A jó halálhoz való jussunk támogatói elsősorban az önrendelkezési jogra, míg ellenzői – főleg az egyházak – az élet szentségére hivatkoznak, s egyedül Istennek tulajdonítják halálunk ideje-módja eldöntésének jogát. Azt is, hogy hosszú, gyötrelmes, megalázó leépülés és elhagyatottság legyen az osztályrészünk, avagy kíméletes, szenvedésmentes halál, szeretteink körében.
Bevallhatnánk magunknak, hogy az orvostudomány már rég kivette Isten kezéből a halált. A legtöbb beteget meggyógyítjuk, a haldoklást meghosszabbítjuk, a leállt szívet újraindítjuk, s mindennek moralitását kevesen vonják kétségbe. Ám sokan – főként a keresztény egyházak hierarchiái, s híveik jelentős hányada – teológiai-erkölcsi alapon ellenzik azoknak az emberi-keresztényi megsegítését, akik elviselhetetlen - talán már többször meghosszabbított - életük, gyötrő haláltusájuk és további mesterséges életben tartásuk helyett az irgalmas halál megváltó kegyéért könyörögnek.
A biotechnológia exponenciális fejlődésével szinte korlátlan ideig tarthatjuk emberi tudattal már nem is rendelkező, életjelet alig mutató állapotban testek százezreit, millióit, világszerte talán majd milliárdjait. Már ma egyre több esetben nekünk kell eldöntenünk, meddig tartsuk fenn a mesterséges életben tartást. Még azokban az országokban is, ahol törvény tiltja az eutanáziát, nekünk kell végül is halálba engednünk-segítenünk a mesterségesen életben tartottak nagy többségét. A biotechnológia és a farmakológia már most rendelkezésünkre álló eszközeinek, szereinek az alkalmazása – az aktív eutanázia leplezett, vagy a „passzív” eutanázia álszent gyakorlata - nélkül elviselhetetlen lelki és anyagi terheket róna a haldoklók mesterséges életben tartása mindannyiunkra; a betegekre, hozzátartozóikra, társadalmunkra.
Belgium és Hollandia után most a francia törvényhozás latolgatja a halálbasegítés engedélyezését: a világszerte használatos „passzív” (leplezetten aktív) eutanázia némely formájának elfogadását. Sajnos e figyelem a technikai aspektusokra irányul: arra, hogy ki, mikor, milyen formában benyújtott-hitelesített kérelem alapján, a betegség milyen stádiumában alkalmazhat eutanáziát, s annak milyen módját.
A törvényhozók mindeddig teljesen figyelmen kívül hagyták testi-szellemi kettősségünket: azt, hogy megfelelő felkészülés, a halálfélelem feloldása híján csupán az élet megszűnéséről, megszüntetéséről beszélhetünk, pedig ez egymagában nem biztosíthatja számunkra a jó halált. Amiben benne foglaltatik, hogy el kell búcsúznunk az élettől, szeretteinktől és – mint sorsunk minden fordulópontján – e végső búcsú során is szükségünk van rítusokra. Nem csak a távozónak, az itt maradóknak is. Az ehhez szükséges intézmények, hívatások létrehozásáért az eddigi „eutanázia”-törvények semmit sem tettek.
De mit jelent ma a köztudatban az eutanázia? (Oldaltörés)
A lélegeztető gép leállítását, a fájdalomcsillapító túladagolását, vagy a kegyelemdöfést injekcióstűvel. Akkor is eutanáziának – jó halálnak – hívjuk ezt, ha nincs ott senki, aki megfogná a haldokló kezét, enyhítené félelmét, emberszámba venné őt. S netán olyan orvos vagy ápoló adja be a halálos injekciót – vagy napokon, heteken át a lassabban ölő túladagolt „fájdalomcsillapító” narkotikumot – aki sosem foglalkozott thanatológiával, életünk utolsó szakaszának (és az exitusnak, a meghalásnak) élet- és lélektanával.
