Köztünk élnek - Hitler-bajusszal

Egyre többet vitázunk arról, hogy hogyan kell a gyűlölet ellen küzdeni. Illetve leginkább arról, hogy hogyan és miért nem kell. Talán az elmúlt évek alatt szereztem annyit kreditet a minden héten forradalmat hirdető, az „Ötmilliárdan A Kormány Leváltásáért” Facebook-csoportokat szakmányban gyártó cekkeresek következetes kritikájával, hogy elmondjam: azért az sem megy, hogy soha és sehogy.

Tudomásul kell venni, hogy a magyar társadalomnak lényegében megszűnt az immunrendszere. Minden kósza vírus úgy dönti le a lábáról, mint jobbikos operatőr a menekülő gyereket. Az apátia, a tudatos tudatlanságban tartás, a negyven-ötven évvel ezelőttről ismerős módszereket használó, a bíróság által megállapított módon is hírhamisító kormánymédia és csatlósai, de főleg az egyre nehezebbé váló hétköznapi megélhetés okozta frusztráció kiölte a szolidaritást. Mégis utóbbi, szinte nem is létező védvonalra hivatkozik mindenki, aki a gyűlölködők gyűlölködéshez való jogát védi.

Igen, én is úgy gondolom, hogy a gyűlölet(beszéd) jogi szankcionálása kontraproduktív és káros. Azt se feledjük, hogy ma, Magyarországon speciel cigányokat ítélnek el „magyarellenes” cselekedetek miatt, ami fényévekre van a szabályozás eredeti céljától. És igen, a nácik mindig ki fogják találni, hogy hány ágat kell a horogkeresztből kitörölni vagy elgörbíteni, hogy már ne legyen önkényuralmi jelkép. Ha hordában támadnak, akkor persze simán felfújják a Planetárium kapujára, nyilván a zsidó világuralmi törekvések épp a Kis Göncölben manifesztálódtak, azért. Nem lehet tehát a jog eszközeire bízni azt, amit a társadalmi, kollektív elítélésnek kéne megvalósítania.

Másként szólva: a náculás megelőzésére nem a nagyon is esetleges jogi szankciók a legalkalmasabbak, hanem ha ciki lesz nácinak lenni, és a társadalom egy emberként emeli fel a hangját. No de mitől lesz ciki nácinak lenni? Hogyan lép működésbe ez az immunrendszer, ha se lázat, se kiütést nem tűrünk a társadalom szervezetében? Hogyan lehet láthatatlanul látványosnak lenni, hogyan lehet a rendkívüli eseteket a hétköznapok változatlanságával lejelezni?

Mert amikor például egyesek úgy döntöttek, hogy a máskor egyébként menő és kúl (legalábbis anno nem láttam, hogy a Ki Mit Tube zsűrijét gyalázó kommentekkel kiszerkesztett, kiskorúakról szóló tumblr is attakot kapott volna) műfajt használva elindult a „Köztünk élnek” című oldal, ahol a tényleg legortóbb náci kommentek tulajdonosait pellengérre állítják, nos, akkor rögtön felhorgadt az internetes újságírás. Hogy ezt nem szabad, hogy ez már olyan, mint a kurucinfó, sőt.

Ahogy egy publicista írta: „a gyűlöletre nem a megszégyenítés a válasz”. Ugyanő arra is felhívja a figyelmet, hogy „akit zavar, hogy betontömb finomságú kommentek árasztják el az internet magyar szegletét menekülttémában, hatékonyabban is felléphet ez ellen, mint hogy tovább szítaná az indulatokat egy már amúgy is pattanásig feszült helyzetben”.

Lenne pár kérdésem. Egyrészt: hogyan? Hogyan léphet fel? Mert a szerző egyetlen példája egy 2013-as projekt honlapja, mely anno a velünk élő bevándorlók elfogadását célozta. „Hatékonyabban” – írja, amit némiképp árnyal a tény, hogy a projekt után két évvel itt gázolunk szügyig az idegenellenességben, és valahol a feledés homályában pókhálósodik a projekt Facebook-oldala, két év alatt 580 lájkolót összegyűjtve, érdemi frissülés nélkül. Idén összesen egy litván kisfilm linkjét osztották meg, tavaly novemberben meg egy Daily Show-epizóddal örvendeztettek meg minket. Szerintem más fogalmaink vannak a hatékonyságról.

