"Nem szabad megbízni senkiben" - négy emberből három így gondolkodik, míg a megkérdezettek 80 százaléka ért egyet azzal az állítással, hogy "az emberek alapvetően önzők, gonoszak és nem törődnek egymással" - derül ki az országos felméréseken alapuló Magyar lelkiállapot 2008 című tanulmánykötetből.

Pedig a társadalmi tőke (azaz hogy mennyire mernek bízni az emberek egymásban) óriási érték egy országban, számos közgazdász szerint azok a gazdaságok prosperálnak, ahol boldogok az emberek, illetve erős a bizalom. Mi itt sem vagyunk az élvonalban. A magyarországi társadalmi tőkét már Andorka Rudolf szociológus is vizsgálta az 1980-as évek közepén; a mutató már akkor is kifejezetten rossz volt nemzetközi összehasonlításban.

Országos bizalomhiány. Csak a család számít © Fazekas István

Kopp Mária, orvos-pszichológus, a SOTE Magatartástudományi Intézetének alapító igazgatója és munkatársai 1988-ban, 1995-ben, majd 2006-ban is olyan embereket kérdeztek meg, akik hozzájárultak a követéses vizsgálathoz. Az eredmények nem voltak túl biztatóak: 1988 és 1995 között tovább romlottak az amúgy is siralmas mutatók, 1995-2002 között viszont némi javulást tapasztaltak, majd 2006-ban egyenesen katasztrofális lett a bizalmi index. A 2002-es vizsgálatban a megkérdezettek mintegy fele, a 2006-os követéses kérdőívben már 70 százaléka válaszolta, hogy nem tud tervezni. Csak összehasonlításképpen: Svédországban például éppen fordított ez az arány. A két felmérés közti négy évben más anómiaváltozók - anómia: az a meggyőződés, hogy a társadalomban csak a szabályok és törvények megszegésével lehet eredményeket elérni - is romlottak: 2006-ban öt emberből négy mondta, hogy nincs miben higgyen, négyből három pedig nem igazodik el a jelenlegi viszonyok között. "A bizalomhiány a legsúlyosabb rákfenéje a magyar társadalomnak, mindannyiunk számára állandó stresszforrás, hogy ennyire negatívan látjuk a környezetünket" - fogalmazott Kopp, aki szerint az amerikai gazdaság titka pontosan abban rejlett, hogy nagyon erős volt az emberek közötti bizalom, ami most már ott is romlik.

Nemzetközi felmérések szerint a legmagasabb bizalmi értékekkel a skandináv országok büszkélkedhetnek: a norvégok 65 százaléka, a svédek 60 százaléka állítja, hogy a legtöbb emberben meg lehet bízni. A mindenkire kiterjedő bizalom azonban itthon hiánycikk, olyannyira, hogy szomszédainkat is beelőzve, nálunk a legmélyebb a bizalmi válság. Valamennyi európai ország közül mi vagyunk a legszorongóbbak, Kopp szerint ez azzal függ össze, hogy az emberek mennyire érzik úgy, hogy jogbiztonságban élnek. Erre az összefüggésre a múlt héten Magyarországon járt, kultúrákat összehasonlító vizsgálatai miatt a ma élő húsz legbefolyásosabb közgazdasági gondolkozó közé sorolt  Gert Hofstede professzor muttott rá: egy országban a bizonytalanságkerülés, a szorongó állapot a jogbiztonság hiányával van szoros kapcsolatban. "Ha megnézzük, itthon mennyire lassú és nehézkes egy bírósági eljárás, mennyire áttekinthetetlenek a törvények, rögtön kiderül, miért rossz a közérzetünk, s mi áll az általános lelkiállapotromlás mögött" - véli a kutató.

Nem bízunk senkiben, de azért szép számmal akad olyan magyar, aki így is boldog. A kutatók 1-től 10-ig terjedő skálán mérték, mennyire érzik magukat boldognak az emberek. Összességében az emberek 72 százaléka adott ötnél magasabb pontszámot erre a kérdésre: a férfiak 75, a nők 69 százaléka. Az életkor jelentősen befolyásolja a nőket abban, boldogok-e: 40 alatt több nő vallja magát boldognak, mint férfi, viszont a 40. és a 69. év között a nők sokkal kevésbé boldogok. A boldogság nagyban függ attól is, dolgozik-e a megkérdezett. A legboldogabbak a tanulók és a gyereküket nevelő kismamák, a közalkalmazottak pedig jobban érzik magukat, mint a vállalkozók. Természetesen befolyásolja a boldogságérzetet a vagyon, a társaság és a sportolás is, idős korban pedig nagy szerepe van a saját ingatlantulajdonnak.

Sehol nincs ekkora ellentét és feszültség az elvárt értékek és a megélt valóság között. Miközben nagyon jók az értékelvárásaink, szeretnénk normális világban élni, a valóságot nagyon negatívan éljük meg. Jó példa erre, hogy a magyarok közül értenek egyet a legtöbben azzal a kijelentéssel, hogy „nem lehet igazán boldog az ember, ha nincsen gyereke.” Ennek ellenére majdhogynem nálunk születik a legkevesebb gyermek, illetve jóval több gyereket szeretnénk, mint amennyi valójában megszületik. Csupán 3 százalék mondja azt, hogy nem szeretne gyereket, a többség kettőnél többet kíván. A legrosszabb helyzetben a magasabb végzettségű nők vannak, miközben a nyolc általánost, vagy annál kevesebbet végzettek körében megszületik a kívánt gyermek (vagy akár több is), a dolgozó, karrierjükre is figyelő nőknél igazi kockázatot jelent egy gyermek is. "A társadalom lassan a nők hobbijának tekinti, ha gyereket vállalnak" - bírál Kopp, aki szerint e hozzáállásnak meg is van a hozadáka. Miközben a szlovákoknak, a cseheknek, a lengyeleknek sikerült megállítaniuk a népességfogyást, nálunk tovább erősödik a negatív trend. „Korábban mondogattam, a magyar helyzet kezd hasonlítani az oroszhoz, de most már rosszabb.”

