A Pinochet-rezsim gyomra ezreket nyelt el nyom nélkül

Santiago belvárosában van egy gyarmati időkre emlékeztető, visszafogottan szép ház, melyet a köznyelv csak Londres 38-ként ismer. 1974-ben Gloria Elgueta öt háztömbnyire lakott a koloniál épülettől, ahova két héten keresztül naponta ellátogatott. Hosszan nézte az öreg épület elegáns homlokzatát, minden egyes nap, de nem tudta szépnek látni. Gloria nem esztétikai megfontolásból kereste fel a Lodrest. Tudomása szerint bátyját, Martint, itt tartotta fogva a rendőrség.

Nem tudni pontosan, hány embert tartottak fogva a Londres 38-ban. Egyes aktivisták szerint, amikor csúcsra járt az intézmény, 2000 ember is raboskodhatott az épületben. A kapun gyakran a rokonok dörömböltek, vagy csak csendben gyülekeztek, mert ők is, mint Gloria, kaptak egy fülest szerettük hollétéről. Persze senki nem tájékoztatta őket, a házból előtűnő őrök csak fenyegetést hoztak.

Emberek százai keresték a hetvenes években kétségbeesetten és hiába rokonaikat. „Eltűntek”- így beszéltek róluk, persze csupán az nem volt ismert, mennyi szenvedés után és hol kerültek elhantolásra ezek az emberek. Csoportosan jártak hivatalokba, bíróságokra, szervezetek irodáiba a kétségbeesett emberek, hátha megtudhatnak valamit gyerekükről, testvérükről, ám hiába. A rendszer teste olajozottan működött, roppant gyomrában nyom nélkül tűntek el, akiket erre tartott csupán érdemesnek Pinochet, a szörny feje.

„Tudtuk, hogy meg kell kérdeznünk, tudnunk kellett. Egészségügyi szolgáltatókhoz és a halottasházba mentünk gondolván, hogy ott találjuk majd holtan. Valójában meglehetősen értelmetlen volt ez a zarándoklat, mert semmilyen választ sem kaptunk a hollétével kapcsolatban. A hatóságnál mindenki folyamatosan azt hajtogatta, hogy a testvéremet nem fogták el”- emlékszik vissza Gloria.

Hogy lehet, hogy ma is csak találgatunk, mi lett több száz ember sorsa? Hiszen egy politikai vezetés nem cunami, sárlavina, vagy földrengés, mely maga alá temeti az embereket. Hogy tarthattak ezreket fogva egy belvárosi házban anélkül, hogy bárki bármit látott volna? „Az emberek Londres környékén és az összes többi fogolytábor környékén tudták, hogy milyen dolgok történtek arrafelé, de féltek beszélni. A legtöbb emberen tisztán látszott a félelem. Az anyám nyíltan beszélt a testvéremről  és hogy mi történt, az emberek pedig úgy tettek, mintha meg se hallották volna, amit mondott.”- Gloria beszámolójból is látszik, a rendszert a félelem olajozta.

Hogy Martint miért és hova vitte a politikai rendőrség, a DINA 1974-ben, a mai napig nem tudják, és ezzel nincsenek egyedül. „Úgy gondolom, hogy az igazság kutatásának eredménye bukásra hajlik. Nagy általánosságokat tudunk, azonban nem tudjuk az igazságot az egyéni esetekről. Tudjuk, hogy eltűntek és hogy megölték őket, de az összes információ ahhoz, hogy a bíróság az elkövetők felelősségét megállapítsa, hiányzik. A titokzatosság fátyla borul minderre, amelyet rengeteg bűnrészesség erősít még napjainkban is, amikor már tudjuk, hogy léteznek archívumok ezekről az ügyekről.” Még mindig nem múlt el a félelem teljesen? Mi is a válaszokat keressük csakúgy, mint Gloria és sorstársai.

„Tizenhat évesen vittek be, hatvanévesen távoztam”

„Amikor kínoztak, a saját világomba kerültem – mintha saját magamra néznék le – úgy éreztem, nem velem történik az egész. Szörnyű volt”. Leila Perez szintén egy a szerencsések közül, akik ma mesélhetnek nekünk, mi is történt azokkal, akik nem mutattak jól Pinochet rendszerében. A puccsot követően Leilát több osztálytársával együtt az Estadio Chilébe szállították. A gyepen térdepeltek, miközben a katonák gépfegyvert szegeztek nekik. Nem aludhattak, nem kaptak enni, ez is a kínzás része volt, bár korántsem a legkegyetlenebb. A köröttük lévő fülkékben folytak a fenyítések. Leilát öt nap után, késő éjszaka dobták ki az utcára. „Rá voltam kényszerítve, hogy azoknak a ruháját viseljem, akik a szemünk láttára lettek meggyilkolva. Kijárási tilalom volt és csak néhány ember volt az utcán akik nagy ívben elkerültek. Az utca tele volt prostituáltakkal és futtatóikkal, akik befogadtak, megfürdettek és ruhát adtak nekem. 16 évesen vittek be a stadionba, 60 évesen távoztam.”

