Oszkár hatalmas halat fogott, akkorát, hogy a környező stégeken is megtapsolták, sőt, a méretes pontyot még a sajtó is dokumentálta. Ekkora fogás egy Bánki-tó méretű tengerszemben elég nagynak számít. A halat nem mértük le, pár másodpercet töltött csak a parton, mielőtt Oszkár visszaengedte a tóba, de úgy rémlik, hogy nagyon nagy volt, és valószínű, hogy minél hosszabb idő telik el, én annál biztosabb leszek ebben.
Sokat írtunk róla, hogy átalakulóban a fesztiválpiac, amit úgy is le lehet fordítani, hogy a kis fesztiválok megszűnésének korát éljük. Vége a Balaton Soundnak, vége a Kolorádónak, és most vége a Bánkitónak is. Az utóbbi esetében nem csupán a dráguló fenntartási költségekről és az állam indukálta kulturális kivéreztetésről van szó. A nyilvánvaló gazdasági nehézségeken túl maga az önszerveződő, szubkulturális létezés is válságát éli.
Cabrera Martin
A 2009-ben indult Bánkitó Fesztivál kezdete igazából olyan, már azóta megszűnt vagy átalakult budapesti kulturális központokhoz köthető, mint a Tűzraktér, az Instant, a Fogas Ház és főleg a Bánkitó bölcsőjeként is szolgáló Sirály. A 2010-es évek közepén a Bánkitót konkrétan az Aurórából szervezték, itt van ugyanis az egyébként magát a kioszkot is fenntartó Marom Klub Egyesület székhelye. Ez egy zsidó kulturális szervezet, nem is annyira vallási, mint inkább közösségi alapon, így a Bánkitó is inkább szólt a civil szerveződésekről, a független színházakról és az alternatív zenéről, mint a zsidóságról.
„Ez kívülről lehet, hogy egy teljesen értelmezhetetlen katyvasznak, különböző csoportok és szervezetek összevisszaságának tűnt” – mondja Schönberger Ádám, a fesztivál igazgatója és a Marom Egyesület elnöke, majd kifejti, hogy a Sirályt például részben a Marom csinálta, részben a Városi Színház, ezért egyaránt voltak a zsidósághoz és a színházhoz kapcsolódó programok, később aztán ebbe a merítésbe került be a szervezők informális kapcsolatai révén a free jazz, majd a hiphopszubkultúra vagy éppen a biciklis futárok közössége.
Schönberger Ádám
Cabrera Martin
A Bánkitó tehát ilyen színes és organikus módon fejlődött a tízes években, egészen a Covidig. Schönbergerrel a Tószínpad mellett beszélgetek egy lépcsőn, a Hakumba soundcheckjét túlkiabálva igyekszik tudatni velem, hogy a dolgok valójában a járványhelyzet idején változtak meg.
„Vérzik a szívem, ha a 2020-as, meg nem valósult lineupra gondolok. Thee Oh Sees lett volna nálunk, meg Kevin Morby!” – sorolja a lezárások miatt elmaradt koncerteket. A Bánkitó ugyanis – ahogy a rendezvény kinőtte magát – egyre gyakrabban hívott meg kisebb körökben ismert, de színvonalas külföldi előadókat. Járt itt a SUUNS, a Viagra Boys, az Altin Gün és a Slaves is. Schönberger úgy látja, a járvány és az azt követő válság sok mindent átírt a nemzetközi és hazai zenei színtereken, illetve a fesztivál közönségének összetételét is megváltoztatta.
Kriza Márton
„A késő húszas, kora harmincas generáció szinte teljesen kicsekkolt. Nagy részük a járvány után egyáltalán nem jött többet.” A külföldi fellépők leszervezése ugyanakkor nagyon megdrágult, másrészt a jelenlegi koncertlátogatók is inkább azokra az előadókra kíváncsiak, akiket a közösségi médiában vagy különböző online zenemegosztó platformokon (YouTube, Spotify, Soundcloud) követnek. A hazai zenék iránt megnőtt a kereslet, a külföldi, a kevésbé ismert bandákra viszont csökkent a nyitottság.
