A gyér részvételből mindenesetre leszűrhető, Orbánék jó érzékkel igyekeztek – formálisan legalábbis – őrizni a távolságot az utcán nyüzsgő militáns figuráktól, akik többsége egykor még Csurka “talpasa” volt. Az óvatosság indokolt: a nyílt téri megmozdulások startját a négy évvel korábbi “hídblokád” évfordulójára időzítették. Emlékezetes, a Budapest forgalmát néhány órára megbénító, a szavazatok újraszámlálását követelő törvénytelen “direkt akció” akkor is bumerángként ütött vissza a Fideszre. Nem csoda, hogy idén az újból buktát elszenvedő jobboldal hangadói tartózkodtak attól, hogy a választási csalást kiabáljanak, netán – akárcsak közvetve - jogsértő, utcai revánsra buzdítsanak.
Az elővigyázatosságot más is indokolja: jelesül, hogy a magyar nem egy tüntetős fajta. Passzív rezisztenciában mindig erősebbek voltunk, mint zászlót-transzparenst lengető tömeges felvonulásban. A különböző színezetű pártrendezvények lelkes résztvevői összeadva is kevesebben vannak, mint az otthon tévéző csendes többség. A Parlament előtt is alig párszáz ember gyűlt össze. És ez nemcsak pártpolitikai relációban igaz. A szakszervezetek ugyanúgy képtelenek néhány ezer (legjobb esetben pár tízezer) embernél többet mobilizálni. Magyarországon kormányt nemhogy buktatni nem lehet tüntetéssel, de még komolyan megingatni se. Annyi politikai haszna tehát nincs egy ilyen performansznak, hogy érdemes legyen nyílt sisakkal bevállalni.
Ráadásul a Fidesz joggal fél belterjes szubkultúrájának kontrollálhatatlan reakcióitól. Ha egy, média által is közvetített demonstráción a szimpatizánsok “katonai szárnya” csúszik előtérbe, abból csak blama lehet. Mindig van néhány ősmagyar szerelésben, vagy bomberdzsekiben feszítő, Árpád-sávos zászlóval hadonászó, – egyszerre röhejt, szánalmat és félelmet csiholó - arc, aki egy jó szaftos zsidózással-cigányozással kívánja biztosítani magának a tizenöt másodperc hírnevet. A Kossuth téri rendezvényt is jórészt ilyen extrém fazonok dominálták. Persze ez megelőzhető lenne ellenőrzött, közvetlenül a Fidesz-központból, rendezőgárda által dirigált tömegdemonstráció esetén. Csakhogy ilyenre nincs pénz: a kortesboksz lenullázta a pártkasszát. A sifonérba rekkentett dugipénzt pedig tartalékolni kell a helyhatósági kampányra. Maradnak hát az ingyért dolgozó, zabolátlan szabadcsapatok. De a kényszerhelyzet friss szorongásokat hozhat a világra.
Eddig minden választás azt a trendet igazolta, hogy az oppozícióba szorult pártnak egy ciklust szükséges csak “kihúznia”, utána visszakerül a hatalomba. De a 2006-os választás megtörte ezt a lassan fizikai törvény rangjára emelkedő tendenciát. A Fidesznek tartós “egyiptomi fogságra” kell berendezkednie. Orbán erre a helyzetre pártján belüli tisztogatással válaszolt. A régi gárda maradékát lefokozza, szétszórja, kizárja, vagy felfelé buktatja. Helyükre arctalan fiatalok és belső hinterland nélküli pártonkívüliek vagy kegyencek jönnek. Jó példa erre a budapesti főpolgármester-jelölt és az országgyűlési frakcióvezető. Ez súlyos meghasonlásokhoz, elégedetlenségi hullámhoz vezethet a Fideszben. Így Orbánnak úgy kell a külső legitimáció, mint egy falat kenyér.
A tüntetőket utcára vivő B-közép soraiban aberrált, mélybalkáni szintre emelkedett a vezérkultusz. Ők azok, akik “a XX-XXI. század legnagyobb európai politikusának” tartják a Fidesz-elnököt. Úgy, hogy az imádott Viktor négy parlamenti választásból – a rendszerváltó ’90-est nem számítva – hármat elbukott. De pártban ez kevés. Utilitarista eredmények nélkül az elnök aligha tudja befagyasztani a fiaskó után kivívott status quo-t. Ha most az önkormányzatin is hasalni fog, (s most győznie kell, nincs mese, még egy döntetlen, vagy kormánypártok enyhe fölénye is kudarcnak számít majd), akkor a helyi pozíciókat elvesztő – vagy megszerezni nem tudó, immár túlélésre gyúró, lealázott és megtizedelt pártelit fellázadhat. És Orbánnak akkor már csak az irracionális rajongás lehet a mentsvára.
Csakhogy a polgári körök vert hadával, antiszemita, buzizó hecclegényekkel, keresztény fundamentalistákkal, adrenalin-narkós hobbiprovokátorokkal választást nyerni nem lehet. A Fidesz-elnökének tehát egyetlen reménye, ha az elkerülhetetlen megszorítások kiváltotta frusztrációt és szociális irigységet kritikus tömeggé növelve, a tőle egyre megszokottabb kádári retorika populista lovára ülve diadalba vágtat az önkormányzatin.
A népszerűségi mutatók látszólag okot is adnak a bizalomra. Csakhogy a helyhatósági szavazatvándorlás törvényszerűségei eltérnek az általános politika lázgörbéjétől. Hiába népszerűtlen a kormány, az önkormányzati választásokkal megbuktatni nem lehet. Az elmúlt néhány évben pedig a lokális közhatalmi intézmények még inkább függővé váltak a központi pénztárcától. A célhoz kötött támogatások, a településfejlesztési pénzosztás hihetetlenül átpolitizált lett. A jelenlegi koalíció is gátlástalanul él fenyegető metakommunikációs gesztusokkal, sőt, időnként nyíltan kimondja: amelyik település választóközönsége rossz karikába húzza az ikszet, az ne számítson út- és csatornaépítésre.
Gyurcsány saját fegyverét, a konfrontatív, zsákmányelvű politikát szegzi Orbán mellének. Mostani állás szerint – hacsak nem lesz ellenzéki áttörés – Budapest kormánykézen marad, a nagyvárosok és megyék túlnyomó részében nem valószínű az elsöprő Fidesz-többség. A kistelepülések zömének élén pedig függetlenek állnak. A legsanszosabb forgatókönyv az, hogy Orbánék megtartják a hagyományosan jobboldali kerületeket, megyei közgyűléseket és városokat. És talán lesz enyhe, szépségtapasznak beillő növekmény: pár kisebb-nagyobb falat. Itt egy új polgármester, ott egy Fidesz javára billent képviselőtestületi aritmetika, visszahódított megye. Csak kérdés: elegendő e mindez a sértett-zavarodott alsó- és középkáderek leszerelésére? Különösen, hogy az ellenzéki nagypárt parlamenti és önkormányzati honatyái egyre nagyobb fenntartással nézik Kubatov polgári körökből rekrutálódott posztcsurkista mezei hadait. Nekik ugyanis – a lelkes amatőrökkel szemben – van mit elveszíteni.
