Beszélhetett az új tunéziai miniszterelnök az arab tavaszt követő kibontakozásról, a burmai kormány képviselője a rég várt politikai reformokról, vitatkozhatott Simon Peresz izraeli államfő és Szalam Fajjad palesztin miniszterelnök a még mindig a jövő homályába vesző közel-keleti békemegállapodásról, vagy bedobhatott újabb 750 millió dollárt Bill Gates az AIDS elleni küzdelembe, a Davosi Világgazdasági Fórum (WEF) résztvevőit csak egyvalami érdekelte: úrrá tud-e lenni az EU az egész világgazdaságot fenyegető adósságválságán. Mivel tavaly ilyenkor a svájci Alpok síparadicsomában tartott konferencia résztvevői már azt hitték, az eurózóna túl van a nehezén, most óvatosan inkább azon szurkoltak, hogy ezúttal legalább a fény látszódjon az alagút végén.
Nem halmozták el dicséretekkel a felszólalók a valutaövezet – Angela Merkel német kancellárt leszámítva – leginkább a távollétükkel feltűnő vezető politikusait. Annál több elismerést kapott az Európai Központi Bank (EKB) tavaly novemberben hivatalba lépett olasz elnöke, Mario Draghi, amiért az EKB decemberben végre likviditással árasztotta el a pénzpiacot, amikor három évre 1 százalékos kamattal 489,2 milliárd euró hitelt nyújtott az eurózóna bankjainak. Ez azonban kevés, Christine Lagarde IMF-vezérigazgató szerint az kellene, hogy a duplájára, 1500 milliárd dollárra magasítsák az eurózóna stabilitási mechanizmusa (ESM), valamint ideiglenes válságalapja (EFSF) alkotta pénzügyi védőfalat. Davosban is kiderült ugyanis, hogy mások – Kína, Japán vagy az USA – csak akkor hajlandók segíteni az EU-n, ha először az unió segít saját magán. Az USA biztató gazdasági növekedéséről beszámoló Timothy Geithner amerikai pénzügyminiszter is világossá tette, hogy e nélkül Washington az elnökválasztás évében nehezen tudná elfogadtatni a kongresszussal az IMF forrásainak bővítését az eurózóna megmentésére.
