Testvérharc

Legutóbb 34 éve volt a mostanihoz hasonló választék a brit Munkáspárt vezérválasztásán. Öten indulnak ugyanis a párt számára kudarccal végződött májusi parlamenti választás után lemondott, a pártelnöki és a kormányfői posztot közel három év után elhagyó Gordon Brown utódlásáért, és a jelek szerint közel akkora küzdelem várható, mint az 1970-es évek közepén. Akkor csak a harmadik fordulóban sikerült megszereznie a győzelemhez szükséges 51 százalékot James Callaghannek, aki elődjétől nemcsak a párt vezetését, hanem a kormányfőséget is átvehette, igaz, a négy évvel későbbi vesztes választás után neki is mennie kellett. Azóta öt vezércserét élt meg a Munkáspárt, az utóbbi négy annyira sima ügy volt, hogy már az első fordulóban eldőlt.

David és Ed Miliband

AP/ Tim Hales

 A mostani küzdelem – aminek eredményét lapzártánk után, a Munkáspárt éves manchesteri kongresszusának nyitónapján ismertetik – az öt induló ellenére kétfrontosnak ígérkezik. A közvélemény-kutatások szerint a Miliband testvérpár, a 45 éves David és a négy évvel fiatalabb Ed között dől el a küzdelem. A Belgiumból a náci megszállás elől 1940-ben Nagy-Britanniába menekült zsidó szülők két gyermekének párharcát Tony Blair exkormányfő és pénzügyminisztere, majd utódja, Brown rivalizálásához hasonlítják. Nem véletlenül. David, aki inkább középre húz, Blair mellett kezdte a pályafutását, és nőtte ki magát vezető munkáspárti politikussá. Ed viszont apja, az 1960–1970-es évek legismertebb szigetországi marxista teoretikusa nyomdokain haladva balra tartott, és Brown oldalán képviselte a Munkáspárt új generációját.

David már 29 évesen – az 1994-ben pártvezérré választott – Blair tanácsadója volt, és a Munkáspárt győzelmét hozó 1997-es választási program megírásában is közreműködött. Blair kormányfőként sem feledkezett meg róla, ismét maga mellé vette tanácsadónak, majd a 2001-es választáson támogatta képviselő-jelöltségét, és David meg is szerezte a mandátumot. A Blair-kormányokban különféle államtitkári posztokat betöltő, megszállott Arsenal-drukker idősebb Miliband 2007 júniusában érte el pályafutásának eddigi csúcsát, amikor külügyminiszterré nevezték ki. Blair állítólag az utódjának szánta Davidet, és 2007-es lemondásakor arra számított, hogy pártfogoltja ringbe száll a párt vezetéséért Brownnal. A kiszemelt utód azonban biztosra ment, inkább hűséget esküdött az új kormányfőnek, és így megőrizte a külügyminiszteri posztot.

A bátyjához hasonlóan Oxfordban végzett, filozófiai, politológiai és közgazdasági tanulmányokat is folytató Ed a Munkáspárt 1997-es hatalomra kerülésével lett az akkor pénzügyminiszter Brown tanácsadója, beszédírója. A másodosztályú Leedsnek szurkoló, bátyjával ellentétben nőtlen, de szintén kétgyermekes Ed 2005-ben szerzett képviselői mandátumot, a Blair-kormányban különböző államtitkári posztokon dolgozott, majd Brown miniszterelnöksége idején az energetikai tárcát irányította.

Az igazi törésvonal kettejük között gazdaságpolitikai kérdésekben mutatkozik meg. A magát szociáldemokratának valló David esélyeit gyengíti, hogy a szakszervezetek minapi kongresszusán a jelöltek közül egyedüliként ő utasította el, hogy részt vegyen a konzervatív–liberális demokrata kormány költségvetési megszorításai elleni tiltakozó akción. Az exkülügyminiszter kitart az iraki háború szükségessége mellett, ahogy a Blair-féle harmadikutas politikát sem tagadja meg. Nem tartja célravezetőnek az állam erőteljesebb centralizációját, és a konzervatív–liberális demokrata koalíciónál lassabban, négy év alatt véli megvalósíthatónak a rekordmértékű költségvetési hiány lefaragását.

Hiába támogatja az idősebb Miliband a bankok további, erőteljesebb megadóztatását, a párt finanszírozásához jelentősen hozzájáruló szakszervezetek inkább az öccsét támogatják. Ő ugyanis a hagyományos baloldali irányba vinné el a pártot, és azt mondja, amit a szakszervezetek hallani akarnak. A gazdagok további megadóztatásának szükségességét hangoztatja, a költségvetési deficit lefaragását további adóemelésekkel képzeli el, de azzal is támogatókat szerez, hogy tévedésnek mondja a brit szerepvállalást az iraki háborúban.

Nem kizárt, hogy az új munkáspárti vezér hamarosan kormányzati pozícióba kerül. A David Cameron vezette koalíció az 1970-es évekbeli thatcheri időszaknál is radikálisabb megszorítások miatt rövid idő alatt olyan sokat veszített ugyanis népszerűségéből, hogy a Munkáspárt már most behozta a lemaradását. A kormánypártok pozícióját pedig csak gyengítheti, hogy a szakszervezetek tiltakozó megmozdulásokra készülnek.

TÁLAS ANDREA