Az egymás mellett élő kultúrák határterületei az alkalmazkodás, a párbeszéd, a kulturális és gazdasági kapcsolatok zónái. Ha jól alakulnak a kapcsolatok, beindulhat a kulturális értékek cseréje, majd ennek köszönhetően jöhet egy következő fokozat: a szociális integráció, a kulturális hibriditás.

Nálunk jól indultak, kezdetben kifejezetten kedvezően alakultak a viszonyok. Zsigmond király és felesége, Mária királyné, valamint a hozzájuk hasonlóan gondolkodó középkorvégi magyar arisztokrácia Európában egyedülálló jogokat biztosított a cigányok számára. A szabad vándorlás és munkavégzés nemcsak az itt élők viszonyait konszolidálta, hanem erőteljes migrációt indított el Európa más tájairól Magyarország irányába. A felvilágosodás, pontosabban a felvilágosult abszolutizmus állította fejtetőre a rendeződő viszonyokat a teljes asszimilációt kikényszeríteni szándékozó cigánytörvényeivel.

Az anyanyelv és a viselet betiltásának, a röghöz kötöttségnek, a gyermekek elkobzásának minden bizonnyal szerepe volt a cigány közösségek bezárkózásában, a közös udvaros és kitérő utas telepek, a hozzájuk csatlakozó kizárólagos használatú gyalogutak, ösvények, az asszonyok napi rendszerességgel ismétlődő, a kívülállókban félelmet keltő műveszekedéseinek, egyáltalán a külső kapcsolatok minimalizálását eredményező szokásrendnek a kialakulásában. Ez a szokásrend a XX. század közepére stabilizálódott a Magyarországon élő magyarcigányok körében, a hozzájuk tartozó kapcsolatrendszerrel együtt.

Az olaszliszkai tragédia szereplői – ez az írás erről fog szólni az aktualitás okán – jól láthatóan ehhez a közösséghez tartoznak. Az itt élő oláh cigányok a láthatatlanságot, mondhatni, tökéletesen biztosító lakásépítési-településszervezési szisztémát fejlesztettek ki, természetesen a hozzá tartozó életformával, gazdasági aktivitással. Ez utóbbi tulajdonképpen átmenetnek tekinthető a nomád életmód és a helyhez kötöttség által meghatározott életformák között, s ennek magyarázata, hogy ők a XVIII. - XIX. században érkeztek ide.

Romano Rácz Sándor

A közös udvaros telep univerzális, funkcionálisan jól értelmezhető megoldás. Ezt alkalmazták az indiánok sátraik körkörös elrendezésénél, és ezen a módon helyezték el házaikat, kunyhóikat az ókori Róma szegényei is. Lényege a bezárkózás, a védelem. Lakói csak akkor és csak annyi időre hagyták el, amikor és amennyi időre az feltétlenül szükséges volt. Az egyenlőség, a feltétlen szolidaritás volt az ilyen helyeken élő közösségek legfőbb jellemzője, ennek köszönhető, hogy évszázadokig fennmaradtak változatlan formában. Házaik látszólag minden rendszer nélkül, szorosan egymás mellé épültek, csak annyi rést hagyva, hogy egy-két ember el tudjon menni közöttük. Senkinek sem volt saját udvara, kertje. Volt viszont egy, a csoport minden tagja által korlátozás nélkül használt, a közösségi élet kizárólagos színteréül szolgáló közös udvar, ahol a gyerekek a csoport egészének állandó felügyelete mellett játszottak és tanulták meg a szükséges tudnivalókat. Többek között azt, hogy felnőtt kísérő nélkül nem hagyhatják el a telepet. Biztonságuk tehát garantálva volt minden helyzetben. A többségi kultúra irányába való nyitást jelképezték a kitérő utas telepek, amelyek a mindenki által használt kocsiútból leágazó, majd egy kisebb területet körbefogva oda visszatorkolló kitérő útra épültek. Az utca nevet, a házak számot kaptak, ami által az itt élő közösségek már kezelhetők voltak a közigazgatás számára. Megtörtént a nyitás, bővültek a külső kapcsolatok, de még erős volt a csoport-összetartás.