Másrészt pedig tegyük fel a kérdést: tényleg „ugyanaz” a kettő? A fejbelövést követelő tömeges hörgés, vele szemben meg a megszégyenítő kiszerkesztés, az tényleg ugyanaz? Különös tekintettel arra, hogy amíg a „lőjék fejbe” üvöltést csak egyféleképp lehet értelmezni/fogadni, addig a kiszerkesztett gyűlölködők jelentős része büszkén (és mind: arccal-névvel) vállalja, hogy népirtást szeretne. Ugyanaz? Vagy egy másik, aktuális példával élve: amikor a Cink hattyúdalának egyik moll-futamaként Szily László öt év után ismét megfogadja, hogy nem vesz többet Magyar Narancsot, adekvát az az állítása, hogy az egyik szélsőség a kurucinfó, a másik meg a Magyar Narancs címlapja, mert utóbbin Orbán Viktornak szögesdrótból csináltak Hitler-bajuszt? Egykutya?

Nekem speciel nincs olyan emlékem, hogy a Magyar Narancsban bármikor is emberek megölésére, összeverésére hívtak volna föl. Pár éve ebben az országban embereknek, köztük kisgyerekeknek kellett azért meghalniuk, mert cigánynak születtek, és peches módon övék volt a faluszéli ház, ahová el tudtak lopakodni a felfegyverzett, gyilkos nácik. Ebben az országban a közelmúltban is meleget, zsidót, félvér srácot vertek vélt vagy valós identitása miatt. Ezek a bűncselekmények mind összefüggnek az „egyik szélsőségként” említett kurucinfó tevékenységével is. Eközben baloldali vagy liberális lapok nem szólítottak, nem buzdítottak senkit arra, hogy „öld a jobbert”, és nem is történt ilyen motivációjú bűncselekmény. Ergo már tartalmilag sem áll meg az egykutyázás.

Ha meg a címzetti önhiba felől jövünk, akkor is fontos különbség látszik: azt ugyanis senki nem „döntötte el”, hogy meleg lesz, hogy roma lesz, hogy olyan családba szülessen, ahol a felmenők kétharmadát gázkamrákban végezték ki. Őt egy megváltoztathatatlan adottsága alapján bántják, amiről nem tehet. Az ellenben szabad akaraton alapuló, és ezért értékelést, visszajelzést érdemlő döntés, ha valaki a szélsőjobboldali idegengyűlöletet emeli a politikája élére, ha arról beszél, hogy önmagában a bőrszínük miatt zárjuk be az országot egyes emberek előtt, ha büszkén kijelenti, hogy a cigányok nem is magyarok, csak „velünk élnek”, és azon rihiröhizik, hogy hát milyen vicces lenne szétosztogatni őket más országoknak, mint a szórólapot a Blaha aluljáróban. Pigment vagy pártprogram, két rohadtul nem ugyanolyan dolog.

Azt meg már egészen röstelkedve magyarázom, hogy a Magyar Narancs nem azt mondja, hogy konkrétan, teljesen, fizikailag azonos Orbán Viktor és Adolf Hitler. Ha minden képet szó szerint kéne vennünk, akkor például egy véres emberölést propagál a „Bede Márton lefejezi Habony Árpádot” című animált gif műalkotás, „Végezd ki!” felkiáltással, és durván perverz hazugságot állít az a rajz, amelyen Kövér László urológusként belenyúl egy mozdony végbélnyílásába. Mindkettő Szily László egy-egy korábbi bejegyzésének illusztrációja, és biztos vagyok abban, hogy nem kell szó szerint venni ezeket. Különben olyanok leszünk, mint az egyszeri fideszes, aki zokogva feljelentéssel fenyegetőzik, mert megjavítottuk a főszereplésével készült idegengyűlölő kormányplakátokat.

Szerintem egyébként elcsépelt és béna dolog Orbánt hitlerezni, én nem raktam volna sem a címlapra, se máshova, de akkor is egészen más kategória, mint például az általam is sokszor kárhoztatott, valóban gyomorforgató orsósviktorozás. És nézd, milyen fura: amit Szily az antirasszisták „szélsőségeként” akart példának hozni, az is sima rasszizmus ám. Ugyanazon az oldalon van, nem „a másik” szélsőség.

Mindezek eredője pedig az a teljesen eltájolt térképészkedés, amivel a ma létező álláspontokat igyekeznek egyesek, újságírók és politológusok is úgymond megközölni, majd az így kapott felezőt ünnepelni, mint arany középutat, kívánatos pozíciót. Nos, ez egy irgalmatlan, önsorsrontó baromság.

Vannak ugyanis esetek, amikor a jelenleg rendelkezésre álló viszonyulások között félúton még mindig egy káros szemétség van. A jobbikos operatőr felrúgta a menekült kislányt, a segítő civilek viszont kenyeret kentek neki a Keletinél, tehát a helyes álláspont a kettő között van, a részvétlen passzivitás: nem bántom, de nem is segítek neki, dögöljön éhen az aluljáróban. Fincsi. Vagy ott vannak azok a polgártársaink, akik azt szorgalmazzák, hogy gázkamrában fulladjon meg mindenki, akik őt zsidónak gondolnak, míg csak, idézet következik, „ajvékolásukat el nem nyeli a láger csendje”. Nos, ez az egyik szélsőség, és akkor most szeretném megtudni, mi számít szélsőségesen „gázkamra-ellenes” álláspontnak? Hm? És hol van ahhoz képest a moderált közép? Auschwitz, de rezsicsökkentéssel? Indul a vonat, ó-ó-ó, de legalább büfékocsival? Ez van félúton?

