2008. október 10. (péntek)

Na, erre elmegyek. Pénzügyi csúcstalálkozó a Figyelő, a Hungarian Business Leaders Forum és a független kutatóintézet, az ICEG Európai Központjának szervezésében, immár a nyolcadik a sorban. A vitasorozat még a 2006-os választások előtt kezdődött, afféle párbeszéd-egyengető fórum, állandó házigazdája Bokros Lajos és Stumpf István. Előbbi rendszerint a szerkezeti reformok szükségességéről tart előadást, utóbbi az állam szerepéről és a jó kormányzás jellemzőiről. Vagyis évek óta elbeszélnek egymás mellett – csakúgy, mint a fórum néhány kormánypárti és ellenzéki politikusa. Csakhogy most válság van.

Nem is sejtettem, mekkora. A magyar gazdaságot elemző szürke robotosként tulajdonképpen csak fél szemmel figyeltem oda az amerikai subprime-válság tovagyűrűző hatásaira, márciusban a Debreceni Egyetemen meghallgattam Király Júlia előadását arról, miféle áttételeken érintheti a magyar bankokat, amelyek persze stabilak, portfólióikban alig akadnak hitvány, leírásra ítélt tételek. Igazán csak a Lehman Brothers összeomlása, az American Insurance Group megmentése, illetve az Egyesült Államokban a totális pénzügyi krachot megelőzni hivatott mentőakciókat övező vita láttán esett le a tantusz: ezt mi sem ússzuk meg szárazon. Amikor a 700 milliárd dolláros amerikai mentőcsomag első változata szeptember 29-én a washingtoni képviselőházban elvérzett, bebuktak a tőzsdék, köztük persze a budapesti is, és a nyáron még bivalyerős forint szintén zuhanni kezdett.

Nem baj, néhány napon belül elfogadják a törvényjavaslatot, és megáll a zuhanás – tippeltük kollégáimmal. Vagy csak reménykedtünk. Október 3-án aztán át is ment a csomag, az amerikai jegybank-hálózat, a Federal Reserve valósággal ontotta a pénzt a gazdaságba, még a vállalatok közvetlen finanszírozására is vállalkozott, ami nem volna dolga, de hiába, a tőzsdei árak zuhanása nem állt meg. Tegnap Veres János elismerte, hogy módosítani kell a benyújtott költségvetési javaslatot, amelynek visszavonását a Fidesz hetek óta követeli.

A margitszigeti Danubius szálló folyosóján reggel azon élcelődünk Gál Ágnessel, az Egis vezérigazgatójával és a cégnél dolgozó feleségemmel, ha kicsit még esnek a gyógyszergyári részvények, felvásároljuk a céget. Mi hárman. Néhány órával később elcsípek egy beszélgetést: Egist kell venni, mondja valaki, mint afféle bennfentes információt. Elbüszkélkedem Áginak, zengő tenoromat valaki meghallotta, jönnek a vevők, megáll az áresés, ám ennek némiképp ellentmond, hogy mobiltelefonomra csak vészjósló hírek jönnek.

2008. október 10. A miniszterelnök kezdeményezte egyeztető tárgyalás résztvevői a Parlament Delegációs termében.

Dudás Szabolcs

„A szuperkapitalizmusnak vége, a neoliberális agenda, a reageni, thatcheri társadalomszervezési modell megbukott, igény mutatkozik az „aktív, intelligens és erős államra” – mondja nyitóelőadásában Stumpf, aki korábban is ilyesmiket állított, érveihez igazán kapóra jött a válság. Vele szemben én napok óta azon morfondírozom, nem fogják-e a kormányok mentőakciói elmélyíteni és prolongálni a krízist. Írországban bejelentették, hogy teljes körű garanciát vállalnak a betétekre, erre a britek bődületes summát helyeztek át ír bankokba. Vagyis a visszaeséstől fenyegetett Írország a saját pénzügyi válságát Nagy-Britannia rovására akarta megoldani, kényszerhelyzetbe hozva szomszédját, ő is vállaljon garanciát a betétekre. Rögvest felzárkózott a többi uniós tagállam, így Németország, majd Ausztria is. A magyar kormány a hét elején még tagadta, hogy a betétek teljes körű állami garantálására szükség volna, tegnap azonban már nem tehetett mást: sürgősséggel beterjesztette az Országgyűlésnek a betétbiztosításról szóló módosító javaslatot.

