színházi élet egyik legkülönlegesebb és legkülönösebb társulata, a Trojka. Csináld magad-működésről, "bálnatestként" együtt mozduló közönségről, az intim hangulatú előadásokról, emberi kapcsolatokon átszűrt társadalmi kérdésekről, tudatosságról és kényszerekről beszélgettünk a Trojka Színházi Társulás alapító-rendezőjével, Soós Attilával.
hvg.hu: Délutánra beszéltük meg ezt az interjút, ha jól gondolom azért, mert a színházi munkái mellett van civil foglalkozása is.
Soós Attila: A Csillagház Gyógypedagógiai Általános Iskola nyolcadik osztályában vagyok gyógypedagógus-asszisztens.
hvg.hu: Tanulta ezt, vagy képezte magát ebbe az irányba?
S. A.: Nem. Egyik sem.
hvg.hu: Kényszer ez vagy valamilyen elkötelezettség? És mennyire nehéz úgy színházat csinálni, hogy az embernek van egy nyolcórás munkája?
S. A.: Ez a helyzet a járvány után alakult ki. A Covid kényszerített olyan helyzetbe, ami leválik a szakmáról. Azon kellett teljesen puritán módon elgondolkodnom, tükörbe nézve, hogy mi az a munka, amit el tudok végezni, ami nem színház. Hogy mire vagyok képes. Korábban gyermekfelügyelőként dolgoztam két és fél évet, azután jött ez. Amikor gyermekfelügyelőként dolgoztam, akkor a nappali és az éjszakai műszakok váltakozásában voltak a színházi próbák. Ott az alvásidőmmel orosz ruletteztem. Tizenkét órás műszakrendekben dolgoztam, napi két óra volt az utazás, a maradék idő fordítódott a színházi munkavégzésre.
hvg.hu: Nem színházi embernek indult, bölcsésztanulmányokat kezdett a középiskola után. Mi vonzotta oda, és végül miért nem maradt azon a pályán?
S. A.: A magyar és az egyetemes irodalom, és a magyar nyelvtan szeretete hajtott ebbe az irányba, nem is nagyon gondolkodtam a továbbiakon praktikusan, hanem ebben a hajtásban voltam. Azonban kevésnek éreztem azt, amit az irodalomtól kapok, de nem tudtam megfogalmazni, hogy mi hiányzik.
hvg.hu: És most már meg tudja?
S. A.: Hát, a megvalósítás!
hvg.hu: Ekkor jött a Színház és Filmművészeti Egyetem.
S. A.: Egy olyan szak indult el, ami nagyon-nagyon felkeltette az érdeklődésemet. A színházrendezői szakon belül a fizikai színházi koreográfus szakirány.
hvg.hu: Az mi is pontosan?
S. A.: A fizikai színház fogalmát úgy tudom elmondani, ahogy azt megtapasztaltam, illetve ahogy a mestereimtől tanultam. Ez a gesztus használata tartalmi jelentéssel, az absztrakt tánc használata tartalmi jelentéssel, illetve a szöveg teljes képi megfogalmazása.
hvg.hu: Tíz éve végzett a Színművészetin, bő tíz éve létezik a Trojka Társulat. Dolgozott valaha egyébként „rendszerjelleggel” kőszínházban?
S. A.: Voltak olyan alkalmi felkérések, amelynek eleget tettem. Voltam táncdramaturg – Tókos Attila és ifj. Zsuráfszky Zoltán csináltak olyan duókat, amikben én voltam a „külső szem”, valamint Egyed Bea és Újvári Milán Radio Balett nevű formációjával is dolgoztam több produkció erejéig. Ezeket nagyon élveztem, mert másfajta felelősséggel járt, más megközelítést jelentett. Dolgoztam koreográfusként Geréb Zsófia rendezővel a Poppea megkoronázása című operán, ami nagyon megtisztelő volt. Még a főiskola alatt Bereczki Csilla rendezéseiben is voltam koreográfus. Ez utóbbiból szakmai és emberi barátság lett.
hvg.hu: Opció volt egyáltalán, hogy betagozódik a kőszínházi világba?