Magyarországon ma a legnagyobb támogatottsággal bíró, kormánypárti többséggel rendelkező párt drasztikusan tolódik a szélsőjobb irányába. A sorban utána, legerősebb ellenzéki erőként egy deklaráltan szélsőjobb párt következik. A magukat baloldalinak valló ellenzéki pártok passzivitása, belső ügyekkel való szórakozása, kétlelkűsége semmiféle ellensúlyt nem képez velük szemben.

Ebben a helyzetben teljesen hamis és téves egy nem létező immunrendszerben bízni. Nullán vagyunk. Az húsz éve volt, a Szily által méltatott, „régi” Magyar Narancs hőskorszakában, amikor a magyar politikában (és a magyar társadalomban) még csak gyenge, és kollektíven körberöhögött nácik lézengtek mint epizódszereplők. Igen, úgy „belefért”; egy létező és releváns baloldali és liberális közösség, a szélsőjobb felé közel hermetikusan zárt Fidesz, és egy Jobbik-mentes Parlament idején. Akkor adekvát volt a „ne is foglalkozz velük”, meg a „túlreagálod” attitűd. Arra tudtunk támaszkodni, hogy a többség elég erős és határozott ahhoz, hogy lepöccintse a nácikat.

Ma ez a többség nem létezik (amit egyik-másik, sokáig kitartó szkeptikus már szomorú, személyes tapasztalással ismert fel). Ha azt akarjuk, hogy legyen újra, azért tenni kell. Meg kell újra tanítani a társadalomnak, hogy ciki a náci, és miért az. Az olyan állítások, hogy az egyik szélsőség a kurucinfó, a másik meg annak „testvérlapja” (!), a Magyar Narancs, ezzel pont ellentétes hatást érnek el: a nácik megvédve érzik magukat, a lekutyázott Magyar Narancs akciója (vagy a köztünk élnek tumblr) helyébe viszont nem lép más. Az sem megy, hogy egyfelől (helyesen) megvédjük mindenki, így a nácik szólásszabadságát, gyülekezési jogát, személyhez fűződő jogait, másfelől viszont legyintünk arra, amikor ők ennél sokkal durvább jogi és morális szabályokat rúgnak fel. Mikor háborodott fel utoljára a Cink vagy bárki más az itt „ugyanolyan szélsőségként” jellemzett kurucinfó valamelyik cikkén?

A nácik térfoglalását csak ellenakciók tudják megállítani. 2006 óta jogon innen és túl minden eszközt felhasználva, egy kivétellel minden utcai meccset győzelemre, de minimum döntetlenre hozott a szélsőjobb. Ez az egy kivétel az volt, amikor Újlipótvárosba akartak vonulni, hogy a „zsidó jegyirodát” megleckéztessék, amelyik „nem szolgált ki egy igaz magyar leányt annak igaz magyarsága miatt” (valójában azért, mert nem is árultak az általa keresett Hungarica-koncertre jegyet). A nácik gyülekezési és szabad mozgáshoz való jogát tűrhetetlenül korlátozva, szélsőjobb-ellenes polgárok tömege vonult a Hollán Ernő utcába, és testükkel védték meg az otthonukat. Íme, ismét a két szélsőség, a jegyirodások és a jegyiroda-ellenesek, a Szily által kárhoztatott „náci-zsidó befeszülés”, amin felül kellett volna emelkedni, és gondolom, köztes álláspontot felvéve otthon maradni. Akkor ugyanis nem az éj leple alatt gyújtották volna fel a nácik a jegyirodát, mint az történt, hanem ott és akkor, büszke pogrom keretében.

Úgyhogy próbáljuk végre megérteni, hogy nem, nem egykutya, ugyanis évek óta csúszik jobbra az origó, és egyre gyakrabban épp a maradék, valóban nem mindig ízléses vagy elegáns, de messze nem szélsőséges immunválaszokat titulálják az arany középutat keresők szélsőségnek, a nácikkal azonos módon elítélendő habitusnak. Másfelől pedig, és ez a legfontosabb: a nácik elszántan, hátrálás nélkül, a szélsőjobb gondolattal már a kormánypártot is megfertőzve fogják folytatni.

Engem pedig nagyon érdekelne, hogy a mai kritikusok szerint milyenek lehetnének azok az akciók, amelyek által újra kínos lesz nácinak lenni, de nem érzik tőle magukat kínosan a nácik.