Vidékre költöznek. Végre. Nincs több autóbűz, kutyaszaros utca, húgyszagú lépcsőház, éjszakai késelés a sarkon.  A b…i házon ugyan bőven van mit építeni, de az utcai két szoba nagyjából rendben van, nyolcvanas évek végi felújítás, barna-fehér bajor dizájn, gyenge anyagokból, de úgy-ahogy megteszi. Az özvegyasszony, akitől vették, bár nem lakott benne, vigyázott rá, telente is ki-kifűtötte, a vizet is zárta-nyitotta, nem dohos, nem ázott be, nem roskad a tető. A kert gondozott, a szőlő rendben, a gyümölcsfák metszve. A pincében öreg hordók, kiszáradtak, beroskadtak, de virágládának még jók lesznek. A fia háza volt, a fia meghalt. Ott nyugszik a b…-i temetőben. Rendes ember volt, rendőr. Nem ivott, nem dohányzott, nem nőzött. Egyszercsak meghalt. Az úristen akarata. Jobb lett volna, ha papnak megy. Az a legszebbb hivatás. Na de hát egy anya mondhat, amit akar. Most meg itt van elerőtlenedve. Eddig bírta  a házzal, de most már elengedi. Átjárni három falun túlról… nem bírja erővel, pénzzel.

Az adásvételkor megszorította a kezüket. Nem mondott semmit. Értették.

Magas az érzelmi intelligenciája – mondta a nő. Pszichológus volt, szerette tanulmányozni az embereket.

- Ilyen a gyászmunka – magyarázta a férfinak. - Néha évtizedekre is elhúzódik, aztán egyszercsak vége. Az ember felkel, és azt érzi, hogy vége. Hogy megszabadult.

- Esetleg kimehetnénk a sírhoz. A fia sírjához – mondta a férfi, aki közgazdász volt, de szeretett azonosulni a felesége szempontjaival.  – Hogy is hívják?

- Valami Kászonyi… várj…! – mondta a nő, és előkotorta az adásvételi másolatát, amit mindig magánál hordott. – Özvegy Kárszányi Lajosné. Akkor Kárszányi.

- Elég ritka név. Nem sok Kárszányi lesz a temetőben – mondta a férfi, aki szerette a statisztikai valószínűségeket.

A b…-i temető azonban nem foglalkozott a statisztikával, minden harmadik sír valami Kárszányié volt, a maradékon a Tóthok, Verrasztók és Angelmajerek osztoztak.

- Milyen társaság már ez… bosszankodott a férfi. – Évszázadokon át egymás között házasodtak?!

- A nyolcvanas évek végén halt meg, kb negyven évesen… csak megtaláljuk – mondta a nő.

A Kárszányiak azonban a nyolcvanas évek végén is ugyanolyan nagy számban haltak, mint egyéb évtizedekben, ezért aztán nagyjából találomra kellett megállapodniuk végül egy sír előtt. A fehér műkőre applikált fényképről egy bajszos, bagolyszemű, álmos férfi nézett rájuk.

- Igen, ez olyan rendőrös – mondta a nő

- Pornóbajusz – mondta a férfi.

Kicsit álldogáltak a sír előtt, valami magyarázkodáson, vagy köszönetfélén törték a fejüket, végül nem mondtak semmit.

Mikor hazaértek, a nő hátrament az istállóba, lefényképezte a kecskét, és feltette a facebookra. Aztán feltett néhány képet a dióbéllel és bazsalikomlevéllel díszített, friss kecskesajtról. A férfi a laptoppal kiült a diófa alá és megírt egy tőzsdei elemzést. Pihenésképpen lájkolta és megosztotta a felesége kecskés és sajtos képeit.

- Be fognak dőlni az oroszok… - mondta összefoglalóan, amikor beállt a felesége mellé az ólat takarítani. Tudta, hogy ennél részletesebb elemzésre a felesége nem kíváncsi.

- Hogy állsz a könyvvel? – kérdezte aztán.

- Nem jól… - válaszolta a nő. - Nem aludtam ki magam.

- Pedig ez a jó levegő…! Én úgy alszom, mint a hulla - mondta a férfi, és rázárta a kecsékre az ólat.

A nő nem válaszolt.

Éjjel megint hajnalig forgolódott. Próbált olvasni, de ahhoz meg fáradt volt. Tévét nem néztek – elvből. A Facebookon csend volt, minden ismerőse aludt. Sóhajtozott, hátha a férfi felébred – nem járt sikerrel.

- Húh, de szarul nézel ki… - mondta reggelinél a férfi. Ironikusan akarta mondani, idézőjelben, de nem sikerült a hangsúly. Korán volt még. A férfi érezte, hogy ezt nagyon elhibázta. Nem próbálta enyhíteni. Tudta, hogy az ilyenkor csak olaj a tűzre.