Ilyen szűkös tartalma, sivár hangulata – sokak számára félelmetes jelentése – lett a szép görög eutanázia szónak. Hangzását, fogalmi tartalmát már aligha változtathatjuk meg. De a jó halál fogalmának a kiterjesztése a fölkészítésre, fölkészülésre, az utolsó hetek, napok, órák rítusaira már megváltoztathatja a halálról alkotott képünket, áthangolhatja életérzésünket, enyhítheti halálfélelmünket. A jó halál ilyen fokú tartalmi és hangulati gazdagodása semmiképpen sem erőltethető az „eutanázia” címszó mai előítéletekkel terhelt fogalomkörébe. Az eutanáziához hasonló, de a jó halál helyett jó élet-végre, életünk egész utolsó szakaszára utaló görög szóval euteliának (eutéliának) nevezem a jó élet és jó halál teljes összefüggését. Az euteliát senki nem hozhatja összefüggésbe sem egykori náci szörnyűségekkel, sem mai fekete angyalokkal.
Persze nem elég más nevet adni a jó halálnak. Ezzel még nem teremtünk olyan társadalmi egyetértést, amely létrehozhat egy új gondolkodásmódot a haldoklásról és az elmúlásról, és kikényszerítheti a jó halál elérhetőségéhez szükséges törvényeket és intézményeket. Ahhoz előbb el kell vetnünk a halálfélelmünket tápláló, kultúránkban mélyen gyökerező előítéleteket, tévhiteket – például azt, hogy a hálál Isten büntetése ősszüleink engedetlenségéért. Arra van szükség, hogy ne élni akaró ellenségeinket, hanem a halálba vágyó embereket legyünk képesek a halálba segíteni.
Útmutatás Jézustól (Oldaltörés)
Ezekre, s az ezekhez fűződő kérdésekre keresek választ készülő eutanázia-eutelia könyvemben, amelyben azt firtatom: milyen útmutatást nyerhetünk Jézus – a vallásújító rabbi és humanista filozófus – tanításából életünk jó, emberhez méltó, szeretetben gazdagodó-gazdagító befejezéséhez. Éppen Jézust ne foglalkoztatta volna, hogy miként készülhetünk fel a halálra?
Talán korábbi szavaiban is föllelhetnénk részleges válaszokat e kérdésekre, ám ezek akkor foglalkoztathatták igazán a Mestert, amikor maga is szembesült a közelgő halállal. Okkal vélhetjük hát, hogy abban, amit az utolsó vacsorán mondott és tett az élettől megváló, vallhat a legmélyebben arról, hogy példája szerint miként kell fogadnunk és elfogadnunk a halált.
Euteliás gondolat, hogy mindannyian megérdemlünk egy utolsó vacsorát. Nem halotti tort élettelen testünk körül, hanem utolsó összejövetelt halálunk általunk megválasztott órája előtt – persze ha ez az önrendelkezési jogunkból eredő választás akkor adatik meg nekünk, amikor még képesek vagyunk beszélgetni, elbúcsúzni, szeretet adni-kapni. Hogy a távozók és a maradók kimondhassák az addig kimondatlant, kimondhatatlant.
Bárhogyan értelmezzük is Jézus „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” üzenetét, a közelgő halálát elfogadó Mester búcsúvacsorája – példamutatás mindannyiunknak: ne akkor kezdjük számba venni, hogy mi mindent illett, kellett volna megbeszélnünk az eltávozottal – mi mindenért kellett volna bocsánatát kérnünk és megbocsátanunk neki –, amikor már elhunyt. Ne a koporsónál üljünk halotti tort, ne a temetőben mutassunk be virágáldozatot, pogány módra. Jézus tanítványai ott sem voltak a temetésén. Ne a már többé sosem halló fülnek valljuk meg, ne az örökre lezárult szemek előtt mutassuk ki szeretetünket. Ez az eutelia egyik legfőbb gondolata, mint ahogy Jézus utolsó vacsorája a jó halál búcsúrítusának mintaképe lehet.
„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” – idézi János (Jn. 13,34–35) Jézus az utolsó vacsorán elhangzott útmutatását.
Vagyis nem arról ismerik fel az emberek, hogy Jézus követői vagyunk, hogy egy római kínzóeszköz, a kereszt mását viseljük, vagy a templomok aranyozott bálványszobrai és oltárképei előtt kereszteket vetünk magunkra. Nem is arról, hogy az egymás elfogadását, a kölcsönös szeretetet hirdető tanításának elfogadása – önmagunk számára való értelmezése – helyett valamilyen egyház tagjának valljuk magunkat, s tanítását fogadjuk el egyedül üdvözítőnek. A megváltó útmutatás ugyanis, melyet Jézus ránk hagyott, nem szorul teológiai értelmezésre, és nem függ felekezeti elkötelezettségtől.
