Kedves Tamás!

Megkaptam invitáló soraidat. A számos közösen vallott politikai érték hirdetésében, továbbá a Fidesz megbuktatásának ügyében szívesen működöm Veled együtt. A Demokratikus Koalíció keretei között azonban nem. Azt gondolom, egy liberális demokrata számára nem vállalható az, amit a DK elnöke, Gyurcsány Ferenc eddigi politikai pályafutása alatt tett, és amit ma is tesz.

Egy politikus esetében fontos az, amit mond, de azért mégiscsak lényegesen fontosabb az, amit csinál. Gyurcsány nyilvános beszédeiben többnyire progresszív gondolatokat igyekezett közvetíteni. S vajon mit csinált eközben? Hatalmas ambícióval építette politikai karrierjét, miközben gyakorlatilag semmit sem valósított meg az általa hirdetett progresszív politikai célokból. Úgy is mondhatnánk: a hatalmat kizárólag az általa szavakban korszerűtlennek, reformokra szorulónak minősített államszervezet élén való egyre nagyobb befolyás megszerzésére használta.

2000 és 2009 közötti második politikai karrierje során előbb párttag, majd 2-3 év múlva miniszter, rá egy évre pedig kormányfő lett. 2006-os újraválasztásakor ért fel a csúcsra. Aztán 2006 őszétől népszerűsége erőteljesen hanyatlani kezdett. Mégis, 2007-ben a miniszterelnöksége mellé a pártvezéri tisztet is fontosnak tartotta megszerezni. E minőségében kísérletet tett a szocialista párt szervezetének centralista átalakítására is, erre a további hatalom-összpontosításra azonban már nem kapott esélyt. Végül 2009-ben minden tisztségét elveszítette. Hasznot nem nagyon, kárt viszont annál inkább okozott az általa csak szavakban hirdetett progressziónak. Kudarcos politikájának nem kis szerepe volt abban, hogy Orbán Viktor győzelemre vihette a kétharmados fülkeforradalmát.

Gyurcsány első politikai szerepvállalását a 80-as években volt szerencsém közelről követni. Visszatekintve az a benyomásom, hogy ami a 2006 őszén kezdődő vesszőfutása során vele történt, az nagy valószínűséggel nem egyszerűen a világgazdasági válság bekövetkezése miatti pechsorozat, s nem is egyszerű politikai balfácánság eredménye. Gyurcsány az elmúlt évtizedben ugyanis valami egészen hasonlót produkált reaktiválódott politikusként, mint amit annak idején a 80-as évek elejétől pécsi egyetemi kari KISZ-titkárként, majd városi KISZ-titkárként politikai karrierje érdekében egyszer már elkövetett.

Az Ungváry Krisztián történész által nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint vezetőtársai előtt már akkor is progresszívnak igyekezett mutatkozni: az egyetemen kibontakozó Dialógus független békemozgalommal a párbeszédet, a nyílt vitát szorgalmazta a pártállami represszió helyett. S ezt talán még komolyan is gondolta, amikor mondta.

Mindeközben azonban gyakorlati politikai vezetői tevékenysége során – biztos, ami biztos – a rendszer működtetésében jeleskedett: letépkedte a kari faliújságra kitett Dialógus-plakátokat és még csak véletlenül sem állt diáktársai mellé, amikor azokat a rendőrség kezdte vegzálni. Mi több, gond nélkül hagyta jóvá (vagy netán ő maga írta alá) azokat a KISZ-jellemzéseket, amelyek birtokában legfeljebb a szülőfalujukban kaphattak állást a tanárképző karnak azok a diákjai, akik a Dialógus mozgalomban részt vettek. Pozíciója így aztán szépen megerősödött: városi KISZ-titkárt csináltak belőle. Onnan pedig egyenes út vezetett a KISZ Központi Bizottsága Egyetemi és Főiskolai Tanácsának elnöki székébe. A rendszerváltáshoz túl sok köze nem volt, s aztán egy jó darabig ki is szállt a politikából.

Egyszer, még a 2006-os választási kampány finisében volt pécsi dialógusosként cikket írtam a Népszabadságba Gyurcsány védelmében, akit a kampány során pécsi viselt dolgai miatt támadtak ellenfelei. Azt írtam: Gyurcsány sokat változott 23 év alatt. Most azt gondolom, valamennyit biztosan változott, de biztos az is, hogy messze nem eleget.

