Tóta W. Árpád: Nem kell egy újság?

Fontos kísérlet zárult le nemrégiben a magyar sajtópiacon: elbukott a Politis kezdeményezése, amely befektetőktől független újságot ígért. Olyat, amit tisztán az előfizetők finanszíroznak. Mert kell egy újság – ez volt a szlogen. Dudás Gergely, az Index volt főszerkesztője harmincezer helyett háromezer támogatót tudott összetrombitálni, így tehát Politis nem kellett, és nem lesz.

A terv pofonegyszerű volt: a sajtó visszatérítése a kereskedelem őskorához, vagyis ahhoz, hogy a fogyasztó kifizeti a termék árát, cserébe megkapja az olvasnivalót és a nyugtát, és senki más ebben nem vesz részt. Nincs szükség hirdetőre, pályázati pénzre, NKA-támogatásra, de legfőképp oligarchára. Dudás tudta, miért akarja kihagyni ezeket a faktorokat; az Index szerkesztőségében látta, milyen kellemetlenek tudnak lenni. Különösen az oligarchák.

A magyar sajtó egymásba ágyazott válságok sorával küzd, és ezeknek csak egy részét okozza Orbán Viktor. Megoldani se tudná egyedül, ha holnaptól megtérne, és váratlanul a közjóért kezdene dolgozni. A hirdetőkkel például nem az a baj, hogy beleszólnak a tartalomba, hanem hogy hatékonyabb felületeket találtak a globális internetóriásokban – amelyek semmiféle közteherviselésben sem óhajtanak részt venni, nem utolsósorban ebből származik a versenyelőnyük. Őket nem a magyar kormány fogja megadóztatni, mert a portán sem engedik be: ezért van szükség félmilliárd európai polgár közös súlyára. És nem csak ezért, de ezt később.

A Politis harmincezer előfizetőt akart összeszedni, ami csekélységnek hat egy tízmilliós országban, de máris igen bátor vállalásnak, ha megnézzük, hányan hajlandóak pénzt adni a tájékozódásért. Magyarországon ez gyakorlatilag a nyomtatott újságokat jelenti, lévén hogy a fizetős online tartalom elhanyagolható.

Ennél alig több fogyott a Népszabadságból, mielőtt Orbán bezáratta. Ilyen nagyságrendű a HVG eladása is – és ezek a legnagyobbak, több évtizedes múlttal. Ha az összes közéleti kiadványt összeadjuk – napi- és hetilapokat egy kalapba –, akkor az jön ki, hogy Magyarországon százötvenezernél többen nem áldoznak a pénzükből újságra. Ez viszont egyáltalán nem általános jelenség. A legnagyobb finn napilap, a Helsingin Sanomat naponta negyedmillió példányt ad el egy öt és fél milliós országban – és utána jönnek a többiek, számosan. A nyolcmilliós Ausztriában csak a Kuriert olvassák annyian, mint nálunk a komplett szeriőz sajtót. A magyarok felét számláló szlovákok pedig képesek eltartani a hatvanezres példányszámú Pravda mellett a feleakkora Sme-t.

Biztos azért, mert mi, magyarok már eleve mindent tudunk.

Dudás Gergely próbálkozása persze nemhogy sok sebből vérzett, de a beleit húzta maga után. Nem létező újság kért támogatást, hanem egyetlen nem különösebben ismert ember, aki sem stábot, sem tartalmat, sem megkerülhetetlen életművet nem tudott felmutatni. Ráadásul okkal mondta a megcélzott közönség, hogy amit Dudás tervez, az létezik. Van kormánytól független sajtó különféle ízekben, tényfeltáró, szórakoztató, szigorúan objektív és véleményes.

Csak az a kérdés, meddig van, és mi lesz, ha megszűnik.

Utóbbira nem bonyolult a válasz: akkor lehet majd ennél is gátlástalanabbul lopni, szenátort csinálni Nárcisz kutyából, családi összefogással lenyúlni a Dunántúlt, és elvenni bárkitől bármit. A sajtó megszűnése pont olyan hatással van a politikára, mint a bűnözőkre az, ha a rendőrség és a közvilágítás omlik össze.

Számtalan módszer van a sajtó elpusztítására, és nagyon kevés, ami ezzel szembeállítható. Az egyik épp az, amivel a Politis elbukott: elkérni a szolgáltatás díját a közönségtől. A másik a közszolgálati modell, amellyel fennmaradnak az iskolák, az operaházak és a nyugdíjrendszerek. Ezek alapja, hogy a közösség vezetése felismeri egyes struktúrák szükségességét. Mármost ha a vezetés kokainozásban és lopásban érdekelt, és ráadásul mindenki egy embertől függ, akkor részükről a szabad sajtó nemkívánatos. Más, tagoltabb rendszerekben az egymással szemben álló és egymást sakkban tartó érdekcsoportok együtt képesek üzemeltetni olyan rendszert, amely a plurális nyilvánosságot fenntartja – de Magyarország nem ilyen.

Európa viszont igen. Mi több, Európa nagyon is érdekelt abban, hogy tagállamaiban független, erős sajtó működhessen, ugyanis ennek híján enyveskezű, sőt enyves saját lábú kishercegek fogják lenyúlni azt a pénzt, amit az unió úgynevezett kohézióra fordít. Vagyis az összetartozás erősítésére. Az így elveszett vagyon nagyságrendekkel jelentősebb, mint amibe a tagállamok nyilvánosságának fenntartása kerülne.

Ehhez persze fel kellene hagyni azzal a becsődölt gyakorlattal, hogy az uniós támogatásokat szükségszerűen a nemzeti kormányok markába szurkolja le Brüsszel. Egyáltalán nem lenne varázslat olyan rendszert felállítani, amely auditált közönségarány, tulajdonosi szerkezet és újságírói normák alapján erősíti az egyes országokban azt, amitől egyelőre Európához tartoznak.

Addig pedig marad az ősi megoldás: megvenni a lapot, hogy legyen. Köszönjük. Lesz jövő héten is!

Fizessen elő most lapunkra! Nézze meg ajánlatainkat itt.