Így szereti meg a magyar a tandíjat

Kedden este megjelentek a felvételi ponthatárok. Mivel az eső elmosta a margitszigeti Pont ott Partit, nem tudjuk meg, milyen lett volna a hangulat akkor, ha már kézzelfogható valósággá válik, hogy idén szeptembertől a jelentkezők nagy része fizetni fog a választott szakért. Mégpedig annyit, amennyit a jelenlegi magyar oktatás színvonala meg sem ér.

Ez a tanév ilyen lesz. Nagyjából az van hátra, hogy akiknek most nem sikerült, azok készüljenek a jövő évi felvételire. Ja, meg, hogy mint fiatal választók megkérdezzük a kormányváltásra készülő ellenzéket, hogy milyen alternatívát tudnak a hallgatóknak felajánlani, ha megöröklik a felismerhetetlenségig letarolt oktatási rendszert?

  *

Az új felsőoktatási törvény politikai értelemben a jobboldal teljes győzelme lett: a tiltakozó hallgatók, pedagógusok, szakértők és politikusok egyáltalán nem tudták befolyásolni a törvényalkotást. Pedig volt minden: fórum, tüntetés, sok dühös publicisztika és sajtótájékoztató, csak... csak a dolog valahol meghalt. Szerencsésen egymásra találtak a rátermett véleményvezérek, a közhangulat és a kellően megijedő hallgatói tömegek, de a kétharmaddal szemben eszköztelenül álldogáltunk valamelyik téren transzparenssel a kezünkben.

A Fidesz-KDNP pedig úgy tűnik, tanult a korábbi tandíjkísérletekből és azok bukásából, így igazi komplexusos bunkóként hagyott figyelmen kívül minden reakciót és visszajelzést.

A kormány felsőoktatási átalakításának csak egy célja van: a központi költségvetés karcsúsítása. Amivel önmagában nem is lenne baj, de az ideinél, vagyis a GDP 0,80 százalékánál csak 1996-ban és 1997-ben részesült kisebb állami támogatásban a felsőoktatás. A szakonként akár többmilliós nagyságrendet elérő összeg pedig pont az a kategória, amennyit a magyar felsőoktatás jelenlegi minősége egyszerűen nem ér meg. 

Nem is beszélve arról, hogy az oktatáspolitikai elemzések fő következtetése az volt, hogy az elgondolt rendszer a diákhitel II.-nek köszönhetően már középtávon fenntarthatatlanná válik: az állami támogatáson megspórolt összegnél jóval többet kell rendelkezésre bocsátani az új diákhitel-konstrukción keresztül.

Pedig van jó tandíj is, amely méltányos a különböző hátterűekkel is, fenntartható, ha mögötte (a diákhiteleken kívül) egy ösztöndíjrendszer biztosítja a tehetséges, de nem tehetős hallgatók részvételét. A célja az, hogy az egyetemek és hallgatók között versenyt teremtsen, ami az oktatás minőségének a javulását eredményezi. A folyamatba bevonják a szakmát és a hallgatókat is. És különben is, mint tudjuk, az oktatás az a terület, amit minden kormány kiemelten akar kezelni, hiszen ez a jövő záloga, vagy mi.

Csak aztán jönnek a kampányok, a népszerűségért pitiző pártok, és jó eséllyel találnak ki olyan csökött szlogeneket, mint a „több pénzt az önkormányzatoknak, több pénzt az embereknek” vagy a „3 igennel sokat spórolhatsz”.

Mindennél nagyobb szükség lenne egy valóban méltányos, ösztöndíjrendszerrel támogatott tandíjra. Ám amilyen könnyen kibújt az első Orbán-kormány is a felelősség alól, és politikai következmények nélküli eltörölte, olyan könnyű lehet ezt megint eljátszani egy esetleges kormányváltáskor.

*

Egy lényeges szempontból most más a helyzet: nem várható a közeljövőben olyan mértékű gazdasági növekedés, ami lehetővé tenné a lazább költségvetési politikát. Egyszerűen nem lesz miből ingyenes felsőoktatást ígérni, a tankötelezettségi korhatárt visszaemelni 18 évre, a férőhelyeket növelni és bezárt iskolákat újranyitni. Így a most épp oktatási programjaikat író ellenzéki pártoknak a felelőssége abban áll, hogy megszerettessék a tandíjat.

A felkínált alternatívájuk nem lehet más, mint egy szakmai szempontok alapján, egyeztetések során meghatározott mérsékelt, ésszerű tandíj – annak a rendszernek a helyébe, ami miatt most harmincezerrel kevesebben jelentkeztek egyetemre. És a magyar választók meg fogják érteni, hogy az egyetem egy szolgáltatás. Mert ha a célok ésszerűek és elérhetőek, akkor van az a pénz.