A stratégiailag kedvező fekvésű sziget 300 évnyi török uralom után, 1878-ban került brit befolyás alá, és egészen 1960-ig koronagyarmat is maradt. A függetlenné vált állam alkotmányában rögzítették a szigeten élő többségi ciprusi görög közösség és a török kisebbség hatalomból való részesedését (70-30%), valamint megtiltották a sziget Görögországhoz való csatolását (enosis). Ez utóbbi heves ellenkezést váltott ki a görög ciprióták részéről, és a törökök sem elégedtek meg a nekik szánt 30 százalékos kvótával.

1963 decemberében a Makariosz érsek vezette görög ciprióták - a török kisebbség képviselőinek kizárásával - felszámolták az ország kettős felépítését. A tisztán görög kormány hatalomra jutása után a ciprusi törökök helyzete lényegesen megromlott. Az enklávékban élő török kisebbség helyzetén az ENSZ 1964-es beavatkozása sem sokat segített; a békefenntartó alakulatok (UNFICYP) eredménytelennek bizonyultak a ciprusi görögök és törökök közt kitört polgárháború megfékezésében.

© CIA

1974 júliusában egy görög katonatisztek által vezetett puccs keretében nacionalista görög ciprióták megdöntötték Makariosz elnök uralmát, és sziget Görögországgal való egyesítését ígérő Nikosz Szampszont ültették a helyére. Törökország azonban - Rauf Denktas ciprusi török vezető kérésére - csapataival partra szállt Cipruson, és elfoglalta a sziget csaknem 40 százalékát. Szampszon elmenekült, de 1976-ban elfogták őt, és 20 éves börtönbüntetésre ítélték.

Az inváziót követően több mint 200 ezer - törökök által elfoglalt terülten élő - görögnek kellett elhagynia otthonát, házaikba a török hatóságok anatóliai törököket telepítettek be. A megosztottság állandóvá vált: a sziget északi - török - részét egy „zöld vonal” névre keresztelt demarkációs vonallal választották el a görögök államától. A határon sokáig szinte mindennaposak voltak az incidensek, az ellenségeskedés megszüntetése érdekében hozott ENSZ-erőfeszítések több évtized alatt sem vezettek sikerhez.

1983 novemberében a törökök kikiáltották az általuk ellenőrzött területek függetlenségét. Az Észak-ciprusi Török Államot Ankarán kívül senki nem ismerte el, a kinyilatkoztatás azonban hosszú időre megakasztotta a békefolyamatot.

1990-ben a sziget déli része uniós tagságért folyamodott. A felvételi kérelemre 1993-ban érkezett válasz, amikor is az EU a sziget belső problémáinak megoldásához kötötte Ciprus csatlakozását. Az 1997 decemberében megtartott luxemburgi EU-csúcstalálkozón - görög közbenjárásra – Ciprus hivatalosan is ígértet kapott a csatlakozási tárgyalások megindítására, de a sziget egyesítését továbbra is feltételként szabták meg az ország számára.

2004. április 24-én - alig egy héttel Ciprus uniós tagsága előtt - a szigetország mindkét részén megrendezett referendumon a ciprusi görögök elutasították az ENSZ „utolsó esélyként” emlegetett rendezési tervét. Ciprus megosztott maradt, s bár sokáig tartotta magát az a fenyegetés, hogy ilyen féltetelek mellett ugrik az EU-csatlakozás, Ciprus déli része május elsején csatlakozott az unióhoz. Azóta az EU megpróbálta legalább a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokba bevonni a sziget északi részét, ezirányú próbálkozásait azonban mind a görög ciprióták, mind Athén elutasítja.