S. A.: Nekem azt kellett eldöntenem, hogy beleállok-e abba, amit 2013-ban, a diplomarendezésemkor fantázianévvel illetünk, vagy az csak egy pár alkalomra szóló együttlét ugyanazokkal vagy megközelítőleg ugyanazokkal a színművészekkel, de abból nem lesz társulás vagy akár társulat. Én ebbe akkor beleálltam. Nagyon-nagyon akartam. A mesterem és osztályvezető tanárom, Horváth Csaba akkor azt mondta, hogy a legnehezebb utat választottam. Úgy érzem, nem tévedett.
hvg.hu: Azért matatok itt kőszínház-nem kőszínház kérdés körül, mert mintha az alapállás, az állítás, amit a Trojka elfoglal és tesz, az nagyon más volna, mint egy kőszínházé.
S. A.: Valaminek a megszületéséről beszélünk, a megszületésének a formájáról, a formájának a kényszervilágáról, és kényszervilágban megszületett lehetőségről. Azt, hogy nem kudarcnak élem meg ezt a kényszervilágot, hanem lehetőségnek. Ez olyan meghatározó akarattal és töltettel látja el a kényszert, hogy a kényszer átalakul egy új formává. Ez történt valójában. Amit mi többek közt tanultunk, amire vágytunk, az a varázslat. Varázslás alatt azt értem, amit egy előadás mögött csinálok, a fényekkel, a hangokkal, a díszletekkel, az effektusokkal a fekete térben. Az atmoszféra-teremtés. Ez tud hiányozni az embernek. Én próbálkoztam azzal is, hogy képes-e ez a kis társulat kőszínházzal együttműködve dolgozni. Ilyen volt például Heinrich von Kleist O. márkiné című elbeszélésnek színpadi adaptációja a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház kamaratermében. Ezek a lehetőségek azonban egy-egy alkalomra szóltak, és vándor jelleggel tereket kellett találnom az adott rendezői ötletek és darabok megvalósulásának.
hvg.hu: Akár egy polgári lakásbelsőben, akár egy pőre pincében látunk Trojka-darabot, jól kiválasztottnak tűnik a tér. Néha ugyanakkor az az érzésem, hogy vagányan akár ide a közeli parkba is lerakhatnánk a társulást, akkor is működne. Mennyi itt a tudatosság, mennyi a kényszer?
S. A.: A helyszínválasztás sosem véletlen. Ugyanakkor nagyon vágyunk arra, hogy legyen egy olyan hely, amit mi alakítunk át olyan terekké, amit én belül látok. Belakni különböző tereket expresszív, de figyelni kell, hogy mikor fogy el az expresszivitás hajtóereje. És amikor fogy, akkor oda kell figyelni arra – most magammal beszélgetek –, hogyan lehet váltani, megtartva azokat az embereket, akik évek óta vagányan és expresszíven, valóban változatos helyeken hoznak egy nagyon intenzív történetmesélést.
hvg.hu: A Trojka-előadások meglehetősen eszköztelenek. A színész és a színészi játék van előtérben. Viszont mindig van zene. Elvis, Vivaldi, Michael Jackson.
S. A.: Nem szeretem, ha kellékháború van, mert akkor azt fogom nézni, hogy – némi száraz humorral hadd éljek – milyen nagyszerű kellékek vannak a színészek ellen, és azt fogom koreografálni. Nagyon szeretem, ha egy darabban olyan bámulatos történet van, amiben eszköztelenül tudok eljárni. De eszközöknek lehet mélyebb jelentési szintje is, és akkor akár külön le is gyártatok egy-egy kelléket. Ami a zenét illeti, van egy kérdés: mi az erősebb: a kép, a zene vagy a szöveg?
hvg.hu: Válaszolnom kell rá?
