A lassan készülő Sagrada Família - fotó

A Szent Család-templom építése lassan halad, mert Gazdája nem siet. E szavakkal intette türelemre az őt és a munkálatokat sürgetőket nem sokkal 1926-os halála előtt a zseniális katalán építész, Antoni Gaudí i Cornet. Ő maga több mint négy évtizedet szentelt a Sagrada Famíliának, ám így is csak alig negyede készült el a székesegyház épülettömbjének, amit a minap szentelt fel XVI. Benedek pápa, visszatérőben Santiago de Compostela-i zarándokútjáról. A kőbe fogalmazott Bibliaként megálmodott katedrálisból azonban a mesternek csak a kriptaszintet és a Megváltó születését építészeti eszközökkel megjelenítő keleti homlokzatot sikerült befejeznie, a többi az utódaira maradt. (Még ha csúszik is a Sagrada Família legkorábban 2026-ra ígért befejezése, a barcelonai bazilika akkor is csak nehezen kerülhetne be a világ leghosszabb ideig épített templomai közé, lásd ábránkat a 46. oldalon.)

 „Nyugat-Európában a szecesszió ekkor már avulttá, sokak szemében nevetségessé vált (...) Gaudít pedig megkésett középkori építőmesternek tartották, akinek szándéka csupán egyházi szimbólumok építészeti megjelenítése” – olvasható Moravánszky Ákos 1980-ban megjelent monográfiájában a mester halála utáni évek közhangulatáról. S bár progresszív fiatal építészek – mások mellett a modernizmust útjára indító Le Corbusier vagy a Bauhaus-iskola alapításánál segédkező Ernst Neufert – nagyra becsülték technikai megoldásait, organikus formavilágát, a művelt nagyközönség és az adományozók egyre inkább értetlenkedve nézték a munkálatokat. Az sem használt Gaudí renoméjának, hogy a szakmabelieken kívül szinte csak a polgárpukkasztó szürrealisták álltak ki művészete mellett. Honfitársa, az építészetéért lelkesedő Salvador Dalí például egy 1933-as tanulmányában a „rettenetes és ízletes szépségű borjúmáj-ajtók mesterének” titulálta.

Az egyre kétkedőbb közhangulat láttán sem adta fel a Sagrada Família Alapítvány, amelyet a kizárólag adományokból finanszírozott templomépítés anyagi alapjainak megteremtésére hoztak létre 1895-ben. A munka akkor torpant meg először, amikor a mester halála után tíz évvel, a spanyol polgárháború zűrzavarában katalán anarchisták, antiklerikális gesztusként, megrohamozták a templomtorzót. A már álló falak lerombolása elmaradt ugyan, de a műhelyeket felgyújtották, így a tervek zöme és a makettek megsemmisültek. „Tíz év munkájával sikerült valamelyest rekonstruálni az eredeti modelleket, aztán a világháború után újra nekiveselkedtünk a munkáknak” – emlékezett vissza a mostani pápai vizit előtt Jordi Bonet 85 éves építészprofesszor, aki az 1970-es évektől vezeti az építkezést.

A szakargóban gaudinizmusnak nevezett, megismételhetetlen építészi attitűdöt csak az 1950-es évek elején kezdték igazán értékelni. Fiatal építészek – mások mellett a barcelonai iskolához tartozó Oriol Bohigas, David MacKay vagy Ricardo Bofill – a Sagrada Famíliában már nem egy anakronisztikus építőmester gótikus hallucinációit látták, hanem elsősorban azt csodálták, hogy a neogótikusként elkezdett székesegyház a megszokott támpillérek és támívek – Gaudí szavajárásával: mankók – nélkül épült.

Az építész ugyanis mindenfelé dőlő ferde pillérekkel biztosította a kiterjedése alapján a kölni dómhoz mérhető barcelonai bazilika statikai szilárdságát. Ezek hajlásszögét ráadásul nem rajzasztalon, hanem ötletes modellkísérletekkel határozta meg. Elsőként az 1898-ban építeni kezdett – végül csak a kriptaszintig megvalósult – Güell-kápolnát tervezte meg ezzel a módszerrel. Az ide-oda csavarodó és dőlő, látszólag rendezetlenül elhelyezkedő téglaoszlopok irányát úgy határozta meg, hogy elkészítette a vázszerkezet fejtetőre állított modelljét. Ehhez a mennyezetre rajzolta fel a kicsinyített alaprajzot, a pilléreket a talppontjaikhoz rögzített kötelekkel modellezve. Ezeket a boltozatoknál összekötötte egymással, majd – a későbbi oszlopokra nehezedő terhelést imitálandó – súlyokat akasztott rájuk. Mindezt úgy, hogy a kötélhálózat sehol se törjön meg, vagyis sehol se ébredjenek kiegyensúlyozatlan erők. A fejjel lefelé kirajzolódó térbeli szerkezet fényképe alapján készültek aztán a kivitelezési tervek.