Az egyes kormányok valósággal versengenek egymással, mekkora pénzügyi mentőakciót javasoljanak parlamentjeiknek, sorra mentik meg a megbillent bankokat, amivel azt kockáztatják, hogy még azok a pénzintézetek is segítségért folyamodnak, amelyek amúgy képesek lennének a felszínen maradni. Pedig szeptember végén Joaquín Almunia pénzügyi biztos az Európai Parlament előtt tartott beszámolójában még azt hangsúlyozta, Európában nincs szükség amerikai jellegű mentőakcióra. És mégis. Amennyiben a garanciákra és a mentőügyletekre beharangozott euró-százmilliárdokat valóban igénybe kell venni, a biztonsági háló éllovas szövögetői, Sarkozy és Merkel hatalmas költségvetési hiányokat produkálnak. Írország idei deficitje várhatóan a hazai össztermék 6 százaléka körül alakul, a gazdasági csodának leáldozott. Ha jövőre a kormányok a hiány enyhítésére adót emelnek, hogy a segélyakciókat utólag megfizettessék, maguk terítik szét a válságot országaik polgáraira, cégeire. Ha pedig államkölcsönökkel próbálják ideig-óráig megúszni, hogy agyonadóztassák a háztartásokat és a vállalkozásokat, a francia, brit, német stb. állam fogja beszippantani a pénzügyi forrásokat a piacokról – és nem csak saját gazdaságaik szereplői, hanem a magyar állam elől is. Márpedig a magyar államháztartás külső források nélkül finanszírozhatatlan.

Ésszerű és gyors megoldásnak látszik, ha a kormányok a mostani, elementáris pénzhiány feloldására pénzt pumpálnak a gazdaságba; bár én valaha, egy másik nemzetközi pénzügyi válság után, még a hetvenes évek második felében azt tanultam, felelőtlenség jó pénzt dobni a rossz – vagyis elveszett – pénz után. A hitelszűke, a mindent átszövő bizalmatlanság most is bizonyára recesszióval jár. De ha 2009 után a vezető európai nagyhatalmak a most válságkezelés címén előidézett államháztartási hiány csökkentésére kényszerülnek, maguk is újabb recessziót idézhetnek elő. Nem éppen megnyugtató távlatok. De lehet, hogy a mentőakciók ígérete önmagában is elég ahhoz, hogy oldja a feszültségeket, és semmi alapja a rémképzeteimnek.

„Nem tudjuk, minek van vége, nem piaci, hanem államigazgatási, kormányzati válság van” – kontrázott Stumpfra Ivan Miklos, aki Szlovákia pénzügyminisztereként azoknak a gazdasági-társadalmi reformoknak a kidolgozója volt, amelyek az ország korábban vegetáló gazdaságát az égbe röpítették, megteremtvén az euró bevezetésének a feltételeit. A pénzügyi válság egy politikai beavatkozásra vezethető vissza, hogy az amerikai kormány arra ösztönözte a pénzintézeteket, azoknak is nyújtsanak lakásépítési kölcsönöket, akik nem hitelképesek – fűzte hozzá –, és a jelzáloghitelek fedezeteként kibocsátott értékpapírokkal végrehajtott manőverek okozták a krachot. Hasonló kísértésnek – mármint a lakáshitelek mesterséges olcsósításának – sem az Orbán, sem a Medgyessy-kormány nem tudott ellenállni, a lakástámogatási rendszer keretében egyesek milliós összegű állami támogatáshoz jutnak, az államháztartás mintegy 200 milliárd adóforintot költ rájuk. Végül a magyarországi bankok is észbe kaptak, és egymásra licitálva ígérték az olcsóbbnál olcsóbb devizaalapú hiteleket. Csakhogy most drágul az euró, még inkább a svájci frank. Bármily fájdalmas is, nemcsak az amerikai politika könnyelműségéért fizetünk, hanem kormányaink és bankjaink felelőtlenségéért is.

Ivan Miklos jól ismeri a magyarországi viszonyokat. Előadásába gondosan beleszövi, hogy a gyors gazdasági növekedést megalapozó reformokat Szlovákiában is népszavazással akarta megfúrni az ellenzék. 2004 tavaszán arról kellett voksolni, hogy a kormány ne töltse ki a mandátumát, ám az a referendum megbukott. A mostani, a betétekre és a bankközi hitelezésre kiterjesztett kormányzati garanciát pedig nemes egyszerűséggel újabb moral hazardnak titulálja. Mégsem volna alaptalan az aggodalmam?

