Mindenkinek fáj

Ne legyél beteg, válságban vagyunk! – ezzel a felirattal fogadják a pácienseket a barcelonai Vall d'Hebron kórház dolgozói. Katalónia több városában is hangos tüntetéseken tiltakoznak az egészségügyi költségek megnyirbálása, a bérek lefaragása, a kórházi ágyak számának csökkentése, a harminc százalékkal hosszabb várólisták és az operációmentes napok bevezetése ellen. Pedig az egészségügyi ellátás még megtépázva is a spanyol jóléti állam koronagyémántja, és a megszorítások dacára feltűnően elégedettek vele. Nyakra-főre igénybe is veszik: a spanyolok évi 9-10 orvoslátogatásukkal az európai élmezőnyben vannak, és több gyógyszert, mindenekelőtt több antibiotikumot fogyasztanak, mint bárki más Európában. Emellett az esetek 85 százalékában indokolatlanul jelentkeznek sürgősségi ellátásért.

A rendszer hosszabb távon fenntarthatatlan. Az egészségügy Spanyolországban az önállóságukat féltékenyen őrző tartományok belügye – de ezzel agyon is nyomja a költségvetésüket. Az egészségügyi kiadások a krónikusan deficites tartományi büdzsék 30-40 százalékát emésztik fel, és a demográfiai előrejelzéseket figyelembe véve az évtized végére megduplázódnak. A kiutat egyre több helyen a privatizációban keresik. Madridban és Valenciában már gyakorlat, hogy az új kórházakat magánműködtetésbe adják. Katalónia pedig nemcsak a tartományi egészségügyi intézetet akarja szétdarabolni, és a létrejövő kisebb egységekbe bevonni a magántőkét, hanem a Spanyolországban szentségtörésnek számító vizit- és receptdíj bevezetését is fontolgatja. A spanyolok maguk is érzik, hogy az állam túlvállalta magát. Eddig az ország 46 millió lakosából 10,5 millióan kötöttek valamilyen magánbiztosítást, átlagosan havi 35–70 euró közötti díjért, számuk a gazdasági nehézségek és a 22 százalékos munkanélküliség ellenére folyamatosan nő.

Betegnek lenni Németországban sem leányálom, de elviselhető, kiszámítható. A járóbeteg-rendeléseket előre bejelentett és általában be is tartott időpontban kereshetik fel a betegek. A recepción az összes adminisztrációt elintézik, a rendelőben az orvos már a betegre koncentrálhat. A bejutás előfeltétele a negyedévenkénti 10 eurós vizitdíj lefizetése. Több orvosszervezet is vitatja ugyan, hogy az előre és nem a szolgáltatás igénybevétele alapján fizetett, évi összesen 2,8 milliárd eurós summa visszatartja a betegeket az indokolatlan orvoshoz járástól, abban egyetértenek, hogy szükség van erre a többletbevételre.

A kórházba kerülő átlagos német páciensnek komoly esélye van a kétágyas, telefonos, kívánság szerint televíziós szobára. A drágább magánbiztosítók ügyfelei pedig automatikusan külön szobára és a főorvos figyelmére tarthatnak igényt. A „kétféle beteg” rendszere abból adódik, hogy havi 4125 eurós bruttó fizetésig mindenki az államilag ellenőrzött betegbiztosító pénztárak rendszerébe köteles belépni, s oda jövedelmének átlag 15 százalékát befizetni. Aki ennél többet keres, válogathat a magánbiztosítók között, melyek extraszolgáltatásokat is nyújtanak.

A kötelező biztosítási rendszer évi 176 milliárd eurós költségvetésből dolgozik. Ennyit költenek kórházra, műtétre, gépre, orvosra, nővérre, gyógyszerár-támogatásra. És adminisztrációra: szakértők szerint a befizetések egynegyedét emészti föl a túlburjánzó bürokrácia. Németországban 103 kötelező betegpénztár működik, valamennyinek van igazgatósága, felügyelőbizottsága, székháza, személyzete. Nem csoda, ha a kórházak – amelyek a betegbiztosítóknak számlázott bevételekből élnek – és különösen az ott dolgozó orvosok úgy érzik, az ügyeletekből nekik több, a jövedelemből pedig kevesebb jut. Azt elérték, hogy 3 százalékos béremelést és egyszeri 440 eurós juttatást kapnak, de az elégedetlenek elmehetnek. A jobban fizető skandináv államokba települhetnek át, vagy azzal javíthatják anyagi helyzetüket (a paraszolvencia a németeknél ismeretlen fogalom), hogy hétvégi ügyeleteket vállalnak Nagy-Britanniában. Az így megüresedő helyeket töltik be a kelet-európai doktorokkal, akiket a kórházaknál is szívesebben látnak a háziorvos nélkül maradt vidéki rendelőkben.

Valamennyi európai ország egészségügye ugyanazokkal a gondokkal küzd, függetlenül attól, hogy kötelező járulékfizetésből vagy a költségvetésbe befolyó adókból tartja fenn a rendszert. Nő az idősek aránya, így egyre több az orvosi ellátásra szoruló krónikus beteg. A technológiai fejlődés mind feljebb nyomja az egészségügyi árakat, ám a gazdasági válság miatt apadnak a források. A megoldásra váró feladat tehát az, hogy az állami kiadások legalább egy részét a munkáltatókra és az egyénekre terheljék át, s az egészségügyi szolgáltatás rendszerének átszervezésével csökkentsék a működtetési költségeket.

Az adóból finanszírozott és mindenkire kiterjedő brit egészségügy hatékonyságában is van még bőven tartalék, akár évi 4-5 százalékkal is csökkenthető lenne a ráfordítás. Legalábbis a koalíciós kormány ezt a feladatot szabta Andrew Lansley egészségügyi miniszternek, akinek a társadalmi és parlamenti vitára bocsátott reformterve egyelőre nem örvend nagy népszerűségnek. Még úgy sem, hogy a megtakarítás ellentételezéseként 12,5 milliárd fontos extra állami támogatást ígért a kormány még ebben a parlamenti ciklusban, a hatékonyságnövekedés hozadékát pedig teljes egészében visszaforgatnák a betegellátásba.

Az 1948 óta működő brit rendszer legnagyobb változását ígérő törvénytervezetet övező viták eddig politikai természetűek voltak, a betegek vajmi keveset értenek abból, mennyire érintik őket a változások. Az egészségügyi dolgozók viszont már felkapták a fejüket. Az új szisztéma akár több ezer fővel karcsúsítaná a brit egészségügynek az ellátásszervezéssel és a pénzelosztással foglalkozó népes alkalmazotti körét. A menedzselési feladatokat az alapellátó orvosok praxisközösségére bíznák, ahogy a gazdálkodást is az egészségügyi kiadások négyötöde, azaz 80 milliárd font fölött. Lansley megtakarítást vár a verseny erősítésétől is, amit az egészségügyi dolgozók szakmai szervezetei lopakodó privatizációnak neveznek.