A Független hírügynökség tudósított szeptember 19-én arról, hogy “Istállóba láncolták a szarvasi férfit”. „Rabszolgaként tartották fogva Békés megyében azt a két férfit, akiknek végül sikerült megszökniük. A gyulai hajléktalanszállón évi tizenöt-húsz volt csicska fordul meg.” Az újkígyósi férfi kálváriáról, akit a lánya “adott el”, és az istállóban élt, állatgondozóként, a Népszabadság szeptember 22-i száma számolt be, Modern kori rabszolgaság címmel, majd ezt követte szeptember 23-án Rabszolgatartók bankkártyával című írása.  Korábban, még júniusban jelentette a Független hírügynökség: „Huszonhat csicskát hallgattak ki a rendőrök Szarvason”. Oltyán Sándor alezredes, a szarvasi kapitányság vezetője tartott sajtótájékoztatót, és elmondta, hogy lakossági bejelentésekről, illetve a polgármesteri hivatal által jelzett esetekről értesülve harminc rendőr részvételével átfésülték a várost, “csicskákat” keresve. “Megadott címekre, összesen harminc ingatlanba kopogtattak be reggel a háromfős rendőri csapatok, melyek mindegyikében egy-egy kommandós is volt. Azért mentek, hogy megállapítsák, igazak-e a bejelentések arról, hogy Szarvason fogságban tartanak és dolgoztatnak elesett embereket és elveszik a nyugdíjukat”. “

Az akció során 26 olyan embert vittek be a kapitányságra, akiknél felmerült a gyanú, hogy nem saját akaratukból tartózkodnak itt és nem megfelelő körülmények között élnek. A beszállított személyek közül többet (információink szerint ötöt) az orvosi ügyeletre vittek, mivel úgy ítélték meg, hogy nem megfelelő egészségi állapotban vannak. Az ügyeletes orvos olyan súlyos problémát egy esetben sem állapított meg, amely azonnali kórházi ellátást indokolt volna. A rendőrség saját hatáskörében eljárásokat kezdeményez bankkártyával való visszaélések miatt… Az eljárások során vizsgálják azt, hogy ezen személyek tekintetében elhelyezésük, ellátásuk megfelelő volt-e. Az ellenőrzés során körözött személy elfogására, bűncselekményből származó tárgyak, valamint lőszerek lefoglalására is sor került. “

Miért tartanak, elsősorban a jobb módú, elsősorban  autókereskedéssel, piacozással foglalkozó oláhcigányok “csicskákat”, akiknek száma ráadásul az utóbbi években szemmel láthatóan növekszik? Hiszen az elesett, többnyire nincstelen és alkoholista embereknek munkaerőként alig veszik hasznát, vagyis racionális szempontból a “csicskatartás” értelmetlen és felesleges, ráadásul ebben a formában egyértelműen törvénybe ütközik. Szuhay Péter, jeles néprajzkutató, már a kilencvenes években foglalkozott a csicskatartás problémájával. Szuhay tanulmánya Csövesek - csicskák - Az ároktői romák esete a miskolci hajléktalanokkal címmel jelent meg a Régió című folyóirat 1997. évi 3-4-es számában. Ebben többek között meghatározza, mi is a büntetés-végrehajtási intézményeinkben állandóan használt csicska” szó. „A csicska, csicskás kifejezés még az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregének idejéből származik, a tisztiszolgákat a zubbonyuk karjára vart csúcsos jel alapján kezdték így nevezni. A mai magyar nyelvben jelentése kibővült, illetve átalakult, és egyértelműen alávetett helyzetben lévő szolgát jelent, míg a belőle származó ige, a csicskáztatni egyenesen sértő és megalázó viszonyra utal: az értelmetlen és céltalan parancsok adását, illetve teljesítését jelenti.”

Szuhay Kőszegi Edittel együtt Csövesek – csicskák címmel dokumentumfilmet is készített a témától, amit a 27. Magyar Filmszemlén is vetítettek, 1996-ban. A Régióban részletesen leírja, mi a célja a cigányoknak a „csicskatartással”. „Feltevésem szerint normális esetben a csicskát tartó romákat az intézmény működtetése során három elv vezérli:
1. a csicska alkalmazásával elégtételt vegyenek a gádzsókon;
2. emberiméltóság-érzésüket fokozzák azáltal, hogy nem kell alantasnak és tisztátalannak tartott munkát elvégezniük;
3. racionális gazdasági akciót hajtsanak végre a célból, hogy a csicska juttatásaiból (nyugdíj, munkanélküli járulék, szociális segély stb.) részesüljenek.

A csicskások …..ezt úgy élik meg ugyanis, hogy
1. tudásuk és munkabírásuk nélkül a cigányok semmire sem mennének, ezáltal méltóságérzetük kiteljesedhet;
2. családi melegséghez, szolidáris közösséghez jutnak;
3. az életükből hiányzó dolgokat a romák segítségével megszerezhetik.”

