Azt írom az előző cikkem utolsó bekezdésében, hogy a romániai román-magyar viszonyban is teljesülnie kellene még néhány komoly feltételnek ahhoz, hogy egyszer majd valóban túljuthassunk a történelmi traumáinkon. Vagyis nem csupán arról van szó, hogy magyarokként azért nem ünnepelhetjük ma még felhőtlenül Románia nemzeti ünnepét, 1918. december 1-ét, Erdély Romániával való egyesítésének szimbolikus dátumát, mert amit ők egykor nyertesként éltek át, azt mi vesztesként szenvedtük el. És ez a veszteség fáj még ma is a csontjainkban. Ez határozza meg az érzelmi reflexeinket. Amire a Magyar Nemzeti Színház igazgatójának illő lett volna tekintettel lennie.

Nem csak erről van szó, sőt nem is elsősorban erről. Jóval többről.

A kolozsvári Mátyás szobor. Magyar-román együttműködésben hozzák helyre.

Wikimedia

Erdély elvesztésének traumáját nem a magyarság múltba feledkezésre való érthetetlen hajlama, nem a történelmi sebeit folyton feltépő mazochizmusa, és nem is az ebből táplálkozó érzelmi irredentizmusa nem engedi feloldódni a közösségi pszichében immár 90 esztendeje.Hanem a nyertes, Románia 90 éve folytatott politikája.

A kivándorlási hullámok és az asszimiláció ellenére Romániában még ma is közel másfél milliós népességű magyar nemzeti közösség él. És ez a közösség még ma sem tekintheti magát egyenjogúnak a többségi nemzettel. Több mint húsz évvel a kíméletlen terrorgépezetet működtető fasiszta-kommunista Ceausescu-rendszer bukása után. Amelynek az elnyomása duplán nehezedett a magyarságra.  

Románia alkotmánya szerint az ország ma is egységes nemzetállam, és hivatalos nyelve a román. A romániai magyarok pártja ma is csak az autonómia igényéről való lemondás árán nyerhet kormányzati szerepet. Mindmáig nem hozható létre Romániában magyar nyelvű állami egyetem, csak úgynevezett multikulturális.  A magyar diákok mindmáig nem tanulhatják az anyanyelvükön Románia történelmét és földrajzát stb.

Ahogy a liberális erdélyi elemző, Bíró Béla írja az október 25-i Népszabadságban, a román kormány „hivatalosan ma sem hajlandó elfogadni a közösségi jogok intézményét. Bár az erőltetett asszimiláció igényét kénytelen volt (legalábbis átmenetileg) feladni, a román állam a romániai magyarság közösségi létét ma is csak megtűrni hajlandó. Tételesen kizárólag a román a hivatalos nyelv, s ezen, lényegileg, az sem változtat, hogy helyileg (elvben mindenütt, gyakorlatilag csupán a Székelyföldön) ma már a magyar is használható. Az állampolgár magyarul is fordulhat az állam központi vagy helyi intézményeihez, igaz, beadványához a szöveg román fordítását is mellékelnie kell. (Akkor meg minek?) A törvény tehát továbbra is különbséget tesz román és nem román állampolgárai közt, épp azzal, hogy a különbözéshez való jogukat nem hajlandó tételes jogként elismerni. Csak román anyanyelvű és kultúrájú polgárainak nyelvét ismeri el államnyelvnek, másokét már nem.”

Hogy is fogalmazott az Erdély Romániához csatolását kimondó, 1918. december 1-én elfogadott Gyulafehérvári nyilatkozat?

„Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot”.

De hadd idézzem Tamás Gáspár Miklós az előző cikkemben már említett írását is. „Annak a brutális nemzetiségi diszkriminációnak és elnyomásnak… amelyet az egyébként a Horthy-Magyarországnál jóval liberálisabb román állam az 1920-as évektől 1944-ig gyakorolt….sajnos az égvilágon semmilyen önreflexiója - önbírálatról nem is szólva - nincs a román közgondolkodásban”. Továbbá: „Ugyancsak hiányzik a reflexió és az önbírálat a Ceauşescu-rendszer (1965-1989) elvadult magyarellenességére vonatkozóan. Pedig ez volt a Ceauşescu-diktatúra kezdeti - a nyolcvanas évekig tartó - népszerűségének fő világnézeti eleme; ám ez köztudomásúlag nemcsak ideológia volt, hanem tényleges elnyomás, üldözés, hátrányos megkülönböztetés.”

Ha mindez igaz, márpedig vitathatatlanul az, akkor adottnak tekinthetők-e a romániai román-magyar viszonyban a trianoni trauma megemésztésének társadalomlélektani feltételei? Józanul csak azt gondolhatjuk, hogy nem, sem a román félnél, sem a magyarnál.

Ha pedig a romániai magyarság a magyar kulturális nemzet része, és Magyarország, az alkotmánya szerint is felelősséget érez a határon kívüli nemzetrészekért, és támogatni köteles őket önazonosságuk megőrzésében, miért gondolja azt bárki, hogy helyes volna, ha mi Budapesten úgy tennénk, mintha a román- magyar viszonyban minden rendben lenne? Amit a román nemzeti ünnepnek a Magyar Nemzeti Színházban való megrendezése kétségtelenül hatásosan üzenne. Miféle érdekünk fűződhetne nekünk egy ilyen nyilvánvaló hazugsághoz? 