S. A.: Én örömmel válaszolok. Szerintem a zene. Amikor szövegre képet alkotunk, és arra rákerül a zene, akkor az – teljes képzavarral – egy hármas házasítás. Azt szeretném, hogy ezek összeolvadjanak, de az egész koronája mindig a zene. Mert belénk ég.
hvg.hu: Hogy lehet ezt a társulatot működtetni? Hogy lehet csinálni? Szerelemből? Mekkora energia ezt a do it yourself-működést fenntartani éveken át?
S. A.: Két helyzetben tudja az ember felismerni azt, hogy mekkora erőfeszítés valami: amikor rengeteg ereje van, és amikor fogytán az ereje. Ebben a két szélsőséges pozícióban látja meg, hogy mi az, amije van, és mi az, amit elveszíthet. Így tudok erre válaszolni, mert önmagában nem tudom, hol van ennek az erőnek a gyökere. Ez az életemet tekintve egyébként aggasztó – mármint, hogy nem tudom, honnan jön ez az erő. Alkotóként egyébként szakmai változásban, átalakulásban vagyok – ez részben a meglévő struktúrában történő működést érinti, másrészt el kell számolnom magam felé, hogy a hosszú éveken át tartó munka hol tart most. Érzek magamban egy olyan felelősségvállalást, aminek nem találom a formáját, de tudom, hogy képes vagyok rá, és a meglévő forma nem megfelelő arra, hogy ezt meg tudjam mutatni.
hvg.hu: Mennyi idő és erőfeszítés összehozni egy-egy előadást?
S. A.: Egy személyes vallomással kezdem: nekem realizálnom kell azt, hogy az általam beletett idő és energia az nem arányos azzal, ami történik, hanem mérhetetlenül több annál. Hogyha ezt időközben elfelejtem, vagy időközben olyan élethelyzetek alakulnak ki, amelyek miatt ez aránytalanná válik, akkor bajba kerülök. És akkor el tud veszni az erő. És akkor még nagyobb baj van. Ha eltévedek, oda kell visszatalálnom, amit alapállításként mondtam, az aránytalanul sok időhöz és energiához – ha elkezdek arányokat keresni, akkor az egész összedől. Úgy is tudok fogalmazni, hogy azt nem tudom, ezt meddig lehet így csinálni.
hvg.hu: Hol próbál egy társulat, aminek nincs játszóhelye?
S. A.: A Covid előtti időszakban volt egy anyahelyünk, a SÍN Központ, amiért nagyon mély hálát érzek. Én ott nevelkedtem. Az Anna Kareninát és a Cseresznyéskertet Nagy Dóra színművész magánlakásán próbáltuk. Egy aktuálisabb válasz, hogy az adott térben próbálunk, ahol bemutatásra kerül a darab. A Dogville – a menedék című darab esetében Balassa Eszter dramaturggal közösen a szövegkönyvet kifejezetten már az előadás terének – a Teatro di Fragola pincéje – ismeretében szerkesztettük.
hvg.hu: Abban a bő tíz évben, amióta a Trojka működik, hogyan változott a független társulatok helyzete Magyarországon?
S. A.: Attól függ, hogy félelemmel, nem-törődömséggel, együttérzéssel, tapintattal, vagy objektíven szemlélem. A legegyszerűbb érzés, ami napi szinten bennem van, az a félelem. Valószínűleg ez valami életösztönszerűség. A félelem azt mondatja velem, hogy addig csinálom, amíg élek. A tudásom azt mondatja velem, hogy mindenre nyitott vagyok, amit látok. Akkor is, ha fáj. A tapintatom azt mondja, hogy talán egy nagyon zárkózott ember vagyok, aki nem eléggé nyitja ki a száját, ott, ahol meg tudná fogalmazni a gondolatait.
hvg.hu: Azt mondta valahol, hogy az egyik darab szüli a másikat. Mit jelent ez?
