„Korlátlanul fogyasztjuk a méregdrága vizsgálatokat”

HVG: A kórházak rendre olyan nagy tudású orvosi készülékeket vesznek meg, amelyeket az adott helyen nem tudnak kihasználni. Egy készülő tanulmányban erre a megállapításra jutott az orvostechnikai eszközök gyártóinak egy csoportja. Eddig úgy tűnt, éppen maguk igyekeznek minden potenciális vevőre a legnagyobb tudású, legdrágább masinájukat rásózni. Úgy értsük, önmérsékletet hirdetnek?

Z. Zs.: Igen, erről van szó. A kívülállók számára úgy tűnhet, az eszközforgalmazó azzal szakít nagyot, ha sikerül a vevőre tukmálnia a létező legdrágább, legnagyobb tudású szerkezetét – legyen az altatógép, CT, MRI, kórházi informatikai szoftver vagy bármi más. Valójában ezzel a saját és a többi piaci szereplő jövőbeli lehetőségét veszi el. Ha ugyanis a kórház a beszerzett eszközt nem képes megfelelően üzemeltetni, mert nincs a gép kapacitásának kihasználásához megfelelő számú beteg, vagy kilép a berendezéshez értő egyetlen orvos, akkor a gép fenntartásához máshonnan kell forrást be-, illetve elvonni. Az intézmények eladósodásának jelentős része abból származik, hogy nem az adott ellátási szintnek, betegszámnak, szakmai tudásnak megfelelő eszközöket szerzik be.

Életmentés. Töprengéssel? © Túry Gergely

A csúcstudású és -kapacitású berendezés egy egyetemi klinikán vagy megyei intézményben megfelelő helyen van, de egy kisvárosi kórházban pazarlás. Véleményünk szerint itthon az intézmények többségében az orvostechnikai géppark műszaki lehetőségeinek legfeljebb a harmadát használják ki. Éppen ezért a presztízsbeszerzés helyett több egyszerűbb, az adott hely szükségleteinek megfelelő eszköz kellene. Mindezek az anomáliák összefüggnek az orvos-technológus és kórháztervező mérnöki képzés drámai helyzetével. Ilyen szakemberek nélkül az intézmények reménytelenül kiszolgáltatott helyzetben vannak.

HVG: Ha sok intézménynél a gazdaságosság és a hosszú távú fenntarthatóság máig nem szempont a gépbeszerzéseknél, mivel gondolnák rávenni az egészségügy szereplőit, hogy ezentúl ésszerű döntéseket hozzanak?

Z. Zs.: Nincs csodaszerünk. Ésszerű gazdálkodási környezetet kell kialakítani, egymásra épülő lépések sorával. Először is a forráshiány okait kell elemezni. Ennek ismeretében lehet konszenzusos, az egészségügy egészére vonatkozó közép- és hosszú távú tervet készíteni, amely irányt mutat a napi döntésekben. Megkerülhetetlen annak meghatározása, hogy a különböző ellátási szintekhez – például az alapellátáshoz, a városi vagy a súlyponti kórházakhoz – milyen műszaki színvonal, felszereltség tartozzon. A mai komolytalan gumiszabályok, például a pénzügyi lehetőségek figyelmen kívül hagyásával megállapított működési minimumfeltételek helyett ésszerű, betartható és számon kérhető szabályozásra van szükség.

HVG: Ugye nem arra gondoltak, hogy központilag kellene meghatározni, melyik intézmény mit vehet?

Z. Zs.: De, lényegében erről van szó. Persze nem úgy kell érteni, hogy egy adott intézmény csak ezt vagy azt az eszközt veheti meg, de csak olyat szerezhessen be, amely megfelel az ellátási hierarchiában elfoglalt helyének. Például egy kistérségi járóbeteg-rendelőben nem lehet szükség olyan laborautomatára, amely egy nap alatt ezer minta vizsgálatára képes, miközben csak 40-50 betegük van.

HVG: Nehezen tudom elképzelni, hogy központi útmutatás pótolja az intézmények hiányzó költségérzékenységét, a valódi piaci viszonyokat. Márpedig a társadalom többsége a 300 forintos vizitdíj leszavazásával az „ingyenes”, nem piaci alapú egészségügy mellett tette le a voksát.

Zátrok Zsolt orvos, az Orvostechnikai Eszközök Gyártóinka és Forgarmazóinak Szövetsége szekcióvezetője

A pécsi orvosegyetemen 1991-ben szerzett diplomát, utána hat évig a nagyatádi kórház belgyógyászatán dolgozott. Amikor úgy érezte, elnyeli a kisvárosi intézmény feudális miliője, inkább a teljes szakítás mellett döntött, a barcsi bevásárlóközpont építését, majd üzemeltetését irányította. Három évvel később mégis visszatért az orvoslás közelébe. A műszerpiacra került, 2004 óta a Siemens résztulajdonában lévő német Dräger Medical magyarországi cégét vezeti. 2009 februárjában az Orvostechnikai Eszközök Gyártóinak és Forgalmazóinak Szövetségén belül megalakult képalkotó diagnosztikai, elektromedikai és információtechnológiai szekció vezetőjévé választották.