Nem meggyőző? Tessék csak beleolvasni, mit nyilatkozott a Krónika november 25-i száma szerint Mădălin Guruianu sepsiszentgyörgyi liberális politikus!

 „December 1 román érték, egy rendkívül fontos ünnep, és továbbra is ennek kell lennie, de a jelenlegi formájában nem tekinthető Románia országos ünnepének. Ez az ünnep a román nemzet ünnepe, amelyet Romániában és a határain túl – Besszarábiában, Bukovinában – is meg kell ünnepelnie a románságnak, de nem alkalmas arra, hogy Románia országos ünnepe legyen. … [E]gyrészt „nem természetes”, hogy a határokon túl, Ukrajnában, Moldovában élő románok egy másik állam – Románia – ünnepét ünnepeljék, másrészt a Romániában élő nemzeti kisebbségek, különösen a magyarok számára ez a nap nem ok az ünnepre, és nem jelképez egy olyan közös értéket, amellyel az ország minden lakója azonosulni tud.”

Azt is jelzi a politikus, hogy a sepsiszentgyörgyi Debate Club, amelynek ő a vezetője, nyilvános vitát rendez a témáról, amire „előítéletek nélküli embereket” várnak, és meghívtak több háromszéki politikust is. „Megpróbáljuk körüljárni azt a kérdést, hogy nevezhetjük-e december 1-jét az egész ország hivatalos ünnepének, ahogy az az alkotmányban szerepel, vagy pedig inkább a román nemzet ünnepe ez a nap.”

De nézzünk egy ünnep utáni tudósítást is.

Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint „a magyarok is ünnepelnének Románia nemzeti ünnepén, ha két feltétel közül valamelyik teljesülne: ne december 1-jén, hanem egy másik napon legyen az ünnepnap, illetve, hogy a Székelyföld kapjon területi autonómiát.

A sepsiszentgyörgyi polgármester csütörtöki sajtótájékoztatóján kifejtette: egy olyan napot kellene választani a nemzeti ünnep időpontjául, amely kifejezhetné az ország minden lakójának ’közös örömét’. A másik alternatíva az lehetne, folytatta Antal, hogy teljesüljenek az 1918. december 1-jén a magyar közösségnek tett ígéretek, vagyis biztosított legyen a Székelyföld autonómiája. ’Akkor együtt örülnénk: mi annak, hogy van autonómiánk, Románia pedig annak, hogy Erdély az övé. Anélkül, hogy e két feltétel egyike teljesüljön, azt hiszem, nem korrekt az az elvárás, hogy mi részt vegyünk a december 1-jei ünnepségeken’ – mondta Antal Árpád.

A sepsiszentgyörgyi városvezető úgy véli, az 1989. decemberi forradalom valamelyik napja alkalmasabb lenne az ország nemzeti ünnepének, mind a románok, mind a magyarok számára.”

De még Markó Béla, az RMDSZ elnöke is arról beszélt múlt hétfőn a bukaresti szenátus évfordulós rendezvényén, hogy „a Romániában Nagy Egyesülés néven ismert, nemzeti ünneppé nyilvánított december elseje mást jelent a románoknak, mást a magyaroknak. Mint mondta, a román nemzet számára fontos győzelmet jelent december elseje, a romániai magyarok viszont államiságuk elvesztéseként élték meg az akkori pillanatot.”

Felidézte, hogy a gyulafehérvári román népgyűlésen elfogadott nyilatkozat Erdély népeinek széles körű jogokat ígért, hiszen kimondta, hogy mindegyiket saját nyelvén és a saját köréből választott emberek révén igazgathatják. Hozzáfűzve, hogy ezeknek az ígéreteknek – amelyekhez nagy reményt fűztek a romániai magyarok – egy része máig sem valósult meg.

Mi a tanulság mindebből?

Például, hogy ne akarjunk pápábbak lenni a pápánál. Vagy, hogy a nemzeti megbékélés ügyét semmiképpen sem szolgálhatja a nemzeti önérzet híján való gesztuspolitizálás. Már csak azért sem, mert mint tapasztalhatjuk, csak olaj a szélsőjobb tüzére. És ha más kára nincs is, szellemi környezetszennyezés biztosan származik belőle. 

Azt pedig ideje lenne végre megérteniük a „nemzettől félő” liberálisainknak is, hogy az egyenes beszéd a nemzeti érdekeinkről és céljainkról Romániában is az egyetlen járható út, amely elvezethet a nemzeti megbékélés intézményes garanciáinak létrejöttéhez. Az államalkotó nemzetek közötti egyenlőség alkotmányos elismertetéséhez. A közösségi jogok megerősítéséhez, az autonómiák rendszerének kiépüléséhez.

Amik nélkül – beszéljünk őszintén – nyilvánvalóan oktalanság volna az egymás iránti történelmi kiengesztelődésben reménykedni.