Ez a Nemzetközi Valuta Alap ENSZ-szervezet, 1947-ben alakult, együtt az ENSZ-szel. Úgynevezett speciális szervezet. Tehát majdnem minden ENSZ-tagállam tagja. A Szovjetunió is részt vett az alapításban, Csehszlovákia is. Meg is szavazták az alapítást, csak utána kiléptek. Az új tagállamok egy része nem tag.

Benke elvtársnő kérdéseire: mik a hátrányai? Hátrány, hogy valamivel kötöttebbé válik a pénzügyi gazdálkodásunk. Gyakorlatilag egy dolgot tudok erre mondani: ami gyakorlatban is kötöttség, fizetési mérlegünk bizonyos tételeiben. Itt olyan titkokat nem tudhatnak meg, amelyeket nem tudnának meg anélkül.

Nyers Rezső magyarázza Kádárnak, mi az az IMF

Orbán Viktor hetek óta igyekszik mindenkit megnyugtatni: az EB apró jogi kifogásait hamar javítani fogják (kivéve a jegybankelnök fizetéséről szóló részt), így semmi akadálya nem lesz az IMF-hitelről való megegyezésnek. Nos, amint arról már volt szó, ezek nem apró jogtechnikai kérdések, hanem a legtöbbször fundamentális politikai ügyek, és rendezésük akár az alkotmány, akár az alkotmány részét képző átmeneti rendelkezések megváltoztatását is jelentheti. Továbbá könnyen elképzelhető, hogy a kormány trükkök százait próbálja meg majd bevetni, hogy másutt ezekkel egyenértékű törvényeket hozzon, de borítékolható, hogy ez Európának nem fog tetszeni. A konfliktus legrosszabb esetben addig is folytatódhat, amíg tényleg ki nem ürül az államkassza.

Most azonban tegyük fel, hogy a politikai akadályok elhárulnak, és sor kerülhet az IMF-szerződés megkötésére. Többen bocsátkoztak már találgatásokba, hogy – korábbi tapasztalatok alapján – milyen általános feltételeket támaszthat a Nemzetközi Valutaalap, és ezek eléréséhez milyen konkrét intézkedéseket írhat elő. Rendszerint nagy az egyetértés, hogy ezek politikailag kellemetlen, a szociális kiadásokon, nyugdíjakon és hasonlókon spóroló megszorító csomagok lesznek. Minden bizonnyal igen, viszont a megvalósítás különbözni fog például a nemrég szintén IMF-hitelt kapott Romániáétól. Ha egyáltalán végre tud hajtani bármit is a kormány, mert a Széll Kálmán-terv még önként vállalt kiadáscsökkentéseiből is alig lett valami, leginkább a csekély érdekérvényesítő képességű, állami támogatás nélkül tényleg ellehetetlenülő rétegeken spóroltak.

Ezen felül eddig is csak ott volt valami lefaragás, ahol a területért felelős KDNP-s politikusok szabad kezet kaptak az ideológiai alapú bozótharcra, és ahol faragnak, ott hullik a forgács is alapon csökkentették az elkölthető pénzeket. A többi területen ez a kormány sem mert szembemenni az államból (értsd: mások pénzéből) élő tömegekkel. Az IMF pedig viszonylag ritkán fogalmaz meg konkrét költségvetési fejezetekkel kapcsolatos elvárásokat, csupán szigorú, kiszámítható és teljesíthető költségvetést kér, behajtható bevételekkel és teljesíthető, csökkentett kiadásokkal, valamint egyes nagy állami vállalatok, alrendszerek rendbetételével. A kormánynak pedig van mozgástere a pontos megvalósítás kidolgozásában. Vajon kiket fog, és főleg kiket nem fog számottevően érinteni az IMF-csomag végrehajtása? Vegyük sorra.

Talán a legnagyobb költségvetési kiadási tétel a nyugdíjrendszer, ami nem lett önfenntartó, az államosítás mellékhatásaként pedig a magánpénztárak nem lépnek be az állampapírpiacra vásárlóként. Azonban a magát a produktívak kormányaként láttató második Orbán-kormány sem fog jelentősen változtatni a nyugdíjrendszeren. Mindenki tudja, miért: hárommillió aktív szavazó bármilyen választási rendszerben komoly érv. Ahogy az igencsak lassan felülvizsgált pár százezer rokkantnyugdíjas is.

