1992 elején, tehát éppen húsz évvel ezelőtt megjelent egy cikkem a Magyar Hírlapban Németország mint európai szuperhatalom címmel, amelyben a német újraegyesülés következményeit boncolgattam. Bár Philip Stephenstől, a Financial Times kommentátorától az ún. kritikai zsurnalizmust képviselő hamburgi Der Freitag cikkírójáig ma szinte mindenki úgy gondolja, hogy a német újraegyesüléssel az európai játszma szabályai egyszer s mindenkorra megváltoztak, és hogy a nemzetnek 1945-ben búcsút mondó Németország húsz évvel 1990 után újból „rátornyosul” Európára”, a világért sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy én bármit is előreláttam.

Engem az Antall József és Helmuth Kohl kancellár közötti bensőséges kapcsolatok idején nem a jövőbeli, hanem az idősebb Bush és főként realista-pragmatikus nemzetbiztonsági tanácsadója, Bent Scowcroft áldásával már akkor körvonalazódó német hegemónia következményei érdekeltek, egy olyan európai geopolitikai elrendeződés, amelyben a nyugati integrációs struktúrákba csak a  kelet-közép-európaiak és esetleg a baltiak kerültek volna be, míg a tulajdonképpeni Kelet- és Délkelet-Európa Ukrajnától Románián keresztül a Szlovénia és Horvátország nélküli Jugoszláviáig a szelektíven kibővülő Európai Unió és Oroszország közös befolyási övezete lett volna.

Tévedtem persze, de szerintem a releváns igazságok mellett lehetnek releváns tévedések is, és ez talán az utóbbi kategóriába tartozik.

Most egészen másról van szó. A német hegemónia a német nemzetállam demográfiai és gazdasági túlsúlya miatt régóta ténykérdés. A rendkívüli az, hogy a pénzügyi válság által diktált európai kényszerpálya, valamint a brit és a francia Európa-politika együttes zsákutcája ezt a hegemóniát egyszerűen nélkülözhetetlenné tette, mint Sikorski lengyel külügyminiszter Berlinben nemrég – honfitársai körében nem kis konsternációt keltve – rámutatott. (A beszéd német összefoglalóját lásd itt, teljes szövegét - lengyelül – pedig itt.)

A brit Európa-politika axiómája – a kérdést igencsak jól ismerő Peter Mandelson szerint – az 1973-as belépés óta az volt, hogy semmilyen körülmények között sem mondanak le az európai politika befolyásolásának lehetőségéről. A brüsszeli vétóval viszont lényegében felálltak a lényegi döntéseket hozó asztal mellől.

Ez technikailag Sir Jon Cunliffnak, Cameron miniszterelnök külgazdasági és EU-tanácsadójának köszönhető (2012 januárjától ő lesz Nagy-Britannia állandó EU-képviselője), aki úgy döntött, hogy a Foreign Office-t kizárják a brüsszeli csúcs előkészületeiből. A döntő ok azonban az volt, hogy Cameron és a brit kormány a tory euroszkeptikusok túszává vált, nem most Brüsszelben, hanem akkor, amikor elfogadtatta a parlamenttel az ún. referendum-garanciát, amely lehetetlenné teszi a kormány számára, hogy népszavazás nélkül bármilyen nemzeti kompetenciát átengedjen Brüsszelnek.

Cameron a The Times-ban december 7-én (tehát még a csúcs előtt!) megjelent cikkében jelezte, hogy nem fog semmiféle brit érdekeket sértő szerződésmódosításba belemenni, és hogy az euró-zóna 17 tagállama „megalkothatja a saját külön szerződését”, mint az a Schengeni Egyezmény esetében is történt. Pontosan tudta tehát, hogy vétózni fog, azt pedig legalább november 5-e óta tudhatta volna, hogy az EU-rendszeren kívüli új szerződés „17 tagállamnál több, de 27-nél kevesebb országra fog kiterjedni, tehát el fogja veszíteni a vétóját”.