Ezt a rendszert számolta fel az MSZMP 1961-es, a cigánytelepek felszámolását előíró határozata, aminek következményeire már utaltam előző írásomban. Nemcsak a fizikai környezet alakult át gyökeresen, hanem a biztonságot garantáló szokások, kapcsolatok, egyáltalán az egész életforma, a gondolkodásmód is. Megsemmisült egy sok száz éves adaptáció eredményeként létrejött közösségi struktúra, és ez azoknál járt súlyos következményekkel, akiknek nem adatott meg a fokozatos átmenet lehetősége. Náluk szó szerint sokkolóan hatott a kényszerű váltás.

Szörnyű, az egész országot megrázó tragédia történt Olaszliszkán, amely ráadásul kitűnően alkalmas a cigányok agresszivitását állító sztereotípia erősítésére. A nyomában feltámadó, az esetet nemzeti üggyé szublimálni akaró akciók sorozata félelmet keltett bennem, s biztos vagyok abban, hogy nem csak bennem. Határozottan érzékelhető volt a cigányok kirekesztésére, sőt, üldözésére irányuló szándék erősödése, és Olaszliszka árnyékában nehéz volt ez ellen védekezni. Elnémultak a jogvédők, a cigány szervezetek egy része elhatárolódott.

Pedig lett volna dolguk. Hiszen egy pszichológiában nem túl jártas embernek is szöget üthetett a fejébe, hogy egy véletlen gázolás, aminek következtében nem is sérült meg senki, nem válthat ki ilyen pusztítóan elementáris reakciót. Azonnal éreztem, hogy valami nem stimmel, de hogy mi az a valami, csak az egyik kereskedelmi tévécsatorna híradásából derült ki: korábban ugyanitt, a megszólalásig hasonló módon halálra gázoltak egy hasonló korú kislányt, aki a jelenlegi vádlottak közül kettőnek az édeshúga volt.

Ez a hír tudomásom szerint csak itt és csak egyetlen egyszer hangzott el (míg ha valaki megdönti a hamburgerevés világrekordját, azt az összes csatorna összes híradója napokig visszhangozza). Holott az információ jelentősége óriási: az ismétlődés váltotta ki a tömeghisztériát! Bár három éve épp csak elsodorta, nem gázolta halálra a cigányok lakta utcán átszáguldó tanár kocsija a kislányt, az idegekben elraktározódott korábbi trauma miatt a rokonok hosszú percekig azt hihették, hogy ez a gyerek is meghalt. (Egyébként nem emlékszem rá, hogy az autó sebessége a per folyamán szóba került volna.)

A másodfokú tárgyaláson váratlanul ismét felbukkant ez a motívum. De nem enyhítő körülményként, ahogyan minden ép érzékű ember várta volna, hanem épp ellenkezőleg: súlyosbításként! A vád – a sajtó szerint – visszaesőnek igyekszik nyilvánítani az elkövetőket, hiszen már tizenöt évvel ezelőtt is összetörtek egy autót! (Lásd Karinthy: „Úgy kezdődött, hogy ő visszaütött”!)

Remélhetőleg a másodfokon eljáró bírói testület enyhítő körülményként veszi majd figyelembe a tizenöt évvel ezelőtti tragédiát, vagy legalább meghallgat az üggyel kapcsolatban egy pszichológus szakértőt.

Óriási most a sajtó felelőssége is. Nagy szolgálatot tenne a magyar demokráciának, ha az újságírók nem a többség kegyét keresnék, hanem az igazság mellett kardoskodnának. Ha nem engednének azok unszolásának, akik az enyhítő körülményeket semmibe véve fejeket követelnek, akik a cigányok elleni sorozatgyilkosság nyomán összeállt fegyvertelen önvédelmi csoportokat útonállóknak titulálják, akik a kiskunlacházi kislány meggyilkolása után nyomban – és mint utóbb kiderült, teljesen alaptalanul – cigány fiúkat gyanúsítottak, akikben fel sem merült a gyanú, hogy Pusoma Jenő és Burkáék ártatlanok, akiktől mi sem állt távolabb, mint a cigánygyilkosságokkal megvádolt tarnabodi cigányok bűnösségében kételkedni.