„Az uralkodó felfogás szerint a hit, a vallás és a teremtés rendjét a tudományos világfelfogás, az istentelen kozmosz felé terelik, mi viszont ezzel ellentétes irányban haladunk.”

(Orbán Viktor 2012 húsvétján)

Az elfogultságokat illik ugyebár az elején bevallani, nos: tisztelem a miniszterelnököt, ha ez elfogultságnak nevezhető. Úgy gondolom, hogy akire most kritikám célkeresztje siklik, igazán nemes vad. Orbán tehetsége nem üres legenda, hanem valós politikai eredményekkel bizonyított tény. Ez legalább olyan kétségtelen, mint az, hogy a tevékenysége mára nem csak a Fidesznek, de az egész országnak elhordozhatatlan teher. Erről azonban – úgy tűnik – sem ő, sem a pártja nem vesz tudomást. Mindig minden fiaskót kibír anélkül, hogy megrendülne a széke.

Most nem a stiklikről és hazugságokról beszélek, amelyeket vele kapcsolatban emlegetni szokás. Igaz, egy ízben azt mondta: „nem hazudtam soha az embereknek” és ez önmagában hiteltelenné tenne egy közszereplőt –  főleg, ha más ízben azt mondja: pay no attention to what I say to get elected , vagyis „ne törődjenek azzal, amit a megválasztásomért mondok”. Igaz, hogy a hatalomért csalásra is képes volt bármikor, és ezt kis is mondta, emígy: „vasárnap a talpon maradt összes kerületben az én hangomon megy a szavazásra való felhívás, amiért majd engem elmarasztal az Országos Választási Bizottság, a jogászok meg megvédenek, oszt jónapot”.

Az is tény, hogy Orbán hatalomtechnikai pragmatizmusa felülír minden elvi megfontolást, ezért eszményeit és ideáit villámgyorsan képes megváltoztatni egy kedvezőbbnek tűnő hatalmi pozícióért. Ebből olykor vicces dolgok születnek, pl. a szervilis euroatlantista, Nyugat-barát és Kelet-ellenes politikus másodperek alatt lesz Nyugat-ellenes és Kelet-barát. Lehet emlegetni továbbá szőlőt, bányát, egyebeket. A monnyonle-effektushoz azonban mindez kevés. Lehetséges, hogy normális országban e tények külön-külön is megbuktatnának egy politikust, de hazánkban minderre elég csak annyit felelni, hogy Gyurcsány Ferenc. Vagyis a magyar politikai kultúrában nem a fenti problémák tesznek vállalhatatlanná egy vezetőt.

Az igazi baj az, hogy amit a kormányváltás óta tapasztalunk, nem kormányzás, hanem felkészülés egy más típusú kormányzásra, a hatalmi rendszer méregdrága átszervezése, ráadásul a válság kellős közepén, minden tényleges problémát félresöpörve. Az Alkotmánybíróságot kiherélték, a média állami nyomás alatt áll, a politikai vezetés dönt arról, melyik az igaz egyház és melyik a hamis, kézhez kényszerítik a civil szférát, és központi felügyelet alá vonják az önkormányzatokat. Mindez nagy munka, sok küzdelem, miközben a valós kihívásokra egyszerűen nem jut idő. Orbán diplomáciája ennek megfelelően kapkodó és katasztrofális. Szabadságharcot hirdet azok ellen, akiktől a kormány – némiképp egyszerűsítve a helyzetet – anyagi és politikai támogatást koldul. Társadalompolitikája maga a halál: a középosztály megerősítéséről beszél egy olyan országban, ahol a szociális katasztrófa már nem veszély, hanem valóság – tömegek nyomorognak és válnak földönfutóvá, közszolgáltatás nagy rendszerei kártyavárként omlanak össze.

Hogy ehhez az ámokfutáshoz tapsol a tábor, igazából nem meglepő. Tudjuk, a plebs hűsége rendíthetetlen: „addig jó, míg Kádár él”. Orbán bármit mond vagy tesz, a hívei jóindulattal fogadják, és a kritikusait aljas ellenségnek, árulónak vagy bolondnak fogják tartani. Elég régen van már hatalomban ahhoz, hogy megszilárduljon az Orbanlegend, miszerint a személye sérthetetlen, az integritása megkérdőjelezhetetlen. Ő az Isten Embere, a csillagösvényen közlekedő Csaba királyfi, aki egyedül képes a nemzetet kivezetni a süllyedésből, a lehető leggonoszabb ármány ellenére is.

Orbán a rendszerváltozás óta címlapszereplő, egy percig sem lépett ki a reflektorfényből. Mára a realitásérzékét jórészt elveszítette, más nem érdekli, mint a Nagy Leszámolás. A jobboldal vezérlő tábornoka és spirituális vezetője, az ország legnagyobb hatalmú politikusa egy kiégett, megfáradt, kínosan rosszul beszélő, zavart ember.

Nyilván: nélküle a Fidesz sem lenne az, ami. De miért kéne annak lennie? Figyelem, nem a kormány bukásáért szurkolok: azt a kérdést teszem fel, lehetséges-e még a kormány megreformálása. Nekem ugyanis nincs bajom azzal, ha a válságot egy erős jobbközép formáció menedzseli, amely élhetőbb kapitalizmust kínál. Az sem zavar, ha ezt a formációt Fidesznek nevezik. De van-e olyan progresszív, gondolatgazdag, lehetőleg fiatal zászlóalja a Fidesz-tábornak, amely képes az „old guard” helyére lépni? Mozgolódik-e valahol valamilyen csoport, mely egy ponton megmenti Orbánt azzal, hogy átveszi tőle a hatalmat? Ez élet-halál kérdés.