Fel kell tenni a kérdést, milyen utat kell végigjárnia ahhoz egy magyar faluban, hogy illetve egy vidéki városban, hogy egy ember elveszítse mindenét, családját, vagyonát, jövedelmét, önbecsülését, s a hajléktalanszálló helyett elfogadja a csicskasorsot? Szuhay tanulmányában pontosan érzékelteti azt a szociális katasztrófát, melynek egyre több elszegényedett, alkoholizáló idős ember esik áldozatul. „A hajléktalanság az 1980-as évek végétől számít életformának, társadalmi bázisát az elszegényedett, munkanélkülivé vált, családi-házassági konfliktusból vesztesen kikerült, elvált, lakás és gyermek nélkül maradt emberek jelentik. A hajléktalan-életmód egyszerre jelent szabadulást a társadalmi konvenciók alól, valamint a korábbi társadalmi és családi kötelékek felszámolását, a polgári értékek eliminálását, a tervező gondolkodás elvetését, másrészt a helyébe lépő egyik napról a másikra élés kényszerét. .… Ebbe az intézményesült hajléktalanvilágba robbantak be. a cigányok.”

„A csicskatartás intézményének kiszélesítéséhez a hajléktalanok százai és ezrei ajánlkoztak, immár olyan emberek, akik lógondozásra nem, de más apró házimunkákra alkalmasnak mutatkoztak. Míg a cigányok számára a gádzsókon vett győzelmet jelentette az elesett emberek befogadása, addig a hajléktalanok számára egy olyan együttélési formát kínált a cigány családba kerülés, amely pótolni tudta a kibocsátó család melegségének hiányát, és ellensúlyozta a szociális gondoskodó intézmények ridegségét. A hajléktalanok ilyen formán új családhoz jutottak, melyben elfogadták az új munkamegosztásban rájuk kirótt szerepet. A cigányok az együttélés szimbolikus aktusári túl felismertek egy egyszerű racionális hozadékot: a hajléktalanok ellátását szociális tevékenységnek kezdték tekinteni, melynek ára van. Miként az állami gondoskodás is beszedi szolgáltatásainak ellenértékét (ehhez képest viszont elég szigorú feltételeket szab, mint például az alkoholfogyasztás tilalma, a házirend), úgy a cigányok is alkalmazni kezdték a ’szolgáltatásért ellenérték jár’ elvét. A hajléktalanok nyugdíjának vagy segélyének nagyobbik hányadáért vagy - az alku sikerétől függően egészéért - ellátást ígérnek, szállást, étkezést, italfogyasztást, cigarettát, tiszta ruhát és ezenfelül a családból kiszakadtaknak új családot.”

Szuhay ugyan alaposan ismeri tárgyát, de a megközelítése feltehetően túlzottan idealista. Az összes, időközben napvilágra került információ arra utal, hogy valójában állati körülmények között tartják a csicskákat, akiket, hogy el ne szökjenek, gyakran láncra is vernek.

A csicskásokkal kapcsolatos hiradások is arra vallanak, hogy a kelet-európai, illetve magyarországi cigányokról meglehetősen keveset tudunk. Pontosabban: hiányosak és ellenmondásosak az ismereteink hagyományos világképükről, hiedelemvilágukról, erkölcsi felfogásukról, illetve a többséghez való viszonyukról, éppen arról, ami megkülönbözteti őket a többségtől, illetve a többi kisebbségtől. Ezt a helyzetet azért sem fogadható el, mert napjainkra a cigányság több, az Európai Unióhoz csatlakozó országban a legnagyobb kisebbséggé vált, a teljes lakossághoz viszonyított aránya gyorsan növekszik. Bár a népszámlálásra alapozott, pontos statisztikai adataink, használható kritériumok hiányában sincsenek, feltehető, hogy a romák Szlovákiában és Romániában az összlakosságnak több mint tíz százalékát teszik ki. Ettől az aránytól már Magyarországon sincsenek messze, hiszen a különböző becslések számukat 6-800 ezerre teszik, miközben az összlakosság folyamatosan fogy, és a becslések szerint két éven belül tízmillió alá csökken.

Megbízható adatok híján, különös tekintettel a hozzájuk kötődő negatív előítéletekre, a cigányságról alkotott, illetve a médiában kibontakozó kép állandó politikai konfliktusok forrása. A baloldaliak és a liberálisok, illetve a pártjaikhoz kötődő kutatók és szakemberek által nyújtott „politikailag korrekt értelmezési keretet” a jobboldali kritikusok, illetve a szélesebb közvélemény folyamatosan bírálja, kétségbe vonja. 2007-ben színre lépett egy olyan politikai párt, a Jobbik, illetve az általa életre hívott Magyar Gárda, melynek ugyan konkrét javaslatai nincsenek, de azzal a követeléssel állt elő, hogy a „cigánykérdés megoldását teljes új alapokra kell helyezni”. Ez a szóhasználat érthetően rossz érzéseket kelt Kelet-Európában, hiszen felidézi a „zsidókérdés végső megoldását” (Endlösung der Judenfrage), mely a nácik szóhasználatában a zsidóság teljes kiirtásának „fedőneve” volt.

Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a kelet-európai cigányságot a „zsidó párhuzam” révén meg lehet érteni. Igaz, a másik „magyarázó” kisebbséggel, az amerikai feketékkel sem megyünk túl sokra, ha sorsukat, problémáikkal és konfliktusaikkal együtt „rávetítjük” a kelet-európai romákra. A cigányok persze össze lehet hasonlítani a zsidókkal, amennyiben mindkét kisebbség önként vándorolt be a Kelet-Európába, és a holocaustnak voltak cigány áldozatai is. Igaz, soha nem számítottak a náci népirtás kiemelt célpontjának. Ha el is fogadjuk, hogy mintegy 200 ezer cigányt (elsősorban Németországban élő szintit) 1939 és 1945 között elpusztítottak, az európai cigányság teljes populációhoz számított vesztesége nem hasonlítható össze nemhogy a zsidókkal, de még a lengyelekével sem.

Más kérdés, a hogy cigányság napjainkban, immár egyértelműen politikai okokból, a holocaust által megtizedelt népnek számít. Ugyanakkor minden más összevetés a zsidókkal (a többségi társadalomban elfoglalt helyük, gazdasági helyzetük, erkölcsi felfogásuk, vallásukban gyökerező kultúrájuk, demográfiájuk stb. terén) alaptalan. Mégis megjegyzendő, hogy van egy fogalom, mely érvényes a cigányok egy csoportjára, amit Hannah Arendt alkalmazott elsőnek a kelet európai zsidókra a Holocaust előtt. Ez a pária fogalma, melyet a társadalomból kitaszított, a kasztrendszer hézagaiban vegetáló emberek jelölésére használtak Indiában.

A baloldali politikusok és a teoretikusok előszeretettel hasonlítják magyarországi cigányokat a szociálisan marginalizálódott amerikai feketékhez is, akik között, - a statisztikák szerint -, jóval több a bűnelkövető és deviáns, illetve a bűncselekmény áldozata, mint a többséghez tartozók, a fehérek között. Az Egyesült Államokban kibontakozott polgárjogi mozgalom, majd a megszerveződő, szövetségi szinten intézményesülő esélyegyenlőségi politika, illetve a pozitív diszkrimináció igénye folyamatosan visszatér nálunk, mint követendő cél. Jellemző, hogy a cigányok ellen a közelmúltban elkövetett sorozatgyilkosságot a kormányzati körök kezdettől fogva a Ku-Klux-Klan rémtetteihez hasonlították, vagyis azt sugallták, hogy az ámokfutó fajgyűlölők „meg akarták félemlíteni” a cigányságot. Legutóbb a „magyar Obamát” vizionáló Bajnai Gordon miniszterelnök hirdette meg a Romaversitas Alapítvány tanévnyitóján, hogy a kormány kétszáz roma diplomás felvételét kezdeményezi a közigazgatásba, folytatja a telepfelszámolási programot és arra akarja kötelezni a településeket, hogy esélyegyenlőségi tervet hirdessenek meg. Ha ezt nem teszik, megvonják az önkormányzatok jogát arra, hogy uniós támogatásokat pályázzanak meg.

A miniszterelnök kezdeményezése mindenképpen üdvözlendő (más kérdés, hogyan valósul meg a gyakorlatban), ugyanakkor az amerikai feketék és a magyarországi cigányokat nehéz „közös nevezőre” hozni. Ezért a felzárkóztatásukra, illetve integrálásukra használt eszközök és módszerek sem lehetnek azonosak. Feltehető ugyanis, hogy azok az intézkedések, melyet az USA-ban, bár hosszabb távon, de eredményesnek bizonyultak, nálunk nem lesznek azok. A feketéket rabszolgaként hurcolták be Amerikába, és a polgárháború után még vagy száz évig szegregálták őket a déli államokban, például nem szavazhattak. Feltételezhető volt, hogy formális egyenjogúsításuk kikényszerítése után, élve a lehetőségeikkel, aktívan hozzálátnak szegénységük, szociálisan elmaradott helyzetük javításához, amennyiben washingtoni kormányzat ebben hatékony segítséget nyújt nekik.

A romák felzárkóztatása viszont Magyarországon nem jogi vagy erkölcsi, hanem szociális kérdésként jelenik meg a közvélemény előtt. A magyarok, a többi közép- és kelet-európai néphez hasonlóan soha nem érezték úgy, hogy valamivel tartoznának a romáknak, mondván, hogy „maguk tehetnek a sorsukról”. Ha viszont így van, akkor csak a magyar gazdaság fejlődése, az életszínvonal növekedése teremthet lehetőséget számukra a kiemelkedésre. Éppen ezért hatványozottan szükséges a gazdasági válság következményeinek felszámolása, hogy az egész népesség esélyeinek javulásával a romák helyzete is drámai változáson menjen keresztül.

Pelle János