Persze igaz, hogy nem csak a Gyurcsány által követett politikai gyakorlat tette mára hiteltelenné a választók előtt a magyar progressziót, s ennek folyományaként átmenetileg harcképtelenné a baloldali és liberális demokratákat az orbáni demokrácia-rombolással szemben. Viszont Gyurcsány vált az emblematikus figurájává ennek a folyamatnak. Szerintem indokoltan. Gyurcsány Ferenc tipikus példája annak a politikusnak, aki nem egyszerűen csak mást hirdet, mint amit csinál, de nem is hajlandó szembenézni az ezért viselt felelősségével. Nem zavarja, ha lelepleződik, mert nem tartja egyenrangú partnerének azt a politikai közösséget – egyszerűen szólva: a népet – aminek a vezetése a legfőbb ambíciója. Ez okozta a bukását is: 2006-ban kiderült, semmilyen használható tervet nem készített a választás előtti hazugságok megmagyarázására. Halvány gőze sem volt arról, hogyan kéne felelősséget vállalnia a választók előtt azért, hogy éppen az ellenkezőjét akarja csinálni annak, amit a választások előtt ígért.

Annyira közhelyes dolog, hogy szinte szégyen leírni: egy ország gazdasági és szellemi életének folyamatos előre vitele valamennyiünk közös munkája. És nem lehet partnerként együtt dolgozni ott, ahol az egyik partner a másik emberi méltóságát látványosan nem tiszteli. Márpedig, ha valaki nyíltan a partnere képébe hazudik, miközben tudja, hogy rövid időn belül menthetetlenül lelepleződik, és mindez még csak nem is érdekli, akkor az a valaki egyáltalán nem becsüli a partnere méltóságát. Ha politikus teszi ugyanezt a választópolgárokkal, akkor annak adja bizonyságát, hogy ő maga kevéssé alkalmas a demokratikus politizálásra.

Ma pedig az látszik, hogy Gyurcsány továbbra sem hajlandó tudomásul venni: a nem-demokratikus alapállású politizálás általa szimbolizált, baloldali változata megbukott, és egy újfajta, demokratikus szellemű politika megvalósítását még csak véletlenül sem tőle várja az arra nyitott közvélemény.

Mégis mit tehet ma egy baloldali, vagy liberális irányultságú, a köz ügye iránt elkötelezett személy?

A legfontosabb feladat persze az, hogy megbuktassuk Orbán Viktornak a szabadságot és a demokráciát tudatosan pusztító politikáját. E célból 2014-ben szavazhatunk a demokratikus ellenzék bármely pártjára, amelynek esélye van a parlamentbe kerülni. Részt vehetünk továbbá a kormány politikája ellen tiltakozó civil mozgalmakban.

Viszont én magam a szavazatom leadásán túl már csak olyan pártot tudnék aktivitásommal is támogatni, amelynek alapdokumentumában világosan benne áll: „Ebben a pártban nem akkor van működési zavar, ha a párt politikusai nyilvánosan vitatkoznak egymással, hanem akkor, ha nincs nyilvános vita közöttük!”

Nem kell bölcs vezér, ne várjuk a kormánybuktató messiást! Kellenének viszont végre olyan pártok, amelyeken belül a politizálók, miközben pártjuk sikere érdekében együttműködnek, ugyanakkor a nyilvánosság előtt is vitatkoznak egymással. Akár a pozíciókért való rivalizálás folyományaként, akár pusztán a demokratikus nyilvánosság alapeszméjének tisztelete miatt. S teszik mindezt a világ leg-magától-értetődőbb módján. Valahogy úgy, mint Ámerikában. Meggyőződésem szerint ma már csak egy ilyen stílusú politizálás lehet hiteles a választók előtt. Csak egy ilyen, demokratikus politikai gyakorlat lehet képes segíteni a tehetséges, de nem tekintélyelvű politikusok kiválasztódását, és elterjeszteni az önmagunkért, tetteinkért való felelősségvállalás képességét egyre szélesebb körben. No meg az sem utolsó szempont, hogy ezzel a nyíltsággal lehetne talán a leghatékonyabban visszaszorítani a politikai hátterű korrupciót.

Együttműködés és nyilvános vita. Számomra most már ez a párton belüli „liberális minimum”. Képzelj el egy pártot, amely nemcsak hirdeti a liberális demokráciát, de saját működése során is a liberális demokrácia elveit követi! Egy ilyen párt megteremtésében – akár teljesen újat csinálva, akár egy már meglévő szerveződést továbbformálva – szívesen együttműködnék Veled és más liberálisokkal is. Olyanokkal, akik most a Demokratikus Koalíció felé orientálódtak, meg másokkal is: ifjakkal, vénekkel egyaránt. A nekilendülést persze Gyurcsány pártelnöki megbízása nélkül gondolnám.

A szerző jogász, tanár, az SZDSZ alapító tagja