S. A.: Ez egy nagyon kedves kabala-gondolat. Akkor lép életbe, amikor az ember önmagával őszinte, és önmagával szemben annyira direkt, hogy nem fecsérli el az idejét, magyarán mondva, teljes mértékben az alkotásnak él. Az éppen aktuális próbafolyamatban meglátom a következő, már a fejemben lévő darabötlet megvalósulásának képi és zenei világát, hangulatát. Olyan ez, mint egy ajándék. És teljesen ösztönös.
hvg.hu: Hogyan választ darabot?
S. A.: A Covid óta a darabválasztásaim a fejemben történnek, nem a szívemben. Sokkal tudatosabbak, és kevésbé rólam szólnak. Vannak különleges helyzetek is. A Minden tekintetben című darabunknak – ami John Cassavetes Arcok című filmjének adaptációja –, az alapmotivációja az volt, hogy a rendező, a film világára nem jellemző módon, állandó társulattal dolgozott, egyébként pedig kamaszkorom óta figyelemmel kísérem a munkásságát. Megkérdeztem Karafiáth Orsolyát, hogy kortárs szerzőként, az Arcokból kiindulva tudna-e írni egy adaptációt, ami a mostani kapcsolatainkról szól. És amikor erre Karafiáth Orsolya azt válaszolja, hogy őt most éppen ez foglalkoztatja, akkor az nagyon inspiráló. Nagy élmény, amikor egy ötlethez, ami benned egy asztalnál megfogalmazódott, egy másik ember örömmel kapcsolódik.
hvg.hu: Számos hazai színházi darabban jelenik meg így vagy úgy a napi politika – vagy legalábbis közéleti kérdések. Ez a Trojka darabjaira nem jellemző.
S. A.: Egyirányúan napi politikáról szóló vagy kizárólag közéleti témát feldolgozó előadást nem tudok megrendezni, mert nem értek az egzakt színpadi ábrázolásához. Az emberi kapcsolatokon átszűrt társadalmi problémák és közéleti kérdések, és az emberi kapcsolatokban kifejtett hatásaik
benne vannak az előadásainkban. A Dogville-ben a befogadás és kirekesztés szélsőséges megnyilvánulásai egy kisvárosi közösség életében, a Cseresznyéskertben a társadalmi osztályok felbomlása és átalakulása, az Anna Kareninában a női kiszolgáltatottság és annak társadalmi megítélése a házasság intézményében és a házasság felbomlásakor, a Minden tekintetben című darabban a kiégés hatása a párkapcsolatokra, távolságtartó magatartásaink a hétköznapokban.
hvg.hu: Terveznek valami olyat, ami egészen más ahhoz képest, amit eddig csináltak? Mondjuk gyerekdarabot.
S. A.: Érdekes, hogy ezt kérdezi, ugyanis a tavaly év végén a művészeti titkárunk asztalára került, a következő évadra vonatkozó első körös tervben szerepel egy gyerekelőadás. Sérült és fogyatékkal élő gyermekek számára készülő darabterv. Klasszikus mesével szeretnék foglalkozni, ez E.T.A. Hoffmann Az arany virágcserép című meséje.
hvg.hu: Korlátozott mennyiségű néző számára tudnak előadásokat tartani. Rossz érzés ez?
S. A.: Nem merem azt mondani, hogy rossz érzés, mert nincs jogom azt mondani, hogy nekem mi a rossz. Inkább az a kérdés, hogy miként és kiknek a segítségével tudok ezen változtatni. Egyébként nagyon jelen idejű kérdést tett fel, ma kell döntést hoznom a nézőszámok ügyében.
hvg.hu: Intim terekben zajlanak az előadások. Közel vannak a nézők és a színészek. Hogyan hat ez a helyzet az előadások dinamikájára? Milyen a Trojka-előadások közönségének összetétele?
S. A.: Megtisztelő, hogy nagyon sokféle korosztály jár az előadásainkra. Rögtön lehet érezni, ha egy nézőnek nagyon személyessé válik egy gondolat, és már az ő élete van. Ez olyan érzés egy színésznek, hogy most valamit rosszul csinál. Negatív energiákat érez, holott csak nagyon személyes energiákat érzékel.
hvg.hu: De ilyenkor nem azt érzi a színész, hogy valami történt, valamit megérintett a nézőben?
