Hol húzódik a határ? És ha mégis annak bizonyulunk, mit tegyünk, hogyan kérjünk segítséget, hogy gyermekünk ne örökítse majd tovább a pusztító viselkedést?
Gyermekbántalmazás. Muszáj egyértelműnek lenni. Mégpedig rögtön az elején. Az 1997. évi XXXI. törvény (a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról) 6. § (5) így fogalmaz: „A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással – fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal –, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez. A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak.”
Az ember ezt elolvassa, megérti, persze-persze, ilyet én sosem tennék, nem kínzom a gyerekemet, nem vagyok vele kegyetlen, félre is teszem a törvénycikkelyt, megnyugszom, hogy én aztán nem vagyok bántalmazó.
A pofon az pofon
A testi fenyítésen viszont jó eséllyel átugrik a szemem. Vagy egy kalap alá veszem az előtte lévő és az utána jövő szavakkal. Pedig nem kéne.
Az ENSZ Gyermekjogi Bizottság 8. számú Átfogó Kommentárja ugyanis elég egyértelműen definiálja a testi fenyítést: „[…] minden büntetés, amelyben fizikai erőt használnak azzal a szándékkal, hogy valamilyen mértékű fájdalmat vagy kényelmetlenséget okozzanak, akármilyen enyhe legyen is. A legtöbb esetben megütik (»megpofozzák«, » megcsapják«, »elfenekelik«) a gyereket kézzel, vagy más eszközzel – ostorral, pálcával, szíjjal, cipővel, fakanállal stb. Járhat rúgással, a gyerek rázásával, taszigálásával, karmolásával, csípésével, égetéssel, forrázással, nyelésre kényszerítéssel.”
Tehát a pofon is testi fenyítés. Aki pedig testi fenyítést alkalmaz, az bántalmazza a gyerekét. Akkor is, ha csak egyszer.
Jogos érzések
De. Itt van egy kis nyelvészeti, szemantikai izgalom. Mégpedig az, hogy az, aki bántalmaz, bántalmazóvá válik. Viszont a magyar nyelvben, a magyar fülnek a bántalmazó szó azt is jelenti, hogy valami rendszerességről, folyamatosságról, folyton előforduló dologról van szó.
Ez viszont nem feltétlenül van így. Aki egyszer ad egy pofont a gyerekének, dühből, tehetetlenségből, frusztrációból, ijedtségből, az is bántalmazza a gyerekét, de nem lesz ettől még notórius bántalmazó. Pláne nem bűnöző. De egyszeri gyermekbántalmazást bizony elkövetett.
És azt is meg kell érteni – és igen, itt a pszichológus is normatív, előíró –, hogy a pofon nincs rendben. Gyereket nem szabad megütni (felnőttet sem). Egyszer sem, dühből sem, sokszor sem, tervezetten sem, sehogy sem. Ettől még van, hogy az ember megüti a gyerekét. Előfordul, mert emberek vagyunk, s mint ilyenek, olykor hibázunk. De a pofon mindig hiba.
Viszont fontos különbséget tenni az egyszeri pofon és a rendszeres, módszeres verés között. Előbbit az ember nem tervezi, az nem része a gyereknevelésnek, az véletlenül van. Mert olykor egy gyerek idegesítő, eltör, tönkretesz dolgokat, elszalad, kiszalad, felesel, veszélybe sodorja magát vagy másokat. A szülő pedig sokszor fáradt, frusztrált, feszült, éhes. Ezek természetes dolgok.
Mindegyik lehet magyarázat a pofonra, de egyik sem teszi jogossá a pofont. Az érzés érvényes, a következmény vállalhatatlan. De ha mégis megtörténik, akkor vállalni kell a szülőnek a tettei következményeit. Lehet, sőt kell is miatta bocsánatot kérni, és mindent meg kell annak érdekében tenni, hogy többet ne fordulhasson elő. A módszeres bántalmazás más ügy.
Olvassa tovább Szél Dávid pszichológus cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben hatással, befolyásolással és a manipulációval foglalkozunk.
Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
Büszkén hirdeti magát Budapest legelőkelőbb éttermei közt a Nobu, az étterem alapvetés a világsztárok között is. Most betekintést kaptunk arról, hogy az alapító Nobuyuki Matsuhisa szellemében hogyan készül náluk a japán konyha egyik legegyszerűbb, mégis legelőkelőbb fogása, a szasimi.
Ruszin-Szendi Romulusz korrupciógyanús ügyeinek felelőséről is kérdeztünk a hadügyminisztert.
