A konzervatív francia lap szerint a Vona Gábor vezette, a harmincas éveket idéző Jobbik választási sikere párhuzamba állítható a holland Szabadság Párt, a belgiumi Flamand Érdek (Vlaams Belang, VB), a Dán Néppárt, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) népszerűségének növekedésével. Hasonló jelenség figyelhető meg Olaszországban, Finnországban, Romániában, Görögországban és Franciaországban is.

Az általános tendencia ellenére a lap szerint jelentős különbség, hogy a kelet-európai országokban, ahol a hagyományos jobboldal egyik legjellemzőbb jegye az antikommunizmus, a konzervatív pártok egy részének sikerült magukba olvasztaniuk a szélsőjobboldalt. Itt a rasszizmus és az antiszemitizmus nem ugyanazt a borzalmat jelenti, mint Európa nyugati felében.

Emellett a Le Figaro meglátása szerint téves megállapítás lenne csak az idegenek elleni nacionalista mozgalmakként látni ezeket a pártokat. Meghatározó ideológiájuk az idegenellenség, de az elutasítás valójában sokkal erősebb az általuk megjelölt belső ellenséggel szemben, aminek oka a lap szerint a gazdasági válság.

Magyarországon a külföldi termékek iránt nyitott liberális gazdaságpolitika kudarcát követően bevezetett megszorító csomag szidalmazásában a zsidók, a romák és a bankárok töltik be a bűnbak klasszikus szerepét. Ezért itt a szélsőjobboldal megerősödését úgy kell értelmezni, hogy „a hangyák nem akarnak a tücskök helyett fizetni”. Ez az oka az olasz és a holland helyzetnek is – véli a Le Figaro.

A társadalmi elégedetlenség ellenére a szélsőjobboldali előtörés ugyanakkor a lap szerint nem egységes folyamat, és azokban az országokban, ahol a konzervatív erők elég erősek, a szélsőjobboldal szétmorzsolódik bennük. A Le Figaro szerint ez a sors várhat az olasz Északi Ligára és a francia Nemzeti Frontra, ahol az elnök utódlásáért folyó belső harcban jól érzékelhető a szakadás a középre tolódó és egy kisebb radikalizálódó frakció között.

A Le Figaro szerint viszont a mai szélsőjobboldal azért nem hasonlítható a 30-as évekbeli helyzethez, mert az elégedetlenség felszínre törése és a gazdasági jellegű tiltakozások elsősorban szavakban, de nem a múlt ideológiáival nyilvánulnak meg. Az intolerancia erősödése, a szabadságjogok visszaszorulása vagy az erősebb állami irányítás megjelenése nem fenyeget sem diktatúrával, sem háborúval.