Brüsszeli füstvárás

Az EU számára jelképes fontosságú főtisztségviselők megválasztását egyáltalán nem készítették elő – füstölgött a párizsi Le Point hetilapban publikált cikkében Valéry Giscard d'Estaing egykori francia államfő, az EU-alkotmányt kidolgozó konvent volt elnöke. Így aztán amikor november 3-án Václav Klaus cseh elnök végre aláírta a lisszaboni szerződést, mindenféle játékszabály nélkül kezdődött meg a versengés a posztokért.

Egyedül az uniós állam- és kormányfők doyenjének számító Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök, az eurócsoport nagy tekintélyű elnöke jelentette be kerek perec egy lapinterjúban, hogy szívesen elvállalná az Európai Tanács (ET) elnökségét, ha felkérnék rá. Az adóparadicsomok megrendszabályozásáért nem túlságosan lelkesedő Juncker ázsiója azonban az utóbbi hónapokban túlságosan nagyot esett Berlinben és Párizsban is, úgyhogy ő az esélytelenek nyugalmával fedhette fel kártyáit. Rosszmájúak szerint nem is volt egyéb célja, mint hogy kiüsse a nyeregből az október eleji írországi referendum óta favoritként emlegetett Tony Blair volt brit kormányfőt, akit viszont az október végi EU-csúcs előtt kezdtek temetni. A három Benelux állam és Ausztria is szót emelt ugyanis ellene, mondván, ildomos volna, ha az ET elnökét kis vagy közepes, az euró- és a schengeni övezetben is részt vevő tagállam adná.

Brüsszelben közben elterjedt, hogy az európai szocialisták a brit munkáspárt feltörekvő csillagát, David Miliband külügyminisztert ültetnék a kül- és biztonságpolitikai főképviselő székébe, noha az érintett nem erősítette meg, hogy ilyen ambíciói lennének. A találgatásokat tovább gerjesztette Gordon Brown brit kormányfő, amikor kedden közölte, Nagy-Britanniának csak egyetlen jelöltje van, és az Blair. A berlini fal lebontásának 20. évfordulója alkalmából a német fővárosba sereglett uniós állam- és kormányfők hétfő esti vacsorája előtt megfigyelők mégis szinte biztosra vették, hogy Miliband és a semmiből felbukkant Herman Van Rompuy belga kormányfő lesz a nyerő páros. A jezsuita neveltetése és aszketikus kinézete ellenére nagyszerű humorérzékkel megáldott Van Rompuy azzal vívta ki partnerei elismerését, ahogy néhány hónap alatt lecsillapította a kedélyeket a flamand és francia közösség ellentéteitől felhevült Belgiumban.

Konszenzusteremtő képességén túl Van Rompuy azért is válhatott valószínű befutóvá, mert Blairrel ellentétben elég szürke és visszahúzódó ahhoz, hogy ne szorítsa háttérbe az EU fórumait gyakran saját közönségük előtti szereplésre is használó tagállami vezetőket, ami például az őt vállvetve támogató Nicolas Sarkozy francia elnöknek és Angela Merkel német kancellárnak egyaránt nem mellékes. Keddi lapzártánkkor még más nevek is forogtak, így Jan Peter Balkenende holland kormányfőé az elnöki pozícióra, Massimo d'Alema volt olasz kormányfőé pedig a külügyire.

A bizonytalanságot fokozta, hogy Fredrik Reinfeldt svéd miniszterelnök úgy nyilatkozott, további konzultációkra van szüksége, Varsóban pedig felvetették, hogy a kinevezés előtt a jelölteket meg is hallgathatnák.