A következő nagy tétel a közszféra (vagy kicsit általánosabban az a nem mélyszegénységben élő réteg, amelynek jövedelmében jelentősebb részt tesz ki valamilyen állami juttatás), ahol szintén rengeteg potenciálisan elveszthető szavazó dolgozik. Ez a szektor persze differenciálható: senki nem mondja például, hogy az orvosok többsége aránytalanul sokat keres, mert ez nyilván nem igaz, azonban az egészségügyi költségvetésekben – másutt – jelentős tartalékok vannak még mindig. Mégis, ha valahol, akkor az emberi erőforrásokon várható csak spórolás. A rejtett tartalékokat megóvja a bennük rejlő remek korrupciós lehetőség.

Aztán ezen belül ott vannak a közigazgatás különféle rétegei, nagy csökkenés itt sincs, sőt nem volnék meglepve, ha a kisebb önkormányzatok megszűnése és a járások létrejötte után végül összességében növekedne a létszám, függetlenül attól, hogy szükséges-e ennyi ember a feladatokra, és hogy szükségesek-e a feladatok maguk, egyáltalán. A kormány meg van győződve arról, hogy a közigazgatás önmagáért való jó, minden más (termelő) szakmánál automatikusan erkölcsösebb, és főleg jó terep a lojális fiatal szavazóréteg kinevelésére. Itt sem várható tehát csökkentés.

Vannak még a fegyveres és rendvédelmi szervek, katasztrófavédelmi szervezetek, tűzoltóság és hasonlók, és az általuk korábban kivívott teljesen méltányolható vagy épp értelmetlen kedvezmények. Azt már megtapasztalta a kormány, milyen, ha saját karhatalommal kezd szembekerülni, ezt nem fogják megint megpróbálni. Biztos, ami biztos persze, a kormány jogilag is megnehezítette, hogy ez a szektor bármilyen ellenállást próbáljon meg kifejteni, de ettől még látványosan kerülik a konfliktust.

A következő csoport a nagy és rendszeresen veszteséges állami vagy önkormányzati cégeké, mint amilyen a MÁV, a közlekedési társaságok, amelyeknek átszervezését elvileg kérheti az IMF, és valószínűleg kérni is fogja. Valóban érthetetlen is hétköznapi ésszel, hogy hogyan lehet a nyugat-európai szinthez közelítő árakon bangladesi körülményeket idéző szolgáltatást nyújtani, de azért mindannyian sejtjük a választ: a korrupció, az évtizedes szakmai meggyőződésként eladott korszerűtlenség, a belső munkanélküliség fenntartásához és irreális juttatásokhoz ragaszkodó szakszervezetek mind közrejátszanak. És lehet, hogy a kormány vállal valamit ezek felszámolására, de inkább fog könyvelési trükkökhöz nyúlni, mint felborítani a status quót.

Kérheti még az IMF azt is, hogy a „nemzeti bajnoknak” tekintett félig magán, félig (vagy félhivatalosan) állami cégek különféle törvények által biztosított versenykorlátozó kedvezményeit szüntessék meg. Ez mind az összes párttal jóban lévő, mind az egyes politikai oldalakhoz kötődő vállalatoknak súlyos csapás volna, mivel pusztán valódi üzleti teljesítményükre, menedzsmentjük tudására, szakértelmükre, költségszerkezetükre alapozva jóval kevésbé volnának versenyképesek. Ezeket a „nemzeti bajnokokat” a közhiedelemmel ellentétben egyébként az előző kormányok is védték, csak legfeljebb nem tették hivatalossá. Ha az IMF ilyesmit kér, most is csak az fog történni, hogy majd nem hivatalos eszközökkel fog a kormány a politikailag valamiért nemkívánatos cégek, cégtulajdonosok ellen fellépni.

Végül, de nem utolsósorban: az IMF csak a látható, behajtható adóbevételekkel kapcsolatban tud bármit is követelni. Így az adófizetésből eddig kimaradó szektorok ezt is meg fogják úszni, ugyanis biztosan nem most fog senkinek sem eszébe jutni a gazdaság e részeinek hosszadalmas, fárasztó, és nem utolsósorban népszerűtlen kifehérítése.

Logikus a kérdés, hogy akkor vajon kit fognak legsúlyosabban érinteni a megszorítások. A válasz, mint mindig, hogy az államtól minimálisan függő, látható jövedelemmel rendelkező aktív réteget. Elvileg ők a Fidesz választói célcsoportja, elvileg ők jártak jól az egykulcsos adóval (a gyakorlatban azonban az adóváltozásból eredő többletet a legtöbbeknél elvitte a forintárfolyam változása). Azonban a kormány minden eddigi intézkedéséből az látszik, hogy az eddigiekhez hasonlóan gyakorlatilag bárki más, könnyebben megvásárolható szavazatú választót előnyben részesítenek velük szemben. És ezen változtatni az IMF-nek nincs sem elvi, sem jogi, sem gyakorlati lehetősége, sajnos.