Egyszer Nurszultan Nazarbajev kazah elnök, egyszer pedig Leonyid Kucsma volt ukrán államfő választott szét bennünket – állította Emomali Rahmon tádzsik vezető, amikor nemrég arról számolt be a sajtónak, hogy tárgyalásain többször összeveszett, sőt ölre is ment üzbég kollégájával, Iszlam Karimovval. A már-már tapintatlan őszinteség meglepte az újságírókat, de jól mutatja, milyen feszült a két közép-ázsiai szovjet utódállam viszonya, amelyet az utóbbi időben különösen megterhelt az a tádzsik szándék, hogy befejezik a fővárostól, Dusanbétól mintegy száz kilométerre lévő roguni vízerőmű több mint harminc éve megkezdett, de a Szovjetunió szétesése után, 1993-ban félbehagyott építését.
Taskent határozottan ellenzi a tervet, és elsősorban biztonsági, illetve környezetvédelmi szempontokra hivatkozik. A múlt hónap elején tádzsik kollégájának, Akil Akilovnak írt levelében Savkat Mirzijojev üzbég miniszterelnök, néhány héttel később pedig szerkesztőségi cikkében a Pravda Vosztoka kormánylap foglalta össze az ellenérveket. Ezek szerint a beruházás felülvizsgálatra szorul, mert a helyszíne földrengésveszélyes, 1974-ben jóváhagyott tervei pedig elavultak, nagyjából akkor készültek, amikor a szibériai szajan-susenszki erőműéi, márpedig ott tavaly augusztusban 75 emberéletet követelő szerencsétlenség történt. A zsilipek ráadásul veszélybe sodornák a Vahs és vele együtt az Üzbegisztánba vezető Amu-darja folyó vízhozamát – hangoztatják az üzbégek. Egyúttal független szakértői vizsgálatot követelnek, és azzal fenyegetőznek, hogy nemzetközi fórumokhoz fordulnak.
Dusanbéban azonban – miközben tárgyalásokat ajánlanak – fölöslegesnek tartják az aggodalmat, mondván, négy éve egy német cég elvégezte a szükséges gazdaságossági és ökológiai felméréseket, mégpedig az orosz Ruszal konszern megbízásából. A régi terveket ugyanis 2004-ben a milliárdos Oleg Gyeripaszka ellenőrzése alatt álló alumíniumipari társasággal együttműködve elevenítették fel. A cég fejezte volna be a gigantikus, több mint 300 méter magas duzzasztógáttal működő erőművet, de három év elteltével nézeteltérések támadtak, és a tádzsik kormány úgy döntött, saját erőből építi tovább a létesítményt.
Az egyes értékelések szerint egy-, mások szerint kétmilliárd dolláros költségből 600 milliót lakossági hozzájárulásokból akarnak összegyűjteni, és januárban meg is kezdték a részvények árusítását. Az értékesítés elvileg önkéntes alapon zajlik, ám Rahmon elnök még tavaly decemberben megadta hozzá az útmutatást. Minden családnak legalább háromezer szomoniért, azaz mintegy 700 dollárért kell erőműpapírt vásárolnia – mondta, miközben az átlagfizetés havi 60-70 dollár körül van Tádzsikisztánban. Az is árnyékot vet a kezdeményezésre, hogy jó néhány éve hasonló akcióval gyűjtöttek pénzt egy másik erőmű, a Szangtuda–1 építésére, amely utóbb orosz többségi tulajdonba került, vagyis a lakossági részvényesek elbukták a befektetésüket.
A két állam közötti feszültséget a súlyos gondok ellenére enyhíteni lehetne – vélik a szakértők, ám ehhez kölcsönös kompromisszumkészségre lenne szükség, amire egyelőre semmi esély. Üzbegisztánban ugyanis december végén, Tádzsikisztánban pedig múlt vasárnap voltak választások, a viták hevítése pedig segít erősíteni a nemzeti egység iránti igényt. A helyzetet ráadásul megnehezíti a két államfő, Emomali Rahmon és Iszlam Karimov rossz viszonya, aminek a hátterében a személyes vetélkedésük áll. Legalábbis erre utal nemrég közölt cikkében egy moszkvai elemzőközpont, az Eurázsia Öröksége alapítvány munkatársa, Gyenyisz Kim. Szerinte a tádzsik származású Karimov megpróbálta irányítása alatt tartani Rahmont, aki – az országot 1992–1997 között sújtó polgárháború elején – részben az ő közreműködésével jutott hatalomra. A távvezérlés azonban már nem működik, így a szövetségesből ellenség lett.
POÓR CSABA / MOSZKVA