Szünet. Kávézás közben némi eszmecsere krachról, veszteségekről, pártcsatározásokról. Valaki az adócsökkentéshez konokul ragaszkodó, azt a költségvetési törvény elfogadása feltételéül szabó Kóka Jánost idézi, aki azt ígérte, 10 százalékos pártot csinál az SZDSZ-ből; ezt be is tartja, ám némi korrekcióval: az MSZP-ből csinál 10 százalékos pártot. A Videoton egyik vezérigazgatójától megtudom, tehergépkocsi-alkatrészekből negyedével kevesebbet rendeltek meg tőlük, és az elektronikai tételekből is jócskán levettek, vagy pedig a jövő évre halasztották a teljesítést.

Újságíró-kollégáim hozzák a hírt, reggel Veres János, Simor András és az OTP-vezér Csányi Sándor közös sajtótájékoztatót tartott, bejelentették, hogy az állam korlátlanul garantálja a bankokban elhelyezett betéteket, a magánnyugdíjpénztárakra vonatkozó kötöttségeket feloldották, hogy több állampapírt vásárolhassanak, mérsékelvén a részvényeken elszenvedett grandiózus bukásokat, és több más likviditásbővítő intézkedést is hoztak. Némi reménykedés, amit egykori osztálytársam, Kornai Gábor, az AAM Informatikai Tanácsadó Zrt. vezérigazgatója egy viccel üt el:
- Hallottad, hogy a Józsi temetését szerdáról péntekre halasztották?
- Miért, nem halt meg?

Miniszteri vitával folytatódik a fórum, Veres János mentegetőzik, az ír lépés után nem lehet mást tenni, teljes körű garanciát kell vállalni a betétekre, különben az emberek az ezt már beígérő Ausztriába menekítenék a pénzüket. Varga Mihály persze nem hagyja ki a ziccert: a betétgaranciát a Fidesz már a hét elején javasolta, amire a miniszterelnök pánikkeltéssel vádolta meg őket. „A válság apostolai lettünk” – fakad ki, hozzátéve, momentán nem egyszerű pénzügyi válságról van szó, hanem válságok sorozatáról, amit adócsökkentéssel lehetne csillapítani. A felvetésre, mely szerint előrehozott választásokat kellene tartani, Bajnai Gordon kifakad: még csak az kéne, hogy fél évig a hatalom megszerzése legyen a legfontosabb…

A következő szünetben Veres Jánossal váltok néhány szót. Nem kellene-e ebben a helyzetben a hitelintézeti különadót eltörölni, hiszen így is romlik a szektor jövedelmezősége – kérdezem. Majd hozzáteszem, szerintem a kamatadót is jó lenne eltörölni, mert ösztönözni kell a megtakarításokat, s mindezek fejében a többi adócsökkentési tervet akár el is lehetne felejteni. Veres kitérő választ ad. Délutánra kiderül, ennél jóval radikálisabb intézkedéseket készítettek elő.

Rapid ötpárt tanácskozás. Ezen Gyurcsány Ferenc a forintot és az OTP-részvényeket ért spekulatív támadásra hivatkozva 12 pontból álló javaslattal áll elő. Az idei államháztartási hiányt a GDP 3,4 százalékára kell mérsékelni (az eredeti előirányzat 4 százalék volt), a jövő évit pedig a költségvetési törvényjavaslatban megállapított 3,2 százalék helyett 2,9 százalékra. Egyúttal a kormány elhalasztaná a jövő évre tervezett adócsökkentéseket, elhalasztja az új tulajdonosi programot, vagyis állampolgárok tízezrei mégsem vásárolhatnak kedvezményesen részvényeket, valamint azt javasolja, hogy az érdekképviseletek fél évig függesszék fel a 2009-re vonatkozó bértárgyalásokat, addig tartsák szinten a bérek és a jövedelmek reálértékét. A kormányfő azt várná, a pártok dolgozzák össze a kormány közpénzügyi csomagját a Fidesz és az SZDSZ párhuzamos elgondolásaival, és a kompromisszumos változatot kétharmados többséggel fogadják el. Egyúttal a kis- és középvállalkozói szektornak 800 milliárd forintos támogatást ígér.

A Fidesz azonnal ellenjavaslattal él. Vissza kell vonni a költségvetési törvényjavaslatot és az adótörvényeket, be kell szüntetni minden luxuskiadást és presztízsberuházást, már a következő hétfőn el kell fogadni a költségvetési plafonról szóló jogszabályt, fel kell állítani a költségvetési tanácsot. Utóbbi némiképp érintkezik a kormányfő javaslatával, ezen kívül csak a bankbetétek állami garantálása a közös pont a kormányzati és a fideszes ötletek között. A tanácskozás amúgy szokatlanul tárgyilagos. Csoda történt?