S. A.: Az már más. Ha a néző azt is meg tudja mutatni, hogy úristen, ezzel mit adtál, velem ez történt, azt már érzékeli. Létezik egy másfajta energia is, amikor a közönség egy testként mozdul, ezt egy belső kifejezéssel „bálnatestnek” szoktam nevezni. Kis térben katartikus. Tíz év alatt két este volt, amikor végig ez az érzésünk volt.
hvg.hu: Nézőként úgy látom, a Trojka-előadásoknak minden alkalommal tétje van. Nem láttam még „okésra lehozott” darabot önöktől. Ez hogyan fenntartható?
S. A.: Egy előadás mindig a személyesből indul ki. A személyes kezdés a saját belső feszültségem. A saját belső feszültségem koncentrációjától koncentrált valami. Ez azonban önmagában nem szakmai tartópillér, ez csak az én idegrendszerem. Az ember az évek alatt csodálatos munkatársak – ezt azt jelenti, hogy megmaradtak mellettem – segítségével éri el, hogy nem ez az alap, de valami ebből nélkülözhetetlen – a feszültség, a motor benne marad. Hívhatjuk ezt stabil energiaszintnek, aszkétizmusnak, meg precizitásnak, használhatunk mindenféle hasztalan fogalmat. A feszültség által van dinamikája, vagy ahogy ön fogalmazott, tétje annak, amit a nézőtől körülbelül három méterre csinál az adott színművész.
hvg.hu: Minden előadásuk úgy kezdődik, hogy mond egy rövid felvezető beszédet. Ez nem megszokott színházakban. Sőt, inkább egyedülálló.
S. A.: Azt éreztem, hogy szeretném megszólítani a nézőket, de nem csak a darabbal. Azt gondoltam, olyan kevesen vannak, hogy lehet velük beszélgetni. Kipróbáltam, aztán összenőtt valahogy az előadásokkal. A civil munkavégzésem miatt leadtam a szerepeimet, és időközben azt éreztem, hogy van valami hiány, amit szeretnék betölteni, de nem magamban, hanem a nézők felé szeretnék valamit exponálni. Néha ajánlok egy verset, néha megkérdezem, milyen könyvet olvasnak. Szeretek a dramaturgról vagy a szerzőről is beszélni, arról, hogy ki alkotta meg a szövegkönyvet, vagy a darab hátteréről pár szót szólni. Egyszerűen szeretek így beszélgetni. A Covid után egyébként is nagy igényem volt, hogy együtt legyünk, hogy beszéljünk egymással.
hvg.hu: A Trojka egy másik sajátossága, hogy onnantól, hogy a néző belép még csak nem is az előadás terébe, de már az adott előadásnak helyt adó intézménybe vagy ingatlanba, máris bekerül egy másik világba. Már az ajtónál úgy, olyan tónusban szólnak hozzá, hogy kikerül a köznapi térből. Ez koncepció?
S. A.: Igen, ez így van. Nekem erre nagy igényem van, és nagyon érzékeny vagyok rá. A néző által valósul meg az, amiért ott vagyok. Ha ennek az utolsó lépcsője, a befogadás nem történik meg, csak a játék, akkor azt én nem tudom önmagában minősíteni, mert csak önmagát fogja jelenteni. Nem csupán a játék, hanem a mi közös együttlétünk jelenti az estét.
hvg.hu: Mi az ön percepciója, hogyan látja a színházi szakma a Trojkát?
S. A.: Őszintén nem tudom.
hvg.hu: De érdekli egyébként?
S. A.: Persze, természetesen. Azt gondolom, hogy ez miattam van, én nem látom, én nem hallom ezeket a visszajelzéseket. De nagyon érdekelne, mert van egy végtelenített tanulási vágyam. A nézőktől, a másik oldalon lévő társamtól kapok folyamatos visszajelzést.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
