Már tavaly novemberben eldőlt, ki nyeri az elnökválasztást – értékelte a minapi algériai szavazás eredményét az algíri Emberjogi Liga egykori vezetője, Ali Jehja Abdelnúr. Akkoriban módosították ugyanis az addig két államfői mandátumot engedélyező alkotmányt, hogy Abdelaziz Bouteflika elnök harmadszor is ringbe szállhasson. A 72 éves politikus hozta is a papírformát, 74 százalékos részvételi arány mellett a voksok 90,24 százalékával nyert. Győzelméhez nem férhetett kétség, az ellenzék bojkottálta ugyanis a választást, ráadásul igazi kihívója sem akadt, a második helyezett még a szavazatok 5 százalékát sem szerezte meg.
Csalással vádolta a kormányt az ellenzék fő ereje, a Szocialista Erők Frontja, és független források valóban nem erősítették meg a részvételi adatokat. A tíz éve hatalmon lévő Bouteflika legfőbb érdeme, hogy jórészt felszámolta az 1990-es években tomboló, 150 ezer ember életébe kerülő iszlamista erőszakhullámot, és a biztonsági helyzet ma összehasonlíthatatlanul jobb, mint tíz éve. Megfigyelők szerint mégsem ez hat a fiatalabb nemzedékek politikai apátiájára. Sokkal inkább az, hogy a hadsereg által támogatott elit jelentősen korlátozza a politikai szabadságot. Hiába kaptak amnesztiát az iszlamista lázadók vezérei, a kormány rendre megakadályozza, hogy jelöltjeik indulhassanak választáson, vagy pártot alapítsanak. Bouteflika eltökélten nyilatkozta, hogy nem tesz engedményt, és a mások vérét kiontó, az ország rossz hírét keltő egykori lázadóknak inkább bocsánatot kellene kérniük az emberektől. De az 1990-es években a kormány ellen erőszakkal fellépett Iszlamista Üdvfront (FIS) középkorú és befolyásos vezetőinek politikai ambíciói továbbra is töretlenek. Többségük nem elégszik meg azzal, hogy virágzó vállalkozást vezet vagy jómódú kereskedővé vált, mind nagyobb politikai befolyásra vágyik.
Míg azonban az idősebb nemzedék lemondott az erőszakról, a főként fiatalokból álló mai gerillákat nem tudja meggyőzni, hogy tegyék le a fegyvert. A fiatalok számára még elfogadhatatlanabb, hogy kizárják őket a politikai életből. Az idén eddig két tucat merényletet hajtottak végre, főként az al-Káida terrorhálózathoz köthető csoportok. Bár az al-Káida számára Algéria főként ugródeszka Észak-Afrika más részei és Európa felé, jelenléte állandó biztonsági gond az arab országnak is.
A társadalom nagy része azért sem hisz a jelenlegi rendszerben, mert a szovjet típusú gazdaság nem teremt elfogadható életszínvonalat és megélhetést. A 34 milliós országban a hivatalos adatok szerint 12 százalékos a munkanélküliség, de szakértők úgy vélik, a 30 év alattiak több mint kétharmadának nincs munkája. Az állami beruházások és az olaj magas ára miatt tavaly 6 százalékkal nőtt a gazdaság, az idén viszont minden bizonnyal elmarad a szárnyalás, az export 96 százalékát ugyanis az olaj és a gáz adja.
Míg tavaly 76 milliárd dollárnyi bevétel származott a szénhidrogénekből – Algériáé a világ 15. legnagyobb kőolajkészlete, és Európa gázbehozatalának az ötöde származik onnan –, az idén csak 30 milliárdot várnak a mostani hordónkénti 50 dollár körüli árral kalkulálva. A Kőolaj-exportáló országok Szervezetén (OPEC) belül Algír az egyik legharsányabb támogatója a nyersolaj-felhozatal további korlátozásának, hogy ismét felfelé hajtsák a csökkenő kereslet miatt mérséklődő árakat.
Az utóbbi évek magas olajárának köszönhetően Algéria visszafizette külföldi adósságát, 135 milliárd dolláros valutatartaléka háromévi importot fedez. A tavalyi 40 milliárd dolláros importszámla viszont igen tetemes. Az energetikai iparon kívüli gazdaság elsorvadt, a hazai össztermékhez (GDP) viszonyított aránya a 2003-as 18-ról 5 százalék alá csökkent. Az olcsó kínai áruk tönkretették Algéria egykor virágzó textil- és feldolgozóiparát. A francia gyarmati időkben Algéria még a térség éléstára volt, ma a világ egyik legnagyobb búzavásárlója. A termékeny tengerparti sávban a gazdák tömegével hagyták el földjeiket, amelyeket egymás után sajátítottak ki a városok növekedése miatti építkezéseknek.
Az ingatlanberuházások nem szolgálták a turizmus fejlődését. Pedig a tengerpartnak, a sivatagnak és a kétezer éves múltra visszatekintő településeknek komoly idegenforgalmi vonzerejük lehetne. Ahogy az Algírtól mindössze 130 kilométerre lévő Kabilje térségben is, ahol a hagyományos megélhetés valaha a halászatból és a szőlőművelésből származott, ám a régi életforma eltűnt, az 1990-es évekbeli erőszakhullám pedig még mindig érezteti hatását, amennyiben nem történt semmiféle beruházás. Hasonló a helyzet az állami vállalatoknál. A fővárostól 280 kilométerre keletre lévő, csaptelepeket és konyhai eszközöket gyártó Saniak például 1994-ben vásárolt utoljára gépeket. A vállalatnak lenne megrendelése, de az üzemet a forráshiány miatt bezárás fenyegeti.
Bouteflika 150 milliárd dollárnyi fejlesztést, 1 millió új otthon építését és 3 millió munkahely létrehozását ígérte a kampányban. Kérdés, mi valósul meg a tervekből a bürokrácia és az átláthatatlan döntéshozatal miatt. Az eddigi visszafogott liberalizáció nem segítette a piacgazdaság fejlődését, az állami források jó részét az elit és környezete feji meg. A középosztály folyamatosan szegényedik, ami kikezdheti a társadalom stabilitását, és hozzájárulhat a szélsőséges nézetek terjedéséhez.