Azt pedig, hogy miként növekedhetünk szeretetben – és miként teljesülhet be szeretetünk életünk végével –, kiolvashatjuk Jézus példamutatásából. Vagy akár ránk hagyott szavaiból is: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért”, idézi János evangéliuma (Jn. 15,13) Jézus szintén az utolsó vacsorán elhangzott szavait.
E tanítás szerint, ha Isten kezében vagyunk is, életünk a miénk: odaadhatjuk barátainkért, szeretettel. Mély értelmű jézusi tanítás ez, hiszen ha természetes halált tartogat számunkra a sors, akkor nem a szó szoros, egyéni életet mentő értelmében „adjuk életünket” barátainkért, embertársainkért. Ha pedig azokra is vonatkozik a tanítás, akik – életútjuk végén – akkor néznek szembe a halállal, amikor testük már képtelen életnek nevezhető életre, akkor mi a jelentősége az „adja” szónak? Miféle jelentése lehet ez esetben „az életét adja” kifejezésben rejlő önkéntességnek? Hogyan vezethet szeretetünk beteljesüléséhez az, ha feladjuk azt az életet, amelyben már csak a haldoklás választ el a haláltól?
Beteljesült szeretet (Oldaltörés)
Jézus itt csakis arra utalhat, ami az eutelia lényege is: nem mindegy, miként halunk meg. Nem mindegy, hogyan fogadjuk (el) a halált: mert ha nincs is bennünk az a másokra figyelő, adakozó, önfeláldozó szeretet – akkor is meghalunk. Nyomorúságos, rossz halállal, de meghalunk. Tiltakozva, rúgkapálva, az utolsókig az életbe kapaszkodva – az életben maradókat akár gyűlölettel irigyelve is –, de meghalunk.
E tanítás szerint a szeretet beteljesülése az, ha önként adjuk át az életben addig betöltött helyünket. Ha nem igényeljük, hogy tartsanak életben bármi áron, mindaddig, amíg önzőn behajthatjuk mindazt, amivel szeretteink – élettársunk, gyermekeink, esetleg unokáink, barátaink – tartoznak, avagy csak úgy képzeljük, hogy tartoznak a gondoskodásért, szeretetért, amelyet valaha tőlünk kaptak. Ha nem követeljük, hogy az életképesebb, ápolásra szoruló betegek – gyógyítható fiatalabbak – rovására is a mi életre már képtelen testünk életben tartásáért tegyenek meg mindent, amire a tudomány és a biotechnológia képes. A halálból is hozzanak vissza – akkor is, ha már nincs esélyünk, erőnk emberhez, szabad akaratunkhoz méltó életre –, csakhogy behajthassuk mindazt, amivel meggyőződésünk szerint a társadalom, a világ tartozik nekünk.
Szeretetünk csakis úgy teljesedhet ki életünk végén, ha nem hagyjuk elapadni. De miért is ne apadna el annak a szeretete, aki – mivel a jézusi tanítást nem értette meg – úgy hiszi, hogy vénségében azt már senkire sem hagyományozhatja. Ha nincs, vagy nem hiszi, hogy van, akinek önmagát, szeretetét adva tovább növekedhet szeretetben. Pedig halála halál- és elmúlásfélelem-mentes, megváltó szeretet élményévé is válhat.
Ki az tehát, akiben a legtökéletesebben teljesedik ki a szeretet?
Az, aki életútja végén békésen, példamutató szeretettel és emberi méltósággal fogadja halálát. Akiből mindaz a szeretet, amelyben – jól sáfárkodva – egy életen át gyarapodott, utolsó leheletével embertársai felé árad.
Aki nem lázad az elkerülhetetlen ellen, annak nemcsak lelki nyugalom lehet a jutalma, de – Jézus szerint – élete utolsó és talán legnagyobb szeretetélménye is. A legtökéletesebb, mert legönzetlenebb emberi élmény, ha jó szívvel adjuk át helyünket a nap alatt – mert azokért az ismeretlenekért és a még meg sem születettekért adjuk fel életünket szeretettel, akiktől hátralévő napjainkban, óráinkban nem várhatunk semmiféle viszonzást.
Jézus a végnapjainkat megnyomorító, szélsőséges önzés méltó alternatívájaként esélyt kínált mindannyiunknak az életünk emberibb végét – jobb utolsó szakaszát – elérhetővé tevő – euteliáért.