Az újabb generáció már nemcsak más zenéket hallgat, de másképpen is hallgatja őket, és a Bánkitó – bár ezt Schönberger nem állítja nyíltan – azért nagyrészt az Y generáció fesztiválja, még úgy is, hogy az utóbbi pár évben már főleg a GenZ alkotta a közönséget, és ezzel párhuzamosan a zenei felhozatal is eltolódott az élő zenétől az elektronikusabb stílusok irányába.
Kriza Márton
A Bánkitó mögött tehát kezdett elolvadni a szcéna, és a kevés megmaradt szervező vállára aránytalanul sok teher nehezedett. Schönberger szerint ők szívesen tettek volna lépéseket a konvencionalizálódás irányába, de a lehetséges szponzorok szempontjait egyszerűen képtelenség volt összeegyeztetni a fesztivál imidzsével.
„Nem értették, miről szól ez. Arra voltak kíváncsiak, hol van itt a koktélterasz” – illusztrálja egy példával a helyzetet, ám mindennek ellenére inkább bizakodónak tűnik, mintsem kiábrándultnak.
Nem sokkal később a tóparti sétányon szembejött velem egy rendszerkritikus táblákkal felszerelkezett tüntető csapat, kezükben különböző szuverenitásvédelemről és akkumulátorgyárakról szóló transzparensekkel. Tordai Bence egy „Hogy megyünk a 2026-os Bánkitóra? Gondolom, nem gyalog” feliratú táblát tart a magasba.
Kriza Márton
Egy közösségfejlesztésben érdekelt kormánnyal ugyan nyilván könnyebben együtt tudnának működni, de közben a háttérben zajlik egy mélyebb kulturális változás is, a tömegrendezvények reneszánsza van kibontakozóban, egy olyan világ, amelyben Azahriah három telt házas koncertet adhat a Puskás Stadionban és az MVM Dome-ban. Másképpen közös, más módon horizontális világ ez. Schönberger Ádám azonban nem bocsátkozik ilyen hipotetikus és nehezen indokolható következtetésekbe. Ő úgy gondolja, hogy bár a Bánkitónak most vége, a szellemiség nem veszett el, és felnövőben van egy generáció, amelynek talán ismét fontosabbak lesznek a személyesebb és közösségibb kapcsolódási formák.
Kriza Márton
Onnan vettük észre, hogy kapás van, hogy a horgászbot egyszer csak eltűnt a helyéről, és Oszkár ruhástul utánavetette magát a tóba. Pár métert úszott, de miután a bot elmerült, ő visszafordult, mi kiabáltunk be neki, hogy a nyele ismét kint van a vízből. Végül is sikerült elkapnia, és fél kézzel, kutyaúszásban kivonszolta magával a stégre. Ezután következett a fárasztás. A zsineg hol megfeszült, hol engedett kissé, és a zsákmány egyre közelebb és közelebb került a parthoz. Ember és hal állt (illetve úszott) egymással szemben, a feszültség úgy tűnt, átárad vízen és levegőn egész a Tószínpadig, ahol elérte az éppen ott zenélő 30Y-t. „Ha múlnia kell, én akkor sem eresztem” – énekelte Beck Zoli, és ekkor felbukkant a felszínen egy bitang nagy ponty. Benő alányúlt a szákkal, majd lassan kiemelte az állatot a vízből, mire a partvidék tapsviharban tört ki. Oszkár megszabadította áldozatát a szájába akadt horogtól, lágy csókot hintett a homlokára, és visszadobta a tóba. Egy arra járó hölgy hangjában némi éllel még utánakiáltott: Légy szabad, legalább te!