A brit lépés következményei máris látszanak. Olli Rehn gazdasági és pénzügyi biztos december 12-én bejelentette, hogy amennyiben a vétó „arra irányult, hogy megakadályozza a City bankárjainak és pénzintézeteinek a megrendszabályozását, akkor elmondhatom, hogy ez nem fog sikerülni”. De Londonnak egy „kollaterális csapás”-ra is számítania kell, ugyanis az EU-tól való egyértelmű távolodása felgyorsíthatja Skócia esetleges kilépését egy valamivel régebbi, 1707-es unióból. Alex Salmon skót miniszterelnök és a kormányzó Skót Nemzeti Párt vezetője magyarázatot kért Camerontól a történtekről, kijelentve, hogy a „múltheti brüsszeli fejlemények azt bizonyítják, hogy Skóciának sürgősen szüksége van arra, hogy független tagállamként a fő asztalnál hallassa a hangját, ahelyett, hogy kizárnák a szobából.”

Ami Franciaországot illeti, alighanem igaza van a Spiegelnek, amikor a történelem iróniájáról beszél: „A franciák azért akarták az eurót, hogy az kordában tartsa a németeket. Most az euró lehetővé teszi a németeknek, hogy kordában tartsák a franciákat.”

Párizs Európa-politikájának alapelve – a francia hatalom és cselekvőképesség megsokszorozása – súlyos dilemma elé állítja a franciákat: vagy ragaszkodnak a francia-német direktóriumhoz (amely rendkívül hasznos a meghatározó szerepet betöltő Németország számára), és akkor elmondhatják, hogy ők vezetik Európát, vagy fellázadnak a fiskális szigort megtestesítő „német” Európa ellen (amire jól tudjuk, hogy képesek), ám ezzel elkerülhetetlenül az EU „déli szárny”-án találják majd magukat.

Nicolas Sarkozy francia elnök – nagyon bölcsen – azt mondta a brüsszeli csúcs mérlegét megvonó Le Monde-interjújában, hogy „semmilyen ideologikus olvasat sem működik többé”. Ehhez képest a francia államideológia tökéletes példáját nyújtva értékelte a brüsszeli megállapodás gazdasági kormányzatra vonatkozó részét. Az euró-zóna gazdaságait össze kell hangolni – hangsúlyozta –, aminek a felelőssége ezentúl az állam- és kormányfőkre hárul. Ez szerinte kétségtelen demokratikus előrelépést jelent a korábbi helyzethez képest, amikor minden az Európai Központi Bank, a Bizottság és a stabilitási paktum köré szerveződött.

„Ki gondolta volna két évvel ezelőtt – tette fel a kérdést a diadalmas Sarkozy –, hogy partnereink elfogadják az állam- és kormányfők körül megszerveződő gazdasági kormányzás eszméjét? Hogy egyetértenek az Európai Stabilitási Alap álatal megtestesített európai valutaalappal? Ezek mind francia eszmék! (…) Gazdasági szuverenitásunkat nem ruházzuk másokra. Itt a szuverenitás demokratikusan megválasztott kormányok általi megosztott gyakorlásáról van szó.”

De mi történik akkor, ha egy vagy két ország „demokratikusan megválasztott  kormánya” elutasítja majd az „aranyszabály” megsértése miatti szankciókat, és szembefordul az azokat végrehajtani akaró, demokratikus legitimitás nélküli Bizottsággal? A kormányokat éppenséggel le lehet váltani (bár ez is „alkotmányos monstruozitás” -, de a népeket?

Nyilvánvaló, hogy a most sebtében elfogadott és nemzetközi szerződés rangjára emelt intézkedéscsomag, az a bizonyos fiscal compact egyrészt nem legitim, másrészt (és ez a nagyobbik baj) már közép távon sem lehet működőképes, mert recesszióhoz és társadalmi elégedetlenséghez vezet.

Valamit valamiért. Do ut des. Vagy franciául: Donnant donnant. Erra a nagyon bölcs antik szentenciára hívta fel Ulrike Guérot,  a European Council on Foreign Relations berlini irodájának vezetője a franciák figyelmét.

Ha a franciák azt akarják – mint ahogy azt akarják –, hogy az EU valóban költségvetési unióvá, azaz az „államadósságok közösségé”-vé váljon, akkor szakítaniuk kell a költségvetési szuverenitással, vagyis el kell fogadniuk a nemzeti költségvetések európai főhatalom alá rendelését. Ha fiskális garanciák nélkül nincs euró-kötvény, az adósságok közössége sem lehetséges politikai unió nélkül.