Szabadsága rövid volt, a következő két évben háromszor is megtapasztalhatta, milyen a rendszer ellenségének lenni egy katonai diktatúrában. Egy ilyen rezsim ellenszenvét bármivel ki lehet vívni, Leilának azzal sikerült, hogy a politikai aktivitásáról ismert Universidad Técnica del Estadóra iratkozott be történelmet tanulni. Nem sokkal később jött érte a fekete autó. „Kényszerítettek, hogy elhagyjam a házat, bilincsbe vertek és egy kocsiba ültettek. Bekötötték a szememet és sötétített szemüveget adtak rám. A szalag miatt nem láttam, hogy merre visznek, a szemüveg miatt pedig az emberek az utcán nem tudták, hogy nem önszántamból vagyok a katonákkal” A Villa Grimaldihoz, egy nagy épülethez szállították, ami a romantikus neve és szépen megmunkált homlokzata ellenére a pokol kapuja volt. „A kihallgató szobába vittek, ahol egy emeletes vaságy volt elhelyezve. Egy másik fogvatartott volt a felső ágyon, minket pedig az ágy oldalához kötöttek. Mindhármunkat egyszerre hallgatták ki, egyenként villamosszékhez vezetve minket. Egész éjjel ott voltunk.” A fogvatartottaktól néha nem is kérdeztek semmi, csak büntették őket. Sok nőt megerőszakoltak, vizelettel és ürülékkel teli vödrökbe nyomták a fejüket, vagy a lábuknál fogva fellógatva ütötték-verték az „ellenséges elemeket”. De mind közül a legszörnyűbb a villamosszék volt. A foglyok összetartottak a nehéz időben, Leila elmondása szerint, amikor egy komoly villamosszékes „kezelés” után visszalökték nyirkos cellájába, mindig volt, aki megitatta, a lehetőségekhez képest gondját viselte.

Leila később munkatáborban is töltött egy évet, ám állítása szerint így is messze a legrosszabb a Villa Grimaldiban volt. A munkatáborból szabadulva elhagyta Chilét, hiszen ki tudja, a következő alkalommal is saját lábán távozott-e volna. Csak jó egy évtizeddel később tért vissza, amikor Pinochet kénytelen volt átadni hatalmát. A Villa Grimaldihoz is ellátogatott. A koloniál épület ma a helyi közösség kulturális központjaként üzemel. Pinochet hatalma idején a halál bűze járta át, ma az életet szolgálja.

Az Amnesty International harca Pinochet felelősségre vonásáért

Mikor Pinochet elkezdte kiterjeszteni hatalmát, megtörténtek a első eltűnések, mikor a stadionokba már nem sportolni jártak, a világ már tudta, mi folyik. Tudta  az Amnesty International (AI) is, azonban a jogvédőknek bizonyítékok is kellettek. 1973-ban egy hét alatt nyolc AI-delegáció állt fel és kezdte meg a vizsgálódást. A következő évben már képekkel dokumentált jelentést adott ki a szervezet, mely az első hiteles bizonyíték volt arról, hogy mi történik Chilében.

1978-ban a szervezet főtitkára többedmagával személyesen tett látogatást Santiagóban. Bár ekkor még mindig szükségállapot volt érvényben, sikerült felvenni a kapcsolatot néhány áldozat családjával. Ezek főként az ún. eltűntek hozzátartozói voltak. Az eltűnés volt a rendszer csodafegyvere - nincs test, nincs bizonyíték-, így ezen esetek felgöngyölítése okozta a legkomolyabb fejfájást az Amnestynek. Akiket „csak” megkínoztak, őket orvosi vizsgálatoknak lehetett alávetni, és az erről készült jelentések pedig már használhatóak lehettek egy jogi eljárás során. Mert a szervezet bíróság elé akarta állítani „El Tatát”, ahogy odahaza hívták.

A kampány hatására tüntetések is kezdődtek Chilében, azonban ezek olyan brutális választ váltottak ki a karhatalomból, hogy esztelenség lett volna folytatni őket. Miután egy 1989-es népszavazáson a választók elutasították, hogy Pinochet hatalmon maradjon, a következő évben békésen átadta a hatalmat, bár 1998-ig a hadsereg élén maradt. 1990-ben az Amnesty szervezett egy nagyszabású koncertet a santiagoi Nemzeti Stadionban, mely szimbolikájában is igen erősre sikerült. Az esemény a diktatúra enyhülését jelezte, amikor pedig Sting olyan anyákkal táncolt a színpadon, akiknek gyereke eltűnt, elkezdődött valami, amit már El Tata sem állíthatott meg.

Pinochet véres kezét azonban továbbra sem ölelte béklyó. Ehhez a legközelebb akkor volt, amikor 1998 októberében egy londoni klinikán őrizetbe vették a gyógykezelésen résztvevő tábornokot. Az Amnesty munkatársai az ezt követő napokban mindent megtettek, hogy bíróság elég állítsák, de úgy, hogy közben nem adják ki Madridnak, amely ezt kérte. A bírósági eljáráshoz Pinochet mentelmi jogának felfüggesztésére lett volna szükség, amire esély sem volt. London 2000 márciusában elengedte Pinochetet, aki sosem felelt bűneiért földi bíróság előtt.