Z. Zs.: Az ingyenes egészségügyi ellátás rendszerét évtizedekkel ezelőtt hozták létre, amikor napjainkhoz képest az orvoslás lehetőségei szerényebbek és költségei a maihoz viszonyítva elenyészőek voltak. Némi túlzással az orvos – szakmai tapasztalatán kívül – fonendoszkópjára, néhány laborvizsgálatra, EKG-ra és röntgenfelvételre alapozva diagnosztizált, a terápiás lehetőségek száma nagyságrendekkel kevesebb volt. Az orvostechnológia fejlődése robbanásszerű költségnövekedéssel járt, és a világ valamennyi országában szinte megoldhatatlan problémát jelent. Ma paraméterek százait mérik, vizsgálatok tucatjait végzik el automatikusan, már a kivizsgálás kezdetén. A mindennapi életben is sokan álmodoznak luxusautóról, de a realitásokat felmérve beérik egy 2-3 milliós kisautóval. Az egészségügy forráshiánya abból is adódik, hogy miközben a többség a használt kisautó árát sem fizeti be, sokan luxuskocsit használnak. Vagyis korlátlanul fogyasztjuk a méregdrága vizsgálatokat, műtéti eljárásokat és gyógyszereket. Fokozatosan, szinte észrevétlenül került az egészségügy ebbe a csapdába, amelyből nehéz lesz kitörnie. Ugyanakkor határozottan az a véleményünk, hogy a magyar egészségügyet a jelenleg rendelkezésre álló pénzből is lehetne hatékonyan, biztonságosan működtetni.

HVG: A legtöbb kórház mégis arra panaszkodik, hogy felújításra és műszercserére, berendezés vásárlására csak ritkán és elégtelen mennyiségű pénzt kap az intézményt működtető tulajdonos önkormányzattól. Akkor most kinek higgyünk?

Z. Zs.: A hazai szabályok szerint az egészségügyi intézmények a működésükhöz szükséges pénzt az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól kapják. Ez az összeg azonban nem tartalmazza az eszközcserét, a fejlesztéseket, a felújításokat. Erre a tulajdonosnak, többnyire az önkormányzatoknak kellene áldozniuk, és ők sincsenek bővében a pénzforrásoknak. Ezzel is magyarázható, hogy rossz beszerzési struktúrák, stratégiák alakultak ki, ami miatt a készülékpiramis a feje tetejére állt. Ez azt jelenti, hogy Nyugat-Európában a diagnosztikai, terápiás eszközök között az alaptudású gépek aránya 50-55, a közepes tudásúaké 25-30, a csúcs pedig 15-25 százalékot képvisel. Nálunk ez számos szakterületen éppen fordítva van. Ismét autós hasonlattal: a derékhad Ferrari, kevesebb a Passat, és csak néhány Suzuki akad.

HVG: Hogyan vásárolnak, milyen meggondolást követnek a kórházak, amikor mégis pénzhez jutnak?

Z. Zs.: Teljesen tipikusnak tekinthető a következő beszerzési stratégia. A kórház felméri a szükségleteit, és megállapítja, hogy 500 egységnyi fejlesztésre lenne szüksége minden problémája megnyugtató orvoslásához. Erre spórol, pályázik, a tulajdonostól támogatást kér. Mindhiába, csak 100 egységnyit tud összeszedni, és ebből megveszi a vágyott legdrágább berendezések töredékét. Az intenzív osztálynak például tíz betegőrző monitorra lenne szüksége, de a kért pénzösszegnek csak az egyötödét kapja meg, azzal a szigorú megkötéssel, hogy két monitort vehet belőle. Pedig ebből az összegből 4-5 egyszerűbb eszköz is kitelne. És ez a ciklus ismétlődik. Így alakul ki, hogy az osztályra 8-10 év alatt 10 csúcskészülék kerül. Ráadásul ahány beszerzés, annyiféle gyártmány, tehát drágább a szervizelésük, az üzemeltetésük. Az pedig már a betegbiztonságot veszélyezteti, hogy az orvosoknak és a nővéreknek ugyanabból a géptípusból 4-5 különbözőt kell nagy biztonsággal használniuk. Azon töprengenek, melyik funkciót hol találják, miközben életet mentenének.

HVG: Mit változtatna a helyzeten, ha egyszerre állna rendelkezésre a kívánt összeg?

Z. Zs.: A példánknál maradva a tízágyas intenzív osztály egyszerre kicserélhetné valamennyi gépét. Szakszerűen eljárva venne két csúcsmonitort, 3-4 közepeset, 4-5 alapeszközt, ami összesen kevesebbe kerülne, mint amennyiért a mai gyakorlatnak megfelelő konstrukcióban öt beszerzési ciklusban hozzájut tíz monitorhoz. Mindez a nagyberuházásokra kivetítve is veszélyt jelent. Az uniós kórházfejlesztésekre készülő intézmények egy-két éve – 2006-os árakon – készítették el terveiket. Időközben a költségeket három év inflációja terhelte meg, kedvezőtlenül változott a forintárfolyam, emelkedik az áfa, azaz a kiadások 20-25 százalékkal nőnek. A végeredmény az lesz, hogy a fixen, forintban meghatározott pénz elmegy az építésre. Így az orvostechnológiára semmi sem jut, márpedig üres épületeket nehéz lesz kórházként átadni.

GÁTI JÚLIA