Rendkívül érdekes megállapítása a kutatásnak, hogy a magyar társadalom ugyanolyan mértékben individualista (a saját, illetve a család érdekeit a társadalmi érdekek elé helyező), mint az angolszász társadalmak. (Az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Hollandiában a legmagasabb ez az érték, s ezek mind olyan országok, amelyek jól teljesítenek.) Ez pozitív tulajdonság, nagyfokú kreativitást jelent, mindenkinek rengeteg ötlete van, ezzel magyarázható, hogy a rendszerváltás után sokan önálló vállalkozásba kezdtek: itthon tízszer több egyesület, alapítvány jött létre, mint bármelyik szomszédunknál; a csehek, lengyelek, szlovákok, németek sokkal kollektivistábbak. Ugyanakkor a többi individualista országban a közös társadalmi célok elfogadása nagyon erős, alacsony az anómia, erős a társadalmi tőke, a bizalom - míg mi jelenleg mindennek a hijjával vagyunk.

Nemzeti öntudat. A többség büszke arra, hogy magyar © Fazekas István

Egy individualista társadalomban is lehetnek közös célok, ám nálunk éppen ezek hiánya vezet el oda, hogy egymás ellen fordít az individualizmus. Mindezt megfejeljük azzal, hogy kirívó arányban (98 százalék) bizonytalanságkerülők vagyunk, nem szeretjük a kihívásokat. Kopp szerint azért lehet némi okunk az optimizmusra, hiszen volt már arra példa, hogy bizonyos célokért lelkesedünk, s készek vagyunk az együttműködésre, ha a helyzet megkívánja. Ilyen cél volt például a román forradalom idején a segítségnyújtás. De pillanatnyilag is számos cél érdekében foghatnánk össze. Először is, tegyünk azért, hogy megszülethessenek a kívánt gyermekek: ez kitörési pont lehetne, hiszen komoly igény a fiataloknál a családalapítás. A gazdasági krízisnek lehetne olyan hozadéka, hogy aki elveszíti az állását, vállalhasson gyereket; mindez biztonságot adhatna, s nem azt jelentené, amit eddig, hogy még nehezebb lesz a sorsa.

A nemzeti azonosságtudat fontos összetartó erő lehetne, a megkérdezettek 89 százaléka ugyanis büszke arra, hogy magyar, annak ellenére, hogy negatívan éli meg ezt a közösséget. Közös cél lehetne továbbá az is, hogy megelőzzük a magyar férfiak idő előtti halálozását. Ma csak 64 százaléknyi az esély arra, hogy egy férfi megéli a 65 évét; ez az arány az osztrákoknál 83, a svédeknél 88 százalék. Javítani kell ezeken a mutatókon, azért is, mert a magyarok számára az egészség a legfőbb érték. Ezt csak úgy érhetjük el, ha mindenkire egyformán odafigyelünk, ha kiépül egy olyan háló, ahol egyformán tudunk segíteni az alkoholistának vagy a munkanélkülinek.

Nehezen birkózunk meg a negatív életeseményekkel, így a korai halálozásokért leginkább a krónikus stresszállapot, illetve a depresszió okolható (a lakosság 20 százaléka szorulna kezelésre depressziós tünetei miatt), amelyek megnyilvánulhatnak kínzó gondolatokban, de munkaképtelenségben is.  „Nem szeretem, ha depressziósnak, szorongónak tituláljuk magunkat, de most nagyon illik ránk” - fogalmaz a szakember, hozzátéve: ilyenkor az ösztönös viselkedés kerül előtérbe, s nagy a veszélye a teljesen irracionális agresszivitásnak, aminek már tanúi is vagyunk.

Az is kívánatos lenne, ha nem a kiskapuk keresésében nyilvánulna meg az individualizmusunk. A magyarok 66 százaléka ugyanis úgy gondolja, nem lenne szabad adót csalni, ezzel szemben 84 százalék mondja azt, hogy „aki vinni akarja valamire, rákényszerül arra, hogy bizonyos szabályokat áthágjon”. Az emberekben megvolna az igény, hogy kövessék a szabályokat, ugyanakkor úgy látjuk, lehetetlen a mai adó- és járulékelvárásokat betartani.

Az adócsalás az egyetlen anómiamutató – már Andorka is leírta –, amely egészségvédőnek bizonyult, míg  minden más anómiamutató – például az, hogy nincs közös cél – krónikus stresszt eredményez. "Vizsgálataink is azt mutatták, hogy az adóelkerülés sokak számára a túlélés feltétele, noha a legsúlyosabb probléma, amit meg kellene oldani: ne országos játszma legyen a törvények alóli kibúvók megtalálása.”

Kopp szerint akkor van esélyünk pozitívabb jövőkép kialakítására, ha csökkenteni tudjuk a krónikus stresszt a közös társadalmi értékrend, a társadalmi tőke, a bizalom megerősítésével. A jelenlegi válság új esélyt is jelenthet, ha vannak közösségi célok, és sikerül megoldani a bizalmi válságot. Egy ország boldogsága függ a munkanélküliség, a válások és a vallásos emberek arányától, a bizalomtól, a civil szervezetek erősségétől, a politikusok megítélésétől. Valamennyi területen vannak teendőink.