„Mentális forradalom beindítására van szükség – mondja Ulrike Guérot – ahhoz, hogy felépíthessük az európai államot: egy államot, mert pontosan a gazdasági és politikai döntések közötti eltolódás, az állam és a piac szétválasztása vezetett a jelenlegi európai zűrzavarhoz. (…) A fiskális unió megteremtése egy olyan politikai áttörést feltételez, amely meg fogja rendíteni a Francia Köztársaság alapjait. Mint ahogy az euró-kötvények bevezetése vagy a Franciország által előnyben részesített ’banki’ megoldás (amelynek értelmében az Európai Központi Banknak az  amerikai Federal Reserve-hez hasonló szerepet kell betöltenie) viszont a német euró-filozófia alaptételét – ’nem álljuk a cechet!’ – változtatja meg radikálisan.”

Bár a német pártok (mind a CDU, mind a Zöldek, mind pedig az SPD) jó féltucat olyan javaslatot tettek le az asztalra (a Bizottság elnökének az „európai nép” általi megválasztása, transznacionális választási listák bevezetése, kétkamarás európai parlament stb.), amelyek egyértelműen a politikai unió irányába mutatnak, az Ulrike Guérot által vázolt mentális és politikai forradalom természetesen nem fog egyik napról a másikra végbemenni. De az arkhimédeszi pont megvan hozzá.

Azzal, hogy a britek megvétózták az EU-szintű szerződésmódosítást, ahelyett, hogy az esetükben (is) elkerülhetetlen referendummal – több más tagállammal együtt – szimplán (és időigényesen) megfúrták volna annak életbe léptetését, lehetővé tették az egyhangú döntéshozatal európai tabujának megdöntését. Így viszont immár senki sem akadályozhatja meg az új szerződést megalkotó államokat abban – írja Jean Quatremer, a „brüsszeli kulisszák” kiváló ismerője –, hogy „előirányozzák: akkor fog életbe lépni, ha egy bizonyos számú ország ratifikálta”.

Az írek például tisztában vannak ezzel. A lengyelek (és általában a keleti periféria országai) még nem.

Ha Írországban az új európai szerződésről referendumot fognak tartani – mint ahogy az ellenzéki Sinn Fein követeli –, és azt esetleg leszavazzák, ezúttal nem lesz újabb népszavazás. A többiek egyszerűen továbblépnek, Írország pedig kikerül az euró-övezetből. Ez esetben nem maradna más lehetőség, mint az ír valutának a font sterlinghez való rögzítése. „Ez gyakorlatilag azt jelentené – írja a The Irish Times kommentátora –,  hogy a szabad ír állam megteremtéséhez vezető szerződés aláírásának a 90. évfordulóján visszatérünk az Egyesült Királyság kebelébe.”

A lengyelek helyzete, ha lehet, még kényesebb. Az egyértelműen Európa-párti Donald Tusk lengyel miniszterelnök és Sikorski külügyminiszter fő célja az, hogy németbarát politikájukkal elkerüljék az „unión belüli unió” kialakulását. A lengyel politikai elit és a közvélemény meghatározó részének eltökéltsége, hogy megszabaduljon a perifériától, a provincializmustól és a „geopolitikai fátum”-tól rokonszenves és tiszteletreméltó. De amennyire jó dolog az, hogy a Kaczynskyék által a sufniból előszedett német bombát sikerült hatástalanítani, azt azért nem mondanám, amit Maciej Nowicki mond a Newsweek Polski legújabb, december 12-i számában, hogy „Tusknak nincs mitől félnie”, és hogy „Lengyelországnak jó esélye van arra, hogy az EU magjában legyen a helye”.

„Vajon – teszi fel a kérdést Piotr Buras, a Gazeta Wyborcza berlini tudósítója – nem illúzió-e azt hinni, hogy Lengyelország befolyása megnőtt a németek által dominált mag-Európában?” Szerintem az.

Tudomásul kell vennünk, hogy most az északi, a déli és a keleti periféria sorsa is attól függ, hogy  – a tágabb EU-n belül – végre intézményes formában is megszülethet-e az a bizonyos Kerneuropa, amelyet a 2012-es aacheni Karlspreis kitüntetettje, Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter egy másik CDU-politikussal, Karl Lamersszel közösen írt 1994-es „papír”-jában már pontosan körvonalazott.