Az amerikai kormányzat polgári és katonai oldala közötti feszültség nem mai keletű. Gyökereivel a vietnami háborúig nyúlik vissza, amelyet polgári politikusok kezdeményeztek: John Kennedy és Lyndon Johnson elnökök, Robert McNamara hadügyminiszter, Dean Rusk külügyminiszter, valamint alacsonyabb beosztású tisztségviselők. Az akkori amerikai katonai vezetés ímmel-ámmal döntött szárazföldi erőknek a délkeleti-ázsiai konfliktusba való bevonása mellett. Az akkor fiatal tiszt, Colin Powell visszaemlékezéseiben megírta: "Az amerikai katonai vezetők egyszerűen féltek maguknak megvallani, még inkább jelezni a polgári vezetésnek, hogy a háborúnak ez a módja nem vezet győzelemhez." Később általános lett a felismerés, hogy a polgári hatóságoknak való feltétlen engedelmeskedés egyrészt tekintélyvesztéshez vezet a fegyveres erők számára, másrészt szabad kezet enged a hivatalos Washingtonnak a vietnamihoz hasonló további kétes vállalkozásokhoz.

Mostanában publikált amerikai elemzések szerint Bill Clinton "emberiességi beavatkozásokat" magába foglaló külpolitikai irányvonala, amely korlátlan erőalkalmazást helyezett kilátásba, végeredményben a katonák nyílt ellenállásába ütközött. Powell tábornok a vezérkari főnökök bizottságának elnökeként a fegyveres erők "adagolt alkalmazása" mellett foglalt állást. Ez 1995 augusztusában módot adott arra, hogy a boszniai műveletek során csupán légicsapásokra kerüljön sor amerikai szárazföldi erők bevetése nélkül. Az említett bizottság 1999-es mérséklete tette lehetővé, hogy a Clinton elnök és külügyminisztere által kidolgozott terv, miszerint Koszovóban légicsapásokat kell mérni a szerbekre szárazföldi erők párhuzamos bevetésével, meghiúsult, és csak légierő alkalmazására került sor.

2001. szeptember 9. után Donald Rumsfeld védelmi miniszter és közvetlen környezete ahhoz az állásponthoz tartotta magát, hogy éppen a Pentagon katonai vezetése a fő akadálya annak, hogy - kezdetben az afganisztáni és az iraki rendszerek leváltása céljából - katonai erőket terítsenek szét a "Nagy-Közel-Kelet" térségében. George Bush elnök a Rumsfeld-csoport mellé állt, amikor a 2003. februári kongresszusi meghallgatáson éles vita robbant ki a védelmi minisztérium polgári vezetésének nagyratörő terveit támogató hadügyminiszter-helyettes és a vezérkari főnök között. Utóbbi arra figyelmeztette ellenfelét, hogy az iraki stabilizációs műveletek sikerességéhez tízszer akkora katonai erőre van szükség, mint amekkorát terveztek.

Köztudott, hogy az amerikai védelmi miniszter - aki polgári személy - általában igen intelligens, ugyancsak polgári személyekkel véteti magát körül, akik irányítói tapasztalatokra tettek szert az üzleti életben, és szoros kapcsolatokat ápolnak a törvényhozással. Ebben a környezetben szükségképpen ott vannak az "egyenruhások", akiknek meghatározó befolyásuk van a katonák viszonylatában jelentős teljhatalommal rendelkező polgári személyekre. A miniszter tennivalója egyebek között meghallgatni a katonák tanácsait, bizalommal lenni e tanácsok iránt és elvégezni a döntéshozatalhoz szükséges elemzéseket. Úgy tűnik, a védelmi miniszter apparátusában a kialakult hagyománynak megfelelően magas százalékban vannak "politikai aktivisták", akik zömmel annak köszönhetik tisztségüket, hogy - erkölcsileg vagy anyagilag - aktívan támogatták az elnökjelölt esélyest.

Gyakorlattá vált, hogy a Pentagon magas rangú polgári tisztségviselői zömmel ezredesi rangú, olykor tábornoki szintű tanácsadókat foglalkoztatnak, akiket azonban ugyanakkor "kémeknek", "besúgóknak" is tartanak. Mindenesetre, a legfőbb testület, amellyel a hadügyi tárca tisztségviselőinek számolniuk kell, legyenek akár katonák, akár polgári személyek, az Egyesült Államok kongresszusa. Ez Bill Clinton elnöksége idején élte virágkorát, és vitathatatlanul a védelmi minisztérium fölött áll. Ez arra kötelezi a Pentagon tisztségviselőit, hogy nem egyszerűen szoros, hanem valóságos baráti kapcsolatban álljanak a Kongresszus felduzzasztott apparátusával.

Az a tapasztalat, hogy a kongresszusi apparátusnak könnyebb együttműködni a Pentagon polgári tisztségviselőivel, különösen, ha azoknak számottevő üzleti tapasztalataik vannak. A Pentagon-kongresszus relációban kitüntetett jelentőségű, ha előbbiek magas rangú tisztségviselői korábban a fő törvényhozó testületben munkálkodtak. Illusztrációként szolgálhatnak a II. világháború utáni legsikeresebb hadügyminiszterek, például Colin Powell.

Nem ritka az sem, hogy a Pentagon tisztségviselői az elnöki apparátus támogatásával megalapozott bírálatnak vetik alá a törvényhozókat. Persze a döntő tényező a fegyverzet- és a haditechnikai beszerzések ügye. A múlté az az időszak, amikor a hadiipari termelés zöme állami üzemekben folyt, ami megkönnyítette a rendelési folyamatot, de nemigen szolgálta a minőségi követelményeket. Évente több százezer üzleti szerződés születik milliárdos nagyságrendben. A hadseregtől megváló tisztek jelentős hányada tanácsadó, üzletkötő lesz zömmel hadiipari cégeknél. A Pentagonban töltött évek gazdag tapasztalatokat biztosítottak számukra az üzletkötéseknél. Minthogy a megrendelések jóváhagyása a Kongresszus illetékességébe tartozik, kialakul a Pentagoin-hadiipari üzemek-kongresszus háromszög, ami titkolt tapasztalat szerint melegágya lehet a korrupciónak.