Kriza Márton
Ez volt az első olyan Bánkitó Fesztiválom, ahol segítettem halat fogni, de volt már első, ahol önkénteskedtem, első, ahol borpárlatot ittam reggel, és első, amiről tudósítottam. Többször tomboltam a Middlemist Red és a Fran Palermo koncertjein, előbbit még akkor is meghallgattam, amikor már annyira nem tudtak újat mutatni, hogy fúvósokkal próbálták meg kitömködni a kemény pszichedelikus rockjukat. Tanúja lehettem a Csaknekedkislány egyik legjobb koncertjének még a focipályán a Cirkuszsátorban, amikor annyira zuhogott az eső, hogy Csepella Olivér a kontroll-ládára tette száradni a zokniját. Hallottam a Quimbyt is Retardált Brothers álnéven a kevésbé ismert dalaikat játszani, befogadtam a ZŰR pop-up formáció infernális noise-performance-át egy vonatállomásból átalakított kiállítótérben, töltöttem ki civil műveltségi kérdőívet, illetve építettem és bontottam is a fesztivált, utóbbit talán többször is, mint kellett volna. Jó párszor alkalmaztam hajdani szituatívetikaprofesszorom, a szép emlékű Belógovszky Belógovics Belógov asszertív racionalista módszertanát, és közelítettem meg a helyszíneket sűrű erdőkön, vonatsíneken és vizesárkokon keresztül. Sőt, egyszer egész jó viszonyt alakítottam ki egy biztonsági őrrel, aki, mint karszalag nélküli természetes személyt, a sokadik alkalommal már szinte barátilag dobott ki. Egyszer pedig a helyi hivatali erők közvetlen utasítására cipeltem át egy sátrat többedmagammal a Bánki-tó partjáról a tábori kempingbe, miután kellő udvariassággal arról tájékoztatták foszladozó fizikai és morális állapotú csoportunkat: „A polgármester úr személyesen mondta, hogy Önök nem tartózkodhatnak a parton.”
Kriza Márton
Most, hogy már többé valóban nem tartózkodhatom ebben a formában a parton, további kontextusukból kiragadott élmények megosztására sem vállalkoznék, a nosztalgia egyébként is évek vagy évtizedek múlva lesz majd esedékes, addig legyen csak másnak a kenyere. Nehéz viszont tényközlő jelleggel beszámolni egy olyan jelenségről, ami ennyire az atmoszféráról szól, és talán egy kora délutáni vízparti fetrengésben ragadható meg a leginkább. A kerítésen belüli és kívüli közvetlenség mindig is része volt a Bánkitó Fesztiválnak. Sohasem volt például a koncertekhez LED-es kivetítő, hiszen nem kellett soha semmit reprezentálni, helyette ott volt a tó, az emberek és maguk a hangok. A do-it-yourself attitűd amúgy sem bír el bizonyos kompromisszumokat, illetve ha mégis bevállalja őket, akkor egész egyszerűen értelmét veszíti.
Az a helyzet, hogy Magyarország – a kormánya szívós és kitartó aknamunkája ellenére – kifejezetten erős civil szférával rendelkezik. Sok kreatív és kooperatív energia működik itt olyan emberekben, akik egyre kevésbé számíthatnak bármiféle megbecsültségre.
Kriza Márton
A Bánkitó Fesztiválra is érdemes talán abból a szempontból tekintenünk, hogy dacolva a tőle elforduló korszellemmel és a kedvezőtlen politikai körülményekkel idáig kitartott. Mindez egy nagyon erős ellenkultúrát vagy talán „ellen” nélküli, valódi, önálló kultúrát meglétét jelenti.
Az, hogy a Bánkitó nem kommercializálódott el, vagyis nem lett belőle túl csicsás luxushétvége túl jó hangosítással, túl simára vasalt ingű emberekkel, túl kevés mondanivalóval, lehetőséget adhat arra, hogy egyszer majd – talán nem is olyan sokára – friss, demokratikus erők hivatkozási alapja, identitásképző öröksége váljék belőle. És itt most néhány apróbb dolog mellett főként a szabadságra gondolok.