Néhány hétig keveset beszéltek, keveset is találkoztak. A nő szupervizorhoz járt, megbeszélték az alvásproblémát. Semmi komoly, a környezetváltozás, meg a könyv, főleg a könyv. A néma erőszak. Be kéne már fejezni. Az nyomasztja, ez a legnagyobb teher. A befejezetlenség rongálja a lelket.  És hát tényleg szarul néz ki, kezdenie kell valamit magával.  Vett egy méregdrága arckrémet, és – bár elvből ellene volt mindenféle kémiának – egy kis altatót.

Két hét múlva ragyogó arccal állt a férje elé.

- Befejeztem a könyvet!

Ünnepeltek. Kerti partit rendeztek, amire meghívták a legfontosabb facebook-ismerőseiket, és azokat is, akik nem voltak rajta  a facebookon.

- Ó, hát ez még semmi. Majd nyáron kezdődik az igazi felújítás. Ez most csak átmeneti állapot. De a kert, meg a kecskék, az már olyan, amilyet szeretnénk.

- Meg hát ez a csodás házi meggybor!

- Meg a virágágyás! A bazsalikomok! A levendula! A kakukkfű!

Boldogok voltak. Még aludni is sikerült.

- A stressz volt az oka – néztek össze a férfival. – Sebaj. A második könyvnél már egyszerűbb lesz.

Nyár elején megjelent A néma erőszak, a könyvbemutatón sokan voltak. A nő adott egy rakás interjút, jobbnál jobbakat. Még a házba is kijöttek az újságírók, lefényképezték a kis sajtüzemet, a gyümölcsfákat, a férfi laptopját a diófa alatti kőasztalon.

Elkészült a következő könyv vázlatával.  Megnyertek egy kecskesajt-versenyt, felvettek egy gondozót az állatok mellé. Nagyon sok lájkot kaptak a facebookon.

Aztán a nő egy hajnalban ordítva ébredt.

- Mi az? – ugrott föl a férfi. Támadóállásba merevedett, mintha valaki lenne a szobában.

- Rosszat álmodtam – mondta a nő sápadtan. De közbe már el is rögöhte magát, olyan komikusnak találta a férjét boxolóállásban.

- Mit…?

- Nem emlékszem… valami rám ugrott… valami... nem is tudom…

A férfi sóhajtva dőlt vissza.

- A frászt hoztad rám...

És már aludt is.

Két hét múlva elkezdődött a felújítás. Átköltöztek a közeli panzióba. Naponta átjártak a kecskékhez, felügyelték a sajtérést. Lekapták a tetőt, feltörték az aljzatot, eltűntek az ajtók-ablakok. Friss, illatos építőanyagok sorakoztak a raklapokon a kertben. Megérkeztek az olasz csempék is és a porcelán fürdőkád. Minden a tervek szerint alakult.

Aztán egy reggel csörgött a telefon. A vállakozó volt.

- Gyorsan jönni kéne. Helyzet van.

- Mi...!? - kérdezte gyanakodva a férfi.

- Nem telefontéma - mondta a vállalkozó.

Ész nélkül száguldottak a házhoz. A vállalkozó a szétvert ajtónyílásnak támaszkodva cigarettázott. A szemével intett a szoba felé. Bementek. Bámultak, nem értették. Aztán meglátták.

A sárgás, rögös agyagból, amit a kis bobcat az aljzatát vesztett szoba altalajából kitúrt, egy emberalak állt ki. Pontosabban félig-meddig ült, mintha belehuppant volna a sárba, és most nem tudna kikecmeregni. Nem lehetett megállapítani első pillantásra, hogy csak nagyon sáros, vagy mumifikálódott bőr fedi.

- Hívni kell a régészeket. Kelta temető. Kelták éltek itt. Láttam a helytörténeti gyűjteményben... - motyogta a férfi.

- Farmerban...? - kérdezte a vállalkozó.

Egy darab betonvassal a test karjánál piszkált, aztán egy cafat valamit emelt a feléjük. A cafaton egy megzöldült gomb fityegett.

- Trapper - betűzte lassan a nő.

Délutánra rendőrök lepték el a kertet, és különféle műszereket lengettek a föld felett.

- Itt van még egy - kiáltott egy lilára festett hajú rendőrlány a bazsalikomágyásból.

- Itt is...! - hallatszott egy másik hang a kecskekarám felől.

Másnapra összeállt a végleges szám: hét testet találtak, hármat a ház belsejében, négyet a kertben. Ahogy első pillantásra meg lehetett állapítani, a hetvenes évek elejéről származott a legkorábbi, a nyolcvanas évek végéről az utolsó, a Trapper farmeres.