Ameglehetősen bonyolult 3D-s modell azért kellett, mert Gaudí, bár ismerte az Újvilágban és a Távol-Keleten az 1920-as évektől tömegesen alkalmazott vasbeton-technológiát, mégsem alkalmazta. Tartózkodása – a már idézett Moravánszky szerint – csak részben fakadt hagyománytiszteletből, anyagi megfontolások is álltak mögötte. A beton ugyanis fából készült zsaluzatot kíván, ám erdőből kevés akadt azon az égtájon, ezért praktikusabb volt az olcsó kézi munkával és állványzatokkal operáló tégla- és kőépítészet. Ez utóbbit kérik számon a Sagrada Família mai építőitől is. Legutóbb 2008-ban sérelmezte több mint száz spanyol építész és művészettörténész, hogy a mester elképzeléseit figyelmen kívül hagyva, stílusidegen elemek beemelésével torzítják el a nagy művet. „A tornyoknál valóban alkalmazunk betont, műanyagokat viszont csak az előkészítésnél használunk, a pillérek és boltozatok változatlanul téglából vannak” – reagált Bonet, akit nehéz lenne a tradíciók felrúgásával vádolni, hiszen édesapja Gaudí közvetlen munkatársa volt.

A katalán mestert újrafelfedezők az anyaghasználaton túl Gaudí egyedi, organikus stílusát, valamint para- és hiperbolákon alapuló speciális forgástesteit – az úgynevezett helikoidokat – is csodálják. Ezeket az építészetben előtte nem alkalmazott formákat csak a számítástechnika fejlődésével sikerült alaposabban megismerni, például azt is megérteni, hogy a Sagrada Família főhajójának oszloperdeje miként tarthatja meg a téglaboltozatot. A mester ugyanis csak annyit árult el erről, hogy „a könyveknél többet ér, ha közvetlenül a természetet tanulmányozzuk. Megtanulhatjuk, hogy a dolgok ugyanolyan formában oldódnak meg a természetben, mint a templom szerkezetében. A Szent Család-templom főhajójának oszlopai a saját stabilitásuk, egyensúlyuk pályáját követik, ez az erőtengelyük. Az alap, ahol az oszlop születik, csillag keresztmetszetű. Lentről fölfelé haladva ez a csillag fordul körbe.” Az egyebek mellett fákat vizsgáló számítógépes modellezés során derült ki, hogy Gaudí valóban a természetben megfigyelhető statikai törvényszerűségekre épített.

Ennél is tovább ment az új-zélandi származású, Ausztráliában élő építész, Mark Burry, aki rájött, hogy Gaudí sajátos forma- és mintakészletet használt. Burry a már megépült részek visszatérő építészeti motívumait digitalizálta, és különféle – a hajó-, a repülő- és az autótervezésben használt – szoftverek segítségével rendszerezte azokat. Az esztétikai és statikai funkciót egyaránt betöltő „panelek” feltérképezésének az 1990-es évektől új lendületet kapott munkák során is hasznát vették. A nyugati (Passió) homlokzat 8 méter széles és 35 méter magas, ellipszist formázó rózsaablakát például már ezek alapján tervezték – először a speciális hatóerők figyelembevételével elkészített méretarányos plasztikmodellt, ami alapján a valódit már kőből faragta ki egy idős galíciai mester.

 Eleinte sokakat zavart, hogy az említett 1936-os tűzvészben megsemmisült homlokzati szobrok rekonstruálásával tíz évvel ezelőtt egy japán szobrászt bízott meg az alapítvány. Az 1978-tól Barcelonában élő, időközben kikeresztelkedett Etsuro Sotoo azonban közmegelégedésre dolgozik. Beteljesítve Gaudí – egy 1914-es interjúban megfogalmazott – ars poeticáját: „nem fájlalom, hogy nem személyesen építem fel a templomot. (...) Ilyen műnek hosszú korszak gyermekének kell lennie, minél tovább épül, annál jobb. Az építmény szellemét meg kell őrizni, de a templom élete azoktól a nemzedékektől függ, akik ezt továbbadják. Az igazán nagy templomok sohasem egyetlen építész munkájából születtek meg.”

VAJNA TAMÁS