Endre, amióta az eszét tudja, nem ismeri föl magát a tükörben. A végzős egyetemista fiú tudja, hogy ő van ott, mégsem megy, akárhogy nézi, akárhogy próbálkozik. És így van a róla készült képekkel is. Nem csoda, hogy nem szereti a filmeket sem, mert nem csupán saját a arcát, másokét sem tudja azonosítani. Ennek ellenére mégis tanárnak készül, gyakorlótanítása során nem volt gond, mert megvárta, amíg megszólalnak, így hangjuk alapján meg tudta különböztetni a gyerekeket.

A gyesen lévő Kinga hasonló problémával küzd; a harmincas anyukának fogalma sincs, milyenek kisgyermekei vonásai. Kinga arról sem lehet meggyőződve, hogy a férje, Gábor jóképű-e: első találkozásuk egy internetes társkereső oldalon megbeszélt vakrandi volt, ahova Kinga elvitte a legjobb barátnőjét, hogy a képek alapján felismerje a fiút, és elmondja Kingának, Gábor arca élőben hogy is néz ki.

Képünk illusztráció

Flickr / Creative Commons / Kristian Niemi

Csilla sem ismerte fel soha az arcokat, ez mégsem akadályozta meg abban, hogy ápolónőként helyezkedjen el. Az ötvenes nő munkáját egészen addig megbízhatóan végzi, amíg a betegek a saját ágyukba fekszenek. Persze az ördög nem alszik, Csilla már majdnem adagolt altatót és nyugtatót olyan idős, szenilis páciensnek, aki véletlenül más ágyába heveredett le. Csilla a kis híján bekövetkezett baleset után inkább átkérte magát a csecsemőosztályra, ahol minden babán névvel ellátott karszalag van, és a biztonság kedvéért kétszer is megnézi a kórlapokat.

Minden ötvenedik magyar érintett

Endre, Kinga és Csilla is azok közé tartoznak, akik az arcvakság, más néven a prosopagnosia nevű kevésbé közismert felismerési zavarral küzdenek. Az arcvakság hazákban és világszerte is viszonylag sokakat érint. Az ázsiai és az europid (kaukázusi) rasszban a lakosság körében végzett világvizsgálatok megállapították: míg az előbbi rassz 2,47 százalékánál,  addig  az utóbbi 1,88 százalékánál mutatható ki valamilyen szintű arcvakság - állítja Németh Kornél pszichológus, a prosopagnosia hazai kutatója.

Ebből pedig arra következtethetünk, hogy Magyarországon valószínűleg kétszáz-kétszázötvenezer ember élhet arcfelismerési zavarral, ami egy Debrecen méretű város lakosságának felel meg. Ez más megközelítésben azt jelenti, hogy ötven emberből egy prosopagnósiás Magyarországon. Ez persze nem azt jelenti - figyelmeztet a fiatal kutató -, hogy mindenki olyan „súlyos” arcfelismerési zavarral küzd, mint Endre, Kinga és Csilla.

„A prosopagnosia nem azonos a rossz arcmemóriával, a kutatók hiába gyakoroltatták az arcfelismerést a prosopagnósiásokkal, nem minden esetben sikerült számottevő eredményt elérniük. Ugyanakkor az arcvakságot a látás, a szem kóros állapotaival sem szabad összemosni. Nem klasszikus értelemben vett betegség, az arcvakságot érdemes inkább spektrumzavarként számon tartani, mert nagy egyéni különbségek lehetnek az arcvakságban érintettek között. Van, aki csak nagy tömegben bizonytalan, de a közeli családtagjait felismeri, viszont vizsgáltam olyan családot is, ahol apa, fia és lánya is arcvaksággal él: nem ismerik föl egymást otthon, még akár a sajáta nappalijukban összefutva sem.”

A fiatal kutató szerint, akinél nagyon súlyos az arcvakság mértéke, folyamatosan azt éli át, mint azok az emberek, akik leginkább csak a színük és a rendszámuk alapján képesek elkülöníteni egymástól a kocsikat. Vagy úgy érezheti magát, mint egy európai, aki Sanghaj főterén állva Jackie Chant próbálja megtalálni a tömegben. Azzal a különbséggel, hogy egy európai néhány Sanghajban töltött év után egyre ügyesebben különbözteti meg egymástól a távol-keletieket, míg az arcvakság kezelésére egyelőre nem létezik hatékony terápia.

Ez nem véletlen, mert az arcvakság jelenségét először a második világháború után írták le, és azóta sem történt túl sok vizsgálat: jelenleg mindösszesen hat-nyolc – köztük egy magyar - kutatócsoport foglalkozik a témával. Arról nem is beszélve, hogy a prosopagnosia az esetek többségében rejtve marad, mert az érintettek általában szégyellik, hogy arcfelismerési gondokkal küzdenek. A zavar részben azért sem derül ki, mert a prosopagnósiások jelentős része a zavarral együtt is képes teljes életet élni, ami annak köszönhető, hogy kidolgozzák a maguk sajátos stratégiáit, amivel megkülönböztetik egymástól a környezetükben élő embereket.

Egy lövedék az agyába fúródott

A kutatások fókuszában jelenleg is az a kérdés áll, hogy egyáltalán honnan ered az arcvakság. Az első esettanulmányok szerzett zavarról tudósítanak: Joachim Bodamer német neurológus 1947-ben három, második világháborúban sérülést szerzett katonánál is megfigyelte az arcvakságot. Például egyik páciense, miután egy lövedék az agyába fúródott, többé képtelen volt bárkit is arcról beazonosítani.

Flickr / Creative Commons / Sharon Brogan

Azóta kiderült, hogy a szerzett arcvakságot kiválthatják vírusos és bakteriális agyi fertőzések, és más traumák, amelyek valamiképp az agy érállományát és vérellátását károsítják. A szklerózis multiplex, az Alzheimer-kór és más neuropszichológiai betegség is okozhat arcvakságot, ám ilyenkor a prosopagnosia nem egyedi tünet, hanem az összorvosi kép szerves része.

A magyar kutatók a másik típust, a veleszületett vagy más néven fejlődési prosopagnosiát vizsgálják, amikor az arcfelismerési zavar már a nagyon korai szakaszban kimutatható. Németh Kornél szerint egy kézen meg lehet számolni azon leírt esetek számát, amikor az arcvakság örökletes eseteit részletes vizsgálatnak vetették alá. Ezek egyike a fiatal pszichológus által vizsgált család, emellett a szakirodalom említ olyan extrém esetet is, amikor egy családon belül több generációra visszamenőleg tíz esetben is kimutatták az arcvakságot.

Mindezzel párhuzamban a prosopagnósia másik végpontján az úgynevezett szuperfelismerés is létezik. „Itt sem arról van szó, hogy az illető mindenre kiterjedő szupermemóriával rendelkezik. Inkább úgy fogalmaznék, hogy rendkívüli arc perceptuális kódolási funkciók birtokában van, vagyis az arcok vizuális leképezése nagyon jól megy neki. Ezt leginkább úgy lehet elképzelni, hogy ha ma megpillant egy számára idegen arcot egy kevésbé jó minőségű csoportképen, másnap felismeri az utcán, ha szembejön vele.”

Zavarba ejtően rátapadnak a fülre és a szájra

Németh Kornélnak és kollégáinak, a BME Kognitív Tudományi Tanszékéhez kötődő vizsgálatai során az is kiderült, ki hogyan éli meg arcvakságát, hogyan próbál meg az arcfelismerő képesség hiányával a hétköznapok során boldogulni, adott esetben hogyan próbálja meg környezete elől eltitkolni. A legtöbbször azzal kompenzálnak, hogy kiszúrnak valamilyen jellegzetes tulajdonságot a másikon, például részletesen megfigyelik a szemüvegét, az öltözködését, a testalkatát.

„A vizsgálataim során nem egyszer kényelmetlenül éreztem magam, mert azt vettem észre, hogy nem a szemembe néznek, hanem mellé, a fülemet vagy a számat pásztázzák. Egy idő után ez különösen zavarba ejtő” - árulta el a pszichológus. Emellett az sem ritka, hogy a tapogatózó, óvatos megoldások nagymestereivé válnak. Németh Kornél találkozott olyan arcvakságban szenvedővel, aki tökélyre fejlesztette a smalltalk műfaját, vagyis akkor is gondolatanul tud csevegni, amikor fogalma sincs, hogy épp kivel beszél.

Ám összességében jellemző rájuk, hogy elkerülő stratégiaként olyan munkát választanak, ami nem emberekkel kapcsolatos tevékenység. Kuriózum, hogy arcvaksággal küzdve Endre tanárként gyerekekkel, Csilla ápolónőként betegekkel foglalkozik, mert a prospagnósiások jelentős része mérnök, programozó, de van köztük vadőr és időjárásmegfigyelő is. „Mindettől függetlenül sajnos gyakran válnak emberkerülővé, vagy alakulnak ki náluk másodlagos tünetek, fóbiák, depressziós állapotok.”

Az arcvakságban szenvedőknek azonban nincs miért elkeseredniük, olyan világhírű betegtársaik vannak ugyanis, mint Jane Goodall etológus, Tom Stoppard író vagy például Bradd Pitt. Az arcvakság klasszikus példáját Oliver Sacks brit neurológus mutatta be A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyvében, amelynek főhőse képtelen volt a feleségét az arcáról felismerni, de megismerte a hangját. A családjáról, barátairól készült fényképeken csak különleges ismertetőjegyek segítségével tudta felismerni a személyeket. Bátyját például csámpás fogairól azonosította. Ez egyébként 1986-ban megihlette Michael Nymant is, aki operát írt a témáról. De készült játékfilm is a prospagnósiásokról, ilyen volt például a 2011-es arcmás Milla Jovovichcsal.

Ugyan történtek próbálkozások a prosopagnósia kezelésére, de amíg a kutatók nem értik pontosan a zavar természetrajzát, addig sötétben tapogatóznak. „Hiába szorgalmazzuk a terápiás megoldások kidolgozását, amíg nem tudjuk, hogy pontosan mi okozza" - mondja Németh. "Lehet kísérlezetni, de ez is úgy működik, mint a hasfájás: nem mindegy, hogy azonnal kivesszük a beteg vakbelét vagy görcsoldót adunk neki. Egyelőre még hiába jönnek a levelek és a telefonok a prosopagnósiásoktól, hogy csináljak már az agyukkal valamit, a terápiás módszerek érdemi fejlődéséhez további kutatások szükségesek.”