Minden sarkon álltak már

Régen voltak olyan jó napjai a krízis tépázta eurózónának, mint az utóbbi két hétben, amikor a piacok és a közgazdászok által hosszú ideje sürgetett módon, jelentősen növelte válságkezelésre fordítható arzenálját. Kezdődött azzal, hogy a befolyásos német Bundesbankot magányos ellenzékiségre ítélve az Európai Központi Bank (EKB) kormányzótanácsa – ha feltételekkel is, de – a segítséget kérő valutaövezeti tagországok államkötvényeinek elvileg korlátlan intervenciós piaci felvásárlásáról döntött (HVG, 2012. szeptember 15.). Ezt követte a múlt szerdán a karlsruhei székhelyű német alkotmánybíróság (az elnökéről lásd a Kontúrt) határozata, amely nem tartotta az ország alapokmányával ellentétesnek a fiskális paktumot, s hogy Berlin beszálljon az eurózóna mentőalapjába, az Európai Stabilitási Mechanizmusba (ESM). Így az 500 milliárd eurós „tűzerejű” ESM-et akár már az eurózóna pénzügyminisztereinek következő, október 8-ai találkozóján beélesíthetik.

Ezzel, bár nem lett olyan széles eszköztára az EKB-nak, mint a bankóprést harmadszor is beindító amerikai Fednek (erről lásd Sok tonna dollár című írásunkat), megnőtt a mentőakciók sikerének esélye, az uniós politikusok pedig lélegzetvételnyi szünethez jutottak. Elég volt, hogy az EKB bejelentse kötvényvásárlási elkötelezettségét – aminek teljesítéséhez szükséges az ESM működésének beindulása is –, és a tízéves lejáratú spanyol államkötvény elvárt hozama a fenntarthatatlannak ítélt július végi 7,64 százalékról 5,6 százalék közelébe süllyedt, továbbá 1,5 százalékponttal csökkent a hasonló olasz állampapíroké is. Görögország pedig abban bízhat, hogy az EKB, az Európai Bizottság (EB) és az IMF októberben Athénba látogató trojkája a közös cél – az eurózóna egyben tartása – érdekében szemet huny a segítségért megkövetelt intézkedések csúszása fölött, hisz Berlinből kiszivárgott: már ezt szeretné Angela Merkel német kancellár is.

A hurráoptimizmus magával ragadta José Manuel Barrosót, az EB portugál elnökét is, aki az Európai Parlament előtt – amerikai példát követve – az unió helyzetéről szóló, korábbi szürke önmagához képest feltűnően magas röptű beszédében már nem egyszerűen az eurózónát, majd az EU összes tagját egybefogó bankunióról beszélt, hanem nemzetállamok föderációjáról. Vagyis leszámolt egy tabuval, és nyíltan céllá emelte az Európai Egyesült Államoknak is hívott szoros politikai integráció megteremtését. A következő, 2014-es EP–választásokra pedig azt vizionálta, hogy azon olyan páneurópai pártcsoportok indulnak, amelyek „kormányfőjelöltet” is megneveznek, vagyis azt a személyt, akit győzelmük esetén az EB elnökeként látnának. Ez kétségtelenül a jelenleginél sokkal nagyobb legitimitást adna a poszt betöltőjének és az egész testületnek is, amelynek tagjait még nem választják, hanem politikai alkufolyamatban jelölik, és szakértelmüktől függetlenül, a tagországok erőviszonyai szerint osztják szét köztük a pozíciókat.

Az újabb válságkezelő csoda sem tartott tovább három napnál, az uniós pénzügyminiszterek a múlt pénteki nicosiai megbeszélésükön már civakodtak a nagyszerű elképzelések részleteiről. A legnagyobb vita a bankunióról alakult ki. A németek, valamint a berlini álláspontot támogató svédek, hollandok és lengyelek sietősnek találják ugyanis a Barroso által felvázolt tempót. Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter szerint irreális, hogy az EKB már a jövő januártól elkezdené felvértezni magát a bankfelügyeleti jogosítványokkal, 2014-ben pedig elindulna a rendszer, amely első lépcsőben az eurózóna mintegy hatezer pénzintézetének működését kísérné figyelemmel.

Berlin szerint ez túl széles merítés – a németek a lakosság megtakarításainak jelentős részét kezelő takarékpénztárakat (sparkassékat) és hitelszövetkezeteket mentesítenék a páneurópai ellenőrzéstől –, elég lenne a valutaövezet meghatározó 25-30 bankját az EKB ernyője alá terelni. Az sem véletlen, hogy a bankunió tervéből egyelőre kimaradt a közös bankmentő alap és a betétbiztosítás, illetve a páneurópai kötvények ötlete, Németország határozottan ellenzi ugyanis, mert attól tart, a pénzügyi garanciavállalás uniós szintre emelése csak azzal járna, hogy mindenért a német adófizetőknek kellene jótállniuk. Nem lelkesednek a bankunióért az eurózónán kívüli EU-tagok sem, különösen a britek, mert sérülhet a londoni City globális pénzügyi központ mivolta, ha máshol írják a szabályokat.

A britekben fölélesztette a harci tüzet a föderáció emlegetése is, és erősödnek a hangok, hogy népszavazást kellene tartani arról, kell-e egyáltalán a szigetországnak az EU, vagy jobb lenne azon, de legalábbis a politikai integrációján kívül lenni. Barroso szavai után külön feszültség keletkezhet a londoni kormánykoalícióban, hisz a konzervatívok jó része euroszkeptikus, míg a liberális demokraták az unió mélyítése mellett vannak, s referendum esetén ellentétes oldalon kampányolnának. Márpedig bármilyen továbblépéshez a tagállamok konszenzusa kell, és Brüsszel, illetve a föderációt sürgetők számára intő jel, hogy az a fránya demokrácia keresztülhúzhatja a számításaikat. Mint 2005-ben, amikor az amúgy uniópárti franciák és hollandok népszavazási elutasítása megakadályozta az EU alkotmányának elfogadását, mert az túl sok szuverén jogot venne el a nemzetállamoktól.

A karlsruhei alkotmánybírósági döntés „apró betűs része” is rejteget csapdákat. A verdikt ugyanis csak az ESM-hez való jelenlegi, 190 milliárd eurós német – pénzbeli és garanciavállalásos – hozzájárulást hagyta jóvá, s kizárta, hogy Berlin bármilyen további pénzügyi kötelezettséget vállaljon anélkül, hogy az alkotmánybíróság által a népképviseleti elv alapján a költségvetési kérdések fő letéteményesének minősített parlament erre az áldását adná. Pont ilyennek tekintik az ESM-részvétel megtorpedózásával sikertelenül kísérletező német euroszkeptikusok az EKB elvileg korlátlan másodlagos kötvényvásárlási tervét, ami szerintük újabb, ezúttal már törvényhozási felhatalmazás nélküli terhet jelent Németországnak. Ezért friss beadvánnyal készülnek, és az alkotmánybíróság sem mondta ki az utolsó szót az uniós mentőakciók ügyében. Például potenciálisan a német alaptörvénnyel ellentétesnek minősítette, ha az ESM a jövő bármely pontján nem a pénzpiacokról, hanem az EKB-tól jutna forrásokhoz, mert ez a tagállamok tiltott közvetlen jegybanki finanszírozását jelentené.